Meg nem épült budapesti felhőkarcolók 1.

A Horthy-kor elképesztő toronyház- és stadiontervei

2016.05.19. 07:51

80 méteres felhőkarcoló a Deák téren, négy 60 méteres torony a lágymányosi Nemzeti Stadionon? Akár ilyen is lehetne ma Budapest. Bár a New York-i felhőkarcolók stílusa Magyarországon is megjelent, azokhoz mérhető házak soha nem épültek nálunk. Pedig tervek születtek. Mégis milyenek lettek volna a Horthy-korszak meg nem épült toronyházai és sportlétesítményei?

Az Egyesült Államokkal ellentétben az öreg kontinensen az első toronyháztervek nem a gazdasági-technikai fejlettséget, hanem csak a lakáshiány enyhítését, a túlzsúfolt városközpontok fellazítását, valamint a városi terek felborult hierarchiájának helyreállítását célozták meg. Bár a magyar építészekre szinte kivétel nélkül jelentősen hatottak az amerikai és a német vertikális építészeti törekvések, a Kárpát-medencében sohasem volt olyan mértékű tőkekoncentráció, iparágakat magukba olvasztó vállalat- és bankcsoportok, amelyeknek szüksége lett volna a külföldi toronyház-építési kedv meghonosítására.

Ráadásul a budapesti telekspekulációk nem az építési telkek minimalizálását jelentették, mint a tengeren túl. Sokkal inkább azt, hogy egy fülesnek köszönhetően valaki időben megszerezte az állami–városi beruházásoknak kiszemelt parcellákat, majd azok többszörös áron eladta a köznek. Ez sokkal kényelmesebb bevételi forrást jelentett, mint az amerikai módi. A magyar toronyházak elterjedését „ráadásul” az is hátráltatta, hogy az 1914-es építési szabályzat 7 emeletnek megfelelő 25 méterben engedélyezte csak a párkánymagasság kialakítását. 

A Gerbeaud-palota

Bár a városrendezési terv nem számolt vele, ám a kor legjelentősebb építészeti publicistájának számító Borbíró (Bierbauer) Virgil javaslatára a fővárosi önkormányzat 1926-ban kénytelen volt kihirdetni a Gizella (ma Vörösmarty) tér - Dorottya utca - József nádor tér közrefogta három bérház helyére felépíteni kívánt „Gerbeaud-palotának” is nevezett üzlet- és irodaház meghívásos tervpályázatát.

A kiírásra – jellemző mód – csak két pályamű érkezett be. Az Árkay Bertalan jegyezte terv négy eltérő méretű, aszimmetrikusan egymáshoz kapcsolt tömbből állt, amelyből a két magasabb (45 és 60 méter) torony a Váci utca felé, a két kisebbik (10 és 14 méter) pedig a József nádor tér felé nézett. A tervrajz szerint a puritán homlokzatú épületek gazdag formavilágú, art deco stílusban pompázó belső tereket rejtettek, amelyekbe a tervező egy cukrászdával kombinált kávéházat, egy vívótermet, egy üzletházat és egy filmszínházat álmodott meg.

A fenti elképzeléssel ellentétben Gregersen Hugó épületterve a teljes ötszög formájú telektömböt elfoglalta volna. Hétemeletes, zömök épületének alsó szintjének historizáló stílusban megálmodott homlokzata alig tért el a pesti bérházak homlokzatsémáitól – sőt, a mérnök terve kifejezetten emlékeztetett Hültl Dezső Piarista-palota Eskü (ma Szabad Sajtó) úti homlokzatára is.

Mivel a pályázati kiírás eleve nem számolt a megvalósítással, így a Kovács Sebestyén Endre, a Lyka D. Anasztáz és az Émile Gerbeaud építette bérházak bontásához hozzá sem kezdtek.

A Rókus- és az Orczy-felhőkarcoló

Szintén a grafikai képességének és építészeti tehetségének fitogtatásáról árulkodnak Gregersen Hugó 1936-os toronyháztervei is, amelyeket a Rákóczi útra ráfutó Szent Rókus Kórház és a Károly körút mentén pöffeszkedő Orczy-ház helyére álmodott meg. Míg az előbbi épületét 12 méter magas árkádsoron nyugvó 34 emeletes vasbetonvázas konstrukciónak képzelte el, addig a másikat egy 27 emeletes „normann vártoronynak” – legalábbis , ahogy a korabeli kritika jellemezte a művet.

