A gyilkos vadlibától a Columbia-tragédiáig

Oriana Fallaci 1965-ben, az űrhajózás hőskorában adta ki Ha meghal a Nap című riportregényét, amiben a Holdra készülő NASA-űrhajósokról írt. A könyv ajánlásában többek között ez olvasható: "Theodore Freemannek, aki meghalt, megölte egy liba, miközben repült, hogy a Holdra jusson."

Freeman volt a NASA első űrhajós halottja: 1964. október 31-én T-38-as szuperszónikus géppel végzett edzőrepülést, amikor összeütközött egy vadlúddal, és kigyulladt a gép. Freeman katapultált, de túl közel volt a földhöz, nem élte túl a balesetet. Halála után megkapta az Egyesült Államok katonai szolgálat közbeni sebesülésért vagy halálért járó kitüntetését, a Bíbor Szívet.

Sajnos nem Freeman volt az egyetlen, aki a NASA-nál életét áldozta az űrhajózásért, a hatvanas években még öten haltak meg edzőrepülések során – közülük Robert Lawrence Jr., az első fekete űrhajós. A baleseteket műszaki probléma vagy a pilóta hibája okozta. Amerika új, veszélyes területen próbált tapasztalatot gyűjteni, és ez nem ment áldozatok nélkül.

Houston, van egy kis problémánk

Az űrverseny nagy amerikai sikere, az Apollo-program is követelt halottakat: a program első embereket is szállító missziója, az Apollo-1 kudarccal végződött. 1967. január 27-én a legénység – Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee – arra készült, hogy kipróbálja a Föld körül az Apollo parancsnoki modulját, de egy rövidzárlat gyorsan terjedő tüzet okozott, és az Apollo-1 az indítópadon kigyulladt. A három űrhajóssal a tűz és a szén-monoxid-mérgezés végzett, az eset után a NASA több jelentős változtatást végzett az űrhajón (például a balesetből tanulva áttervezték az ajtót, hogy baj esetén könnyen ki lehessen nyitni).

Az Apollo-program másik emlékezetes balsikere sikerként is értékelhető: az Apollo-13 nem jutott el a Holdra, de szerencsés véget ért a repülése, aminek során elhangzott a legendás "Houston, van egy kis problémánk" mondat. A misszió harmadik napján, 320 ezer kilométerre a Földtől felrobbant az űrhajó egyik oxigéntartálya és súlyosan megrongálta a Holdra készülő járművet. Ezután a legénység többszöri pályamódosítással megkerülte a Holdat és a Föld felé indult. Mivel a parancsnoki modulnak megszűnt az áramellátása, a rakétavezérlő szelepek sem működtek, ezért a holdkomp leszálló és manőverező hajtóműveit használták pályamódosításhoz, ami igen komoly és nehéz feladat volt.

Amikor az Apollo-13 a Föld légkörébe hatolt (előtte leválasztotta a sérült egységet), az irányítóközpontban mindenki visszatartotta a lélegzetét. Nem tudták, megsérült-e a hővédő pajzs a robbanáskor, fog-e működni a parancsnoki modult leválasztó piropatron rendszer, és kinyílnak-e az ernyők. Végül a parancsnoki kabin 1970- április 17-én sikeresen visszatért, a küldetésről később film is készült.

Akik nem tértek vissza

Az űrrepülőgép-program a NASA legsikeresebb programja (az űrsiklók több mint száz sikeres repülést végeztek), két katasztrófa mégis beárnyékolja. Az egyik a Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án történt tragédiája, aminek során a teljes hétfős legénység életét vesztette. Az űrsikló a startot követő 73. másodpercben a levegőben felrobbant, a balesetet a hordozórakéta jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétájának egy tömítési hibája okozta. A Challenger profi űrhajósai – Francis Scobee, Michael Smith, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Ronald McNair, Gregory Jarvis – mellett egy civil áldozata is volt a katasztrófának: egy 36 éve középiskolai tanárnő, Christa McAuliffe is a fedélzeten volt. Őt a Tanár az űrben program keretében választották ki tizennégyezer jelentkező közül, az lett volna a feladata, hogy televíziós adásban mutassa be az iskolásoknak az űrrepülőgépet.

