Márta, Flóra
20 °C
33 °C

A gyilkos vadlibától a Columbia-tragédiáig

2008.07.29. 14:43
A NASA fél évszázados története arról tanúskodik, hogy kudarcok nélkül nincsenek nagy sikerek. Emberi mulasztás, előre nem látható körülmények és ostoba véletlenek nehezítették az amerikai űrhivatal dolgát az elmúlt 50 évben. Teljes legénységek vesztek oda az Apollo- és az űrsiklóprogramban, egy űrszonda a metrikus rendszer áldozata lett.

Oriana Fallaci 1965-ben, az űrhajózás hőskorában adta ki Ha meghal a Nap című riportregényét, amiben a Holdra készülő NASA-űrhajósokról írt. A könyv ajánlásában többek között ez olvasható: "Theodore Freemannek, aki meghalt, megölte egy liba, miközben repült, hogy a Holdra jusson."

Theodore Freeman

Freeman volt a NASA első űrhajós halottja: 1964. október 31-én T-38-as szuperszónikus géppel végzett edzőrepülést, amikor összeütközött egy vadlúddal, és kigyulladt a gép. Freeman katapultált, de túl közel volt a földhöz, nem élte túl a balesetet. Halála után megkapta az Egyesült Államok katonai szolgálat közbeni sebesülésért vagy halálért járó kitüntetését, a Bíbor Szívet.

Sajnos nem Freeman volt az egyetlen, aki a NASA-nál életét áldozta az űrhajózásért, a hatvanas években még öten haltak meg edzőrepülések során – közülük Robert Lawrence Jr., az első fekete űrhajós. A baleseteket műszaki probléma vagy a pilóta hibája okozta. Amerika új, veszélyes területen próbált tapasztalatot gyűjteni, és ez nem ment áldozatok nélkül.

Houston, van egy kis problémánk

Az űrverseny nagy amerikai sikere, az Apollo-program is követelt halottakat: a program első embereket is szállító missziója, az Apollo-1 kudarccal végződött. 1967. január 27-én a legénység – Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee – arra készült, hogy kipróbálja a Föld körül az Apollo parancsnoki modulját, de egy rövidzárlat gyorsan terjedő tüzet okozott, és az Apollo-1 az indítópadon kigyulladt. A három űrhajóssal a tűz és a szén-monoxid-mérgezés végzett, az eset után a NASA több jelentős változtatást végzett az űrhajón (például a balesetből tanulva áttervezték az ajtót, hogy baj esetén könnyen ki lehessen nyitni).

Korabeli filmhíradó az Apollo-1 tragédiájáról

Az Apollo-program másik emlékezetes balsikere sikerként is értékelhető: az Apollo-13 nem jutott el a Holdra, de szerencsés véget ért a repülése, aminek során elhangzott a legendás "Houston, van egy kis problémánk" mondat. A misszió harmadik napján, 320 ezer kilométerre a Földtől felrobbant az űrhajó egyik oxigéntartálya és súlyosan megrongálta a Holdra készülő járművet. Ezután a legénység többszöri pályamódosítással megkerülte a Holdat és a Föld felé indult. Mivel a parancsnoki modulnak megszűnt az áramellátása, a rakétavezérlő szelepek sem működtek, ezért a holdkomp leszálló és manőverező hajtóműveit használták pályamódosításhoz, ami igen komoly és nehéz feladat volt.

Amikor az Apollo-13 a Föld légkörébe hatolt (előtte leválasztotta a sérült egységet), az irányítóközpontban mindenki visszatartotta a lélegzetét. Nem tudták, megsérült-e a hővédő pajzs a robbanáskor, fog-e működni a parancsnoki modult leválasztó piropatron rendszer, és kinyílnak-e az ernyők. Végül a parancsnoki kabin 1970- április 17-én sikeresen visszatért, a küldetésről később film is készült.

Akik nem tértek vissza

Az űrrepülőgép-program a NASA legsikeresebb programja (az űrsiklók több mint száz sikeres repülést végeztek), két katasztrófa mégis beárnyékolja. Az egyik a Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án történt tragédiája, aminek során a teljes hétfős legénység életét vesztette. Az űrsikló a startot követő 73. másodpercben a levegőben felrobbant, a balesetet a hordozórakéta jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétájának egy tömítési hibája okozta. A Challenger profi űrhajósai – Francis Scobee, Michael Smith, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Ronald McNair, Gregory Jarvis – mellett egy civil áldozata is volt a katasztrófának: egy 36 éve középiskolai tanárnő, Christa McAuliffe is a fedélzeten volt. Őt a Tanár az űrben program keretében választották ki tizennégyezer jelentkező közül, az lett volna a feladata, hogy televíziós adásban mutassa be az iskolásoknak az űrrepülőgépet.