A norvég származású építész tervei egyébként csak azért nem valósultak meg, mert időközben a budapesti önkormányzat pénzhiányra hivatkozva lefújta a Rókus kórház lebontását és a Hungária körút mellé telepítését, illetve a leendő Erzsébet sugárút nyitóépületének nem Gregersen Hugó 1928-as, hanem Wälder Gyula és Árkay Aladár 1937-es tervezetét fogadta el.

Ez utóbbi, 15 parcellára osztott ingatlanegyüttest manapság Madách-házaknak nevezzük.

Az Erzsébet téri felhőkarcoló-csoport

Kaffka Péter építész 1929-ben egy olyan elképzeléssel rukkolt elő, hogy a Károly-laktanyából átalakított Központi Városházát ne a Károly körút felé bővítsék tovább, hanem a leendő komplexumot tegyék át az Erzsébet tér közepére, a Bazilika és a Deák téri evangélikus templom közé.

A bécsi Rathausplatz mintája alapján az elképzelés urbanisztikai értéke abban állt, hogy nemcsak a Szent István tér – Wekerle Sándor (ma Hercegprímás) utca – Tisza István (ma József Attila) utca és Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) út közrefogta háztömböt akarta lebontatni, hanem az Erzsébet és a Deák tér között húzódó házsort (ma Akvárium) is a Marokkó-udvartól kezdve egészen a Két Török (Wodianer) házig bezárólag.

Kaffka a két főutat egy-egy toronypárral kívánta lezárni. Hasonló vertikális kialakítású hasábokat képzelt el a leendő Erzsébet (ma Madách) út torkolatába is. Ennek a három toronypárnak a tükrözött súlypontjában állította volna az új Városháza csinos felhőkarcolóját, amelynek szoknyáját szökőkutakkal tagolt parkokkal kívánta feldíszíteni. Kaffka Péter fantasztikus ideáját 1929 júliusában fogadta el a főváros vezetése, és emelte be az ekkor már másodjára kiírt tervpályázat követendő mintájának.

Az új városháza

Az 1935-ös pályázat első díját Árkay Aladárnak ítélték, aki az egyik toronypárját azért helyezte a tér belső sarkaira, hogy ezzel a lépésével is a főutak kereskedelmi és közlekedési jelentőségét hangsúlyozza. A zsűri azonban érdekes mód nem díjazta azokat a terveket, amelyek vagy homogén, nagy üvegfelületekkel horizontálisan tagolt és dísztelen homlokzatokat, vagy 80 méter magas felhőkarcolókat álmodtak (Árkay Bertalan, Bierbauer Virgil, Gerlóczy Gedeon) a kijelölt területre. Azok elképzeléseit sem méltányolta, akik sajátosan vegyítették indoklásuk szerint „a neobarokk elemeket az amerikai modernnel” (Tóth Kálmán és Módos Ferenc).

Ennek fényében talán nem meglepő, hogy Gregersen Hugó az

egykori magyar birodalmi nagyságot kellőn reprezentáló, ám azt amerikai fényben visszatükröző

pályaművét, amely a leendő Erzsébet sugárút lezárását tartalmazta, szintén nem díjazta. Meglepő mód szintén nem járt sikerrel a pályázaton győztesnek meghirdetett Árkay Aladár sem: terveit pénzügyi nehézségek és állítólagos kivitelezhetetlenségük miatt nem kívánta a városvezetés formába önteni, így a Fővárosi Közmunkák Tanács egy év múlva ismételten meghirdette a pályázatot.