A másik szomorú esemény a Columbia űrsikló 2003-as tragédiája volt: az űrrepülőgép február elsején visszatéréskor darabokra esett, nem sokkal azután, hogy visszatért a Föld légkörébe. A legénység – Rick Husband, Willie McCool, Kalpana Chawla, Laurel Clark, Mike Anderson, David Brown és az első izraeli űrhajós, Ilan Ramon – egy 16 napos küldetésről tért haza, de az űrrepülőgép egy sérülés miatt nem bírta ki a visszatéréskor fellépő nagy hőmérsékletet. A sérülést még a Columbia startjánál okozta egy levált szigetelőhab-darab.

A Challenger és a Columbia tragédiái után nagyjából két és fél évig állt az űrsiklóprogram, a NASA szakemberei ezalatt tökéletesítették az űrrepülőgépet és új biztonsági előírásokat vezettek be (például a Columbia balesete után több speciális kamerával figyelték a startokat, hogy észrevegyék a leváló darabokat). Emellett új manővereket vezettek be arra az esetre, ha a hővédő pajzsot az űrben kellene megjavítani, ezeket a manővereket a megmaradt három űrrepülőgép, a Discovery, az Atlantis és az Endeavour útjain sikeresen kipróbálták.

Elveszett szondák, homályos űrtávcső

A nem emberes űrrepülések is követeltek áldozatokat, a NASA több műholdja és űrszondája is megsemmisült vagy elveszett az elmúlt 50 évben. Statisztikailag a legnagyobb csőd a Vanguard-program volt, 11 startjából 8 kudarccal végződött (a legemlékezetesebb az első, 1957. december 6-i start, a hordozórakéta másfél méteres emelkedés után visszazuhant és felrobbant). A program első műholdja, az 1958. március 17-én felküldött, nagyobb narancs méretű Vanguard-1 mégis bekerült az űrtörténelembe, mert még mindig a Föld körül kering, és még legalább 200 évig lesz a bolygó legöregebb műholdja.

Emlékezetesek az űrhivatal elveszett Mars-szondái is. Az 1996-ban útnak indított Mars Global Surveyor pályára állt a bolygó körül és rengeteg fényképet küldött a Marsról, de 2006 novemberében egyszerűen eltűnt. Mint kiderült emberi hiba volt a szonda végzete: egy rossz szoftverfrissítés miatt nem tudta tartani a pályáját. A Mars Polar Lander még pechesebb volt. A szonda 1999. december 3-án szállt volna le a Marsra, de röviddel azután, hogy megkezdte az ereszkedést, megszakadt a kapcsolata a Földdel. Máig nem tudni pontosan, mi történt vele, hiába próbálta a NASA megtalálni a szonda roncsait.

A legcikibb Mars-kudarc a Mars Climate Orbiter 1999-es esete: a 125 millió dolláros szonda a Mars klímáját tanulmányozta volna, de ahelyett, hogy 150 kilométerre közelítette volna meg a vörös bolygó felszínét, csak 60 kilométernyi távolságot tartott, és elégett. A fiaskót szintén emberi hiba okozta: a NASA két fejlesztőcsoportja különböző mértékegységeket használt. Az űrhivatal azóta áttért a metrikus rendszerre.

Hozzá kell tenni, hogy a fenti hibákat a NASA olyan eszközökkel szépítette, mint a nemrég a Marsra szállt Phoenix, a becsült élettartalmuknál sokszor tovább működő Mars-járók, a Spirit és az Opportunity, illetve a legélesebb "szemű" Mars-szonda, a Mars Reconnaissance Orbiter. A 2010-ben teljesen felépülő Nemzetközi Űrállomás pedig a Skylab kudarcát feledteti: az 1973-ban felbocsátott űrállomás pályáját elszámolták, túl gyorsan került egyre közelebb a Földhöz. Miután a mentési tervek nem váltak be, 1979. július 11-én a Skylab belépett a Föld légkörébe és az Indiai-óceánba csapódott.

Kiköszörülte a hírnevén esett csorbát a Hubble Űrteleszkóp is. Az űrtávcső ugyanis nem kezdte simán a karrierjét, 1990-es űrbe bocsátása után eleinte életlen képeket küldött a Földre. A hibát 1993-ban javították ki egy korrekciós lencse beszerelésével. Azóta a Hubble rengeteg gyönyörű és tudományos szempontból is fontos képpel örvendeztette meg a laikusokat és a szakembereket – többek között az űrteleszkóp segítségével sikerült pontosítani az Univerzum korát, amit most 13,7 milliárd évre becsülnek.