Az irodalmi kávéházak sem voltak olyan idilli helyek

„Sehol a világon annyira nem űzik a kávéháznak kultuszát, mint Budapesten – jelenti ki határozottan Gerő Ödön, a fővárosról írt szellemes szociográfiai művében 1891-ben. – Budapesten sehol úgy, mint a Terézvárosban.

A Lipótvárosban sok a klub, a Belvárosban a templom, az Erzsébetvárosban a kifőző, a Ferencvárosban a kocsma, a Terézvárosban a kávéház. 

A szombaton kezdődő Budapest100 témája a Nagykörút lesz, ennek kapcsán néhány századfordulós körúti kávéház történetébe pillantunk bele. Mégpedig a már emlegetett Terézváros mellett a Szent István körúti szakaszon. A következő részben az Erzsébet és a József körút kerül sorra.

Kóbor Tamás a későbbi neves publicista és író, hosszas elemzések után arra következtetésre jut, hogy kizárólag azért járnak az emberek kávéházakba, mert jobb, mint otthon. Szerinte a kávéház a legelnézőbb intézmény: szemben a vendéglőkkel, ahol fogyasztani kell, a kávézókban elég egyszerű egy feketét rendelni ahhoz, hogy bárki egész nap elüldögélhessen. Egy fekete pedig mindenki által megfizethető belépődíj a kulturált szabad idő eltöltéséhez. 

Ami történik, az itt történik – írja Kosztolányi Dezső. A kávéház maga a történelem, az irodalom egybefonódik a kávéházi kultúrával, az apró kis asztaloknál diákok készülnek a vizsgáikra, a forradalom is itt tör ki…

A törökfürdő után a kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A kávéházakban külön idők vannak: van 

• hivatalnoki idő (reggel héttől – nyolcig), 
• ügyvéd idő ( reggel nyolctól – fél tízig), 
• orvos idő (reggel fél tíztől – fél tizenegyig ), 
• nyárspolgári idő ( félegytől délután háromig), 
• családi idő ( délután négytől este hétig), 
• szieszta idő ( este fél nyolctól – tizenegyig), 
• lump idő ( este tizenegytől éjjel ketőig), 
• művészidő (éjjel kettőtől fél négyig) és 
• ügynök idő (mindig).”

A kávéházak legfőbb tulajdonsága a dualista monarchia kialakulásakor jelent meg, miszerint megférnek egy térben különböző társadalmi osztályok, kultúrák, viszonyok, nemek, pártok és nemzetek. Itt minden lehetséges volt: találkozás, közelség és távolságtartás.   

Most pedig vizsgáljuk meg közelebbről, hogy hol is zajlottak ezek a nagy találkozások, mely kávézók voltak az irodalmi élet színfoltjai 100 évvel ezelőtt az akkori Nagykörúton!

Luxor kávéház

Szent István krt. 5.

A Szent István (egykor Lipót) körút és a Falk Miksa sarkán működött, és bár maga Radnóti Miklós is lakott itt gyermekként, Szomory Dezsőnek köszönheti az irodalmi csillogás. Ifjú költők és írók gyűltek köré diskurálni, kávéért soha nem fizetett, ha ajándéka is kaphatott, és ha az nem volt rettentő forró, visszaküldte.

A kávés Bauer Gyuri volt, aki a legenda szerint a családi ezüstöt adta el, hogy kávéházat nyithasson az egykori Palatinus Kávéház helyén.

Szomory halála után vasáruraktár majd sportbolt lett, kávéházi fényét 1956 után nem sokkal kapta vissza, vadregényes életű költőkkel, írókkal Pilinszkytől Ladányiig.

További olvasnivaló a kávéházról a Szerelmem, Budapest posztjában.

Club kávéház

Szent István krt. 16.

A Vígszínház melletti kávéház karrierje botladozva indult, majd második tulajdonosa, Katona Gyula idején Heltai Jenő, a Vígszínház akkori művészeti igazgatója innen, a teraszról figyeli a pénztár körüli forgalmat, s előadás után a művész urak itt kártyáznak.

Sajnos, a kávéház történetén foltként feketéllik két merénylet. 1920-ban az Ébredő Magyarok Egyesülete nevű terrorszervezet támadta a meg a kávéházat, a vendégeket összeverték, egyiküket leszúrták egy másikukat lelőtték. 1923-ban egy időzített bomba robbant a Clubban, ami kilenc ember halálát okozta. Az "óraműves pokolgépet" egy nappal a robbanás előtt helyezték el a fűtőtestben, hogy ellenzéki képviselőkkel végezzenek.

Vígszínház kávéház

Szent István krt. 32.

Azt a kávéházat viszont, amelyik a Vígszínház nevét is felvette, még a színház is támadta: Vígszín- és Tejszínháznak nevezték.

Tartott ez az ellenségeskedés addig, amíg a tulajdonos, Brück Károly el nem helyezi a színház domborművét a kávéházban, és a bevételből el nem kezdi támogatni azt. 

Abbázia, Menton és Sorrentó

Oktogon (Andrássy út 49.), Oktogon (Andrássy út 51.) és Teréz krt. 19.

„Körülhordozom tekintetemet az Oktogon Óceánján. Előttem Menton derül, jobbkéz felől Abbázia virul, balkéz felől a kék és rózsaszín Sorrentó andalog az ő vendégeivel, akiknek a szívük fáj, s meggyógyítja ez a táj.

Nem tréfálok, nem is értek a tréfához, komolyan hiszem, hogy a Sorrentó-kávéházban a szerelmi bánatot feledni járnak a pesti egyének, akiknek nincs pénzük elutazni távoli, szép helyekre, amely a kávéház nevét viseli.