A Forum Hungaricum néven is ismert projektet 1939. július 12-én hirdették ki újra, amely az eredeti, fent ismertetett Kaffka-féle elképzelésekből semmit sem engedett. A 42 érvényes pályaterv közül 1940. január 12-én nyertesnek kikiáltott Kertész K. Róbert és Weichinger Károly külön-külön, ám mégis közösen jegyezett „Új Városháza” terve a Vilmos király (ma Bajcsy-Zsilinszky Endre) út sugarába állított „felhőkarcolójával” visszautalt a régi városházák kötelező formai kellékeire. „A szép arányú, finom tradíciókat felvonultató tervben a barokkos kompozíció, a neoklasszicizmus, a novocento, az amerikai felhőkarcoló, a stockholmi városháza tornya és minden elképzelhető és elképzelhetetlen forrásból merített elem előfordult”- írta Ferkai András építészettörténész.

A 30 emelet magasra tervezett felfelé keskenyedő négyszög alaprajzú óratorony a leendő közintézmény Deák tér felé eső oldalán kapott helyt, amelyet pontosan a lebontandó evangélikus templom helyére szántak. Az épület központi öblösödésében a mérnökök egy római hatást mutató obeliszket is fel kívántak állítani, amelyet az 1942-es apró tervmódosítások után is meghagytak.

Érdemes pár szót ejteni a pályázat többi, és pár évvel később beadott magas házakat prezentáló pályaművéről is. Míg Pál Hugó egy 14 emeletes, Körmendy Nándor 22 emeletes, Rados Jenő és Zombori József egy-egy 30 emeletes, Maróti Géza (1940-es terve szerint) már egy 32 emeletes amerikai típusú és stílusú toronyházban látta a főváros új Városházájának sziluettjét, addig Lechner Lóránt, Kamill és Ödön egy 50 méter magas minaretre (!) emlékeztető toronyban képzelte le Budapest vezetésének új székhelyét.

Még radikálisabb választ adott Forgó Pál csak írásban megfogalmazott terve, aki a műemléknek számító Invalidusok-ház teljes lebontásával, egy 25-30 emeletes, kis alapterületű vasbetonvázas, üvegfalas homlokzatú toronyházat szeretett volna, ahol a támfal első emeletéig nem üzletsorokat, hanem egy függőkertet takart.

Külsőségében talán puritánabb, de nagyvárosias hivalkodásában nem maradt el a fent említett tervektől Vágó József álma sem, aki 1919-es múltja és büszkesége miatt bár sohasem indulhatott el a pályázatokon, ám az 1936-ban megjelent „Budapest művészi újjáépítése” című könyvében mégis közhírré tette urbanisztikai nézeteit. (A mérnök egyébként a német Bauhaus szellemében egy komplett felhőkarcoló várossá formálta volna át Budapestet.)

Ő nemcsak a pesti belső körút és környékével (Városháza, Erzsébet tér, Andrássy út torkolata) foglalkozott, hanem az egész várossal: a Nyugati és a Keleti pályaudvart sportpalotákká alakította volna át.

A Kálvin, a Klauzál és a Petőfi teret toronyházakkal vetette volna körbe, a Károlyi-kertet bontások útján kiszabadította volna a térfalak szorítása közül, illetve babilóniai függőkerttel kombinált kis-Manhattant építtetett volna fel a már lebontott Tabán helyére. A Klotild és Matild-paloták tornyainak pendantjait felhasználva szintén toronyházakba űzte volna a „világszállodákat”, az új Főposta épületét, illetve a Nemzeti Színház kiszolgáló helyiségeit is.

A Tudomány tornya és a Fiatalság városa

A Károly körút mellett a legtöbb nagyszabású városrendezési terv a Duna partjaira készült, az újonnan tervezett és épített Duna-hidak hídfőinek rendezésével. ilyen volt például az Árkay Bertalan tervezte Szent István térre megálmodott Városháza-projekt, vagy a Vitézek tere és Szent Korona útjarészlegesen megvalósult terve.

Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1926-ban azt találta ki, hogy a budapesti egyetemek természettudományi intézeteiből független elméleti és alkalmazott kutatóközpontot építsenek a Lágymányoson a Műegyetemtől a Déli összekötő vasúti hídig. Bár az ötlet, melyre Wälder Gyula dolgozott ki tervet, megbukott, attól inspirálva Pogány Móric 1928 és 1931 között megtervezte a kelenföldi Fiatalság Városára hallgató új városrészt.

Nádor Jenő A tudomány felhőkarcolója Lágymányoson. Pogány Móric műépítész grandiózus tervei című cikkében azt írja, hogy az építész a vasúti (ma Rákóczi) hídtól délebbre végig a Duna-parton „ünnepi mulatságok, szórakozások és kiállítások” hajókikötővel összekapcsolt épületegyüttest, gyógyszállókat, a Nemzeti Stadiont és az összes budapesti egyetem intézeteit és diákszállót, valamint az előbbiek építési költségeinek fedezésére hivatott bérházblokkokat tervezett. Az új város, vagy városrész 375x550 méter alapterületű központi tere a Boráros téri híd tengelyében lett volna [lényegében a későbbi budai Szent Korona (ma Irinyi József) útja hosszában], ahová Pogány Móric laboratóriumokat, kísérleti telepeket, előadótermeket és könyvtárakat felvonultató épületeket képzelt. A tér központjában állt volna a 14 emeletes, 58 méter magas, lépcsőzetesen kiképzett sokszögalaprajzú „Tudomány Tornya” magas ház, amely „szimbolikusan is megjeleníti a tudomány óriás szervezetét”.

A sci-fi filmek grandiózus díszletének is beillő kristályos formájú toronytól sugárirányban kiágazó főutak mentén végig különböző tudományos és sportlétesítmények álltak volna, amelynek szellemi, kvázi szakrális jellegű előképét Babilonban vélte megtalálni Pogány.

Szintén hasonló eszmék, expresszionista városvíziók alapján tervezte meg 1935-ben Lágymányosra Maróti Géza a 73 hektáron elnyúló Budapesti Központi Egyetemi- és Sportközpontot, amelynek szerves része lett volna az „atlantiszi, mexikói, jeruzsálemi és turáni mintákat” felvonultató,

négy darab 60 méter magas, az elcsatolt országrészeket szimbolizáló, ám szállodaként működő, ú.n. irredenta tornyokkal körbeölelt, 70 ezer fős Nemzeti Stadion

is. Ebben az art deco hangulatú komplexumban kaptak volna helyt a Testnevelési Főiskola termei, a technikai és kiszolgálóhelyiségek, valamint a különböző vendéglátó-ipari egységek is. A tribünök alatt az építész egy 700 méteres gumipadlós téli futópályát vezetett körbe, az alagsorba pedig 25 ezer férőhelyes bomba- és gázbiztos óvóhelyt tervezett.

Zeidler Miklós tanulmánya szerint az arénától nyugatra húzódott volna a komplexum területét kettészelő, a Dunával párhuzamos fő közlekedési út. Ennek északi végére elegáns színházépület, déli végére pedig a stadion saját vasúti pályaudvara került. Az arénát a többi sportépülettel a főút fölött átvezető felüljárók kötötték volna össze, melyeken át a 15 ezer fős teniszstadionhoz, a mellette álló két kisebb arénához és hat további teniszpályához, valamint a kombinált edzőpályához lehetett eljutni.

Maróti Géza terveit azonnal felkarolta az állam. Mivel a mérnök kelenföldi építészeti elképzeléseit 1938 február elején már befogadta a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, így a testület nem kívánkozott Marótival megbízási szerződést kötni. Jó magyar szokás szerint pár hónap múlva a szakmai grémium az építész terveit lenyúlta, majd azt egy picit továbbfejlesztve kvázi sajátjaként kezdte el propagálni a kormányzónak és a kultuszminiszternek. Ennek tükrében a kormánynak a több millió pengőért eladott (visszaforgatott) tervek megvalósítása már nem volt annyira sürgős.

Pénz- és időhiányra hivatkozva dr. Kelemen Kornél ügyvéd-politikus, az Országos Testnevelési Tanács elnöke be is vallotta, hogy Budapest legjobb esetben is csak az 1952-es olimpia rendezésére esélyes, amely a közelgő háború miatt talán még hihető is volt az ország lakosságának.

Szerzőnk a Falanszter blog és az Urbface adatbázis szerkesztője.

Érdekelnek a régi várostervek?  Kövesd az Urbanistát a Facebookon!

  • Hírek
  • Csok