Fagylaltozás a harmincas évek Budapestjén

„Irodából jön két leány, irattáskát szorít az egyik a hóna alatt. Egy óra. Mind a két leány mélyen el van merülve az újmódi, csomagolt fagylalt nyalogatásába. A frissen kinyílt fagylalt-szalonok hozták divatba ezt a csomagolt fagylaltot, látták már, remélem? Kúpalakba sodort ostyaszeletbe kenik a kis fagylaltadagot, tíz fillér. Nagyon szeretik az iskolások. Látni tucat gyereket a járdán, némán élvezik együtt a szezongyönyört. Ebéd előtt van még ez a két irodista, nem félnek, hogy elveszi a fagylalt az étvágyukat, nem félnek szegény leányok. Olyan kedvesek, olyan gyerekek, akár a gyerekek.

Nagy cikk lesz a nyáron a csomagolt fagylalt, csak jó meleg legyen

– csodálkozott rá Szép Ernő 1932-ben a tölcséres vagyis „csomagolt” fagylaltra a Színházi Élet lapjain. Valóban csak a harmincas évek szenzációja lenne a tölcsérben adagolt fagylalt? Vagy Szép Ernő ébredt későn?

Rédey Judit kis fagylalttörténetében azt írja, hogy Pest-Budán a 18. századtól készítettek fagylaltot az Észak-Itáliából érkező olasz bevándorlók. A „tsemege tsinálók” remekét a század végén már fagylalt néven ismerték, a reformkori pest-budai cukrászdáknak pedig divatos terméke volt. Itt jegyezzük meg, hogy nem a nemzeti négyszög az első politikaérzékeny cukrásztermék: 1848-ban nemzeti, háromszínű fagylaltot mértek a Fischer-féle kioszkban.

A „hideg nyalat” felszolgálása tehát időben és térben teljes változatosságot mutatott. Volt olyan cukrászda, ahol már a reformkor idején is ostyában, ún. spanyol tekercsben szolgáltak fel (a Spanyolországból hozzánk került módszer szerint az ostyát melegen „zacskó” formára hajtogatták). Viszont az 1910-es években a Városligetben még kistányéron (kanál nélkül!) vehették a hintáslegények kedvesüknek, és a tányért a fagylalt elnyalása után szigorúan vissza kellett adniuk.

Szép Ernőt olvasva ehhez még hozzátehetjük, hogy a századfordulón az úri közönség fagylaltfogyasztása sohasem utcán, de kizárólag cukrászatban történt. Akkor (és még sokáig) nem gombócot, hanem szeletet vagy snittet kapott az ember „pici kis metszett üvegtányéron, csokoládét meg vaníliát, gyöngéden és jólnevelten illesztette a nyelve hegyére az ember avval a lapos sárga kanálkával a lehasított darabka fagylaltot, és úgy diskurált fiú, lány hangulatosan, édesen a halk és kellemes félhomályos cukrászatban.” (Szép Ernő: Édes. Színházi Élet 1935)

És akkor lássunk pár régi budapesti fagyizót!

Szavanov üzlete, Régi posta utca 2.

Kicsi, de elegáns beülős hely, ahol az úri közönség helyben fogyaszt 

A cukrászda alapítója, Szavanov Emil az 1890-es években született a szerbiai Karlován. Testvérével, Bódoggal jöttek Budapestre és 1917-ben jegyeztették be „czukrász és czukorkakészítő” cégüket és üzletüket a Dohány utca 71-ben. Nem tudni, mikor váltak szét. A huszas évek elején már Emilé volt a Régi posta utcai cukrászda. A decens kis üzlet egészen 1943-44-ig működött, özv. Zsivánovits Milánné vezetése alatt.

A negyvenes évekre Szavanovék egész édesipari birodalmat tartottak kézben. Az 1943-as telefonkönyvből kiderül, hogy idősb Szavanov Emil cukrászüzeme Katona József utca 31-ben volt, fia, szintén Emil nevén pedig a József körút 35. és a Régi posta utcai fióküzlet szerepelt. Utóbbit a Budapestet bombázó amerikai gépek lőtték ki a Szavanov-láncból.

Közben viszont a Pozsonyi út 3-ban működő Váradi Cukrászda is Szavanovékhoz került, a korszakban korántsem egyedülálló módon. A cukrászdát a harmincas években Váradi Zoltán nyitotta, majd felesége folytatta. Hogyan lett Szavanov Emilé? Említettük, hogy a Katona József utcában, alig egy sarokra volt a cukrászüzeme, innen ismerhette az akkor már özvegy Váradinét.

Amikor a zsidótörvények miatt az asszony nem vihette tovább az üzletet, átadta a műhelyt, a boltot teljes felszereléssel idősb Emilnek. Az asszony sokáig bujkált, Szavanov segítségével. Aztán a nyilasok elvitték és soha nem tért vissza. A cukrászdát 1949-ben Szavanov kezéből államosították, Szamovár eszpresszó néven kultikus hely lett és „szuterénhelyiségben horgolt terítős, apró asztalok” között „ott szorongott, többnyire egyetlen szimpla feketét rendelten a következő évtizedek irodalma. ” 

Az egykori Szavanov-birodalom utolsó láncszeme a József körút 35. volt, ez a telefonkönyv szerint 1950-ben még a családi név alatt szerepelt. Az egykor hosszú ideig a házban lakó és a családot ismerő Martinez Katalin szerint a körúti cukrászda államosítása után az idősebb Emil lánya, Baba egy kisebb üzlethelyiséget kapott a Szentkirályi utcában.

Viszont az édesipari vonal nem szakadt meg a körúton sem: az ötvenes években rétesbolt volt itt, 1956-ban a légnyomás miatt rétesek repültek  a gurulós állványról. A sütöde udvari raktára mentette meg a bérház lakóit az élelmiszer-hiányos időkben: amikor az ellátás már akadozott, felnyitották, szétosztották a készletet. A listára felírt cukrot és lisztet később visszatették.

A hatvanas évektől húsz éven át a Kis Nemzeti Cukrászda működött itt.

Baross cukrászda és fagylaltozó

Egy józsefvárosi családias üzlet, ahol a tulajdonosné is az utcán fogyaszt

A Baross utca 80. előtt Szarka Andorné és stábja. A környék és a portál sem olyan előkelő, mint a Régi posta utcában. De a sütemények itt is teavajból készültek és a festett reklám óriási adag fagylaltot ígért vanília, málna, meggy, eper ízben. 

A cukrászdavezető asszonyságnak furcsa módon a leánykori neve nem maradt fenn, mindvégig valamilyen „né”-ként működött. Asszonynévből viszont volt neki három. De sorban.

Az első férj, Abramovics Béla az erdélyi Szászvárosból származott, ott cukrászkodott a tízes években és majd Pesterzsébetre került és