Megrázó felvétel a Challenger katasztrófájáról

A másik szomorú esemény a Columbia űrsikló 2003-as tragédiája volt: az űrrepülőgép február elsején visszatéréskor darabokra esett, nem sokkal azután, hogy visszatért a Föld légkörébe. A legénység – Rick Husband, Willie McCool, Kalpana Chawla, Laurel Clark, Mike Anderson, David Brown és az első izraeli űrhajós, Ilan Ramon – egy 16 napos küldetésről tért haza, de az űrrepülőgép egy sérülés miatt nem bírta ki a visszatéréskor fellépő nagy hőmérsékletet. A sérülést még a Columbia startjánál okozta egy levált szigetelőhab-darab.

A Columbia darabokra esik visszatéréskor

A Challenger és a Columbia tragédiái után nagyjából két és fél évig állt az űrsiklóprogram, a NASA szakemberei ezalatt tökéletesítették az űrrepülőgépet és új biztonsági előírásokat vezettek be (például a Columbia balesete után több speciális kamerával figyelték a startokat, hogy észrevegyék a leváló darabokat). Emellett új manővereket vezettek be arra az esetre, ha a hővédő pajzsot az űrben kellene megjavítani, ezeket a manővereket a megmaradt három űrrepülőgép, a Discovery, az Atlantis és az Endeavour útjain sikeresen kipróbálták.

Elveszett szondák, homályos űrtávcső

A nem emberes űrrepülések is követeltek áldozatokat, a NASA több műholdja és űrszondája is megsemmisült vagy elveszett az elmúlt 50 évben. Statisztikailag a legnagyobb csőd a Vanguard-program volt, 11 startjából 8 kudarccal végződött (a legemlékezetesebb az első, 1957. december 6-i start, a hordozórakéta másfél méteres emelkedés után visszazuhant és felrobbant). A program első műholdja, az 1958. március 17-én felküldött, nagyobb narancs méretű Vanguard-1 mégis bekerült az űrtörténelembe, mert még mindig a Föld körül kering, és még legalább 200 évig lesz a bolygó legöregebb műholdja.

1957. december 6.: az első Vanguard-start

Emlékezetesek az űrhivatal elveszett Mars-szondái is. Az 1996-ban útnak indított Mars Global Surveyor pályára állt a bolygó körül és rengeteg fényképet küldött a Marsról, de 2006 novemberében egyszerűen eltűnt. Mint kiderült emberi hiba volt a szonda végzete: egy rossz szoftverfrissítés miatt nem tudta tartani a pályáját. A Mars Polar Lander még pechesebb volt. A szonda 1999. december 3-án szállt volna le a Marsra, de röviddel azután, hogy megkezdte az ereszkedést, megszakadt a kapcsolata a Földdel. Máig nem tudni pontosan, mi történt vele, hiába próbálta a NASA megtalálni a szonda roncsait.

A legcikibb Mars-kudarc a Mars Climate Orbiter 1999-es esete: a 125 millió dolláros szonda a Mars klímáját tanulmányozta volna, de ahelyett, hogy 150 kilométerre közelítette volna meg a vörös bolygó felszínét, csak 60 kilométernyi távolságot tartott, és elégett. A fiaskót szintén emberi hiba okozta: a NASA két fejlesztőcsoportja különböző mértékegységeket használt. Az űrhivatal azóta áttért a metrikus rendszerre.

A Mars Climate Orbiter

Hozzá kell tenni, hogy a fenti hibákat a NASA olyan eszközökkel szépítette, mint a nemrég a Marsra szállt Phoenix, a becsült élettartalmuknál sokszor tovább működő Mars-járók, a Spirit és az Opportunity, illetve a legélesebb "szemű" Mars-szonda, a Mars Reconnaissance Orbiter. A 2010-ben teljesen felépülő Nemzetközi Űrállomás pedig a Skylab kudarcát feledteti: az 1973-ban felbocsátott űrállomás pályáját elszámolták, túl gyorsan került egyre közelebb a Földhöz. Miután a mentési tervek nem váltak be, 1979. július 11-én a Skylab belépett a Föld légkörébe és az Indiai-óceánba csapódott.

Kiköszörülte a hírnevén esett csorbát a Hubble Űrteleszkóp is. Az űrtávcső ugyanis nem kezdte simán a karrierjét, 1990-es űrbe bocsátása után eleinte életlen képeket küldött a Földre. A hibát 1993-ban javították ki egy korrekciós lencse beszerelésével. Azóta a Hubble rengeteg gyönyörű és tudományos szempontból is fontos képpel örvendeztette meg a laikusokat és a szakembereket – többek között az űrteleszkóp segítségével sikerült pontosítani az Univerzum korát, amit most 13,7 milliárd évre becsülnek.