És az érzékeny lelkű művészek a messze és gyönyörű világok nosztalgiájával a Japán kávéházba mennek, és a derék civilek, akiknek álma és fantáziája nem csapong messzibb Abbázia és Menton virányainál, kábult illúzióval iratkoznak be törzsvendégeknek a kávéházakba.

Más, boldogabb országok népe felkerekedik, pihenésért, évekért, tudásért, kalandokért elmegy a külföld és más világrészek metropolisaiba, üdülőhelyeire, csodálatos tájaira. Az egyiptomi ifjú Berlinben meg Oxfordban tanul, az angol fiú Indiában edzi magát, az amerikai Párizsban tanul életművészetet, az emberek utaznak, látnak, élnek.

Budapest népe, szegény, itt csavarog ebben a világvárosban, ez a város egész világa, a kávéházi címtáblákra írta fel képzelt utazásainak gyönyörű állomásait, kikötőit. Itt szédeleg körös-körül, a Génuából a New Yorkba, a Rivieráról a Citybe, a Belmonttól az Adriáig... mint a külvárosi szegény gyerek, aki vasárnap bántó villanyfény mellett, dohos levegőben, összeszorulva a szűk kis kocsin öt krajcárért járja be a barlangvasúton Tündérországot.” 

(Szép Ernő: Illúzió)

Terminus kávéház

Teréz krt. 52.

Halálkávéházak. Így hívták azokat a pályaudvarok közelében működő vendéglátóipari egységeket, ahol az első világháború idején a családok fájdalmas búcsút vehettek a frontra induló férfiaktól. Ezek a kávéházak még a kötelező záróra alól is felmentést kaptak.

A Teréz körút és a Podmaniczky utca sarkán álló Terminus története azonban ettől sokkal korábban és vidámabban kezdődik. 1865-ben alapította Hambalek kávés, majd egymást váltogatták a tulajdonosok. Hanusz Béla rendkívül fantáziadúsan az utcáról Podmaniczkynek nevezte el a kávéházat. Őt követte Sztancsu József, Klauber József pedig 1908-ban lett a kávéház boldog tulajdonosa, és az ő ötlete volt a Terminus név. Ezen a képen azonban még a saját nevén szerepel, úgy látszik, be kellett látnia, hogy a pályaudvar közelében őgyelgő polgároknak nem igazán volt vonzó a „Klauber József kávéháza” cégér.

Csendes, szolid helynek számított a Terminus, megfordultak itt magas állású köztisztviselők, ügyvédek, bírák, a Pestre látogató megyei urak, főispánok, polgármesterek.

De azért jártak ide bohémabb alkatú férfiak is: újságírók, az Operaház művészei, a Vígszínház színészei, no meg az elmaradhatatlan írók, többek között Heltai Jenő is. A Terminus – ha a kávéházak képesek lennének erre – minden bizonnyal Molnár Ferencre lenne a legbüszkébb.

Nyilván nem azért, amit Molnár a kávéházakról összeírt a Pesti Naplóban:

Ezek ölték meg a közizlést, a család és a nő tiszteletét, a házi szennyes titokban tartásának szép szokását.

Tovább is lehet menni: ezek ölték meg az otthon, a home szeretetét, amelyből a mélyebb emberi érzés annyit táplálkozik, ezek ölik a tanulás vágyát az emberekben, sőt művészeink igen nagy részében ezek ölték meg az elmélyedést, ezek csináltak az íróinkból routinier-kat, a festőinkből üzletembereket, a színészeinkből szerepbörziánereket.”

Ennek ellenére ő szorgosan látogatta ezeket a káros intézményeket, és a Terminusban egy egész darabot írt, a márványasztalon, A hattyút. Molnár ezzel a letűnt kor szereplőin élcelődő vígjátékkal tért vissza a színpadra 1920 decemberében, de a régi sikereknek már csak az árnyékához hasonlított a fogadtatása. Csekély vigasz lehetne Molnárnak, ha tudná, hogy a darabjából Hollywoodban 1956-ban Grace Kelly főszereplésével filmet forgattak.

amit III. Rainier monacoi hercegtől (egy igazi hercegtől) kapott eljegyzésükre. A film bemutatóját az esküvőjük idejére időzítették.

Hát, a Terminus további története nem ilyen mesés. Az első világháborúban betöltött szomorú szerepére már utaltunk. Az európai vérengzést követően a régi hírhedt zajos éjszakáknak nyoma veszett. Semmi rendbontás, razzia.

Aztán 1943. április 9-én rövid hír jelent meg az Esti Kurirban: „Ma délelőtt tizenegy órakor hatósági eljárással megszűnt a Terminus kávéház”. Történt ugyanis, hogy Gergely József Aladár a kávéház kisajátítását kérte saját részre. Ő valószínűleg egy notórius igénylő és pereskedő volt, számos helyiséget próbált már ekkor kiigényelni, és ha nem ment, pereskedett, feljelentéseket gyártott, mindenféle bűncselekmények elkövetésével vádolta ellenfeleit. De a Terminusnál sikerrel járt. Hogy mire használta ezután a helyiséget, azt még Saly Noémi, a kávéházkutatás nagyasszonya sem tudta kideríteni.

1990-ben még Terminus néven kezdett itt egy étterem és kávéház működni, de ma már ennek is hűlt helye.

***

Kávéházi utazásunkat hamarosan folytatjuk a Nagykörúton, ahol ezen a hétvégén számos ház látogatható lesz. Szerzőink a Budapest100 önkéntesei. 

Szeretnél még többet megtudni a régi Budapestről? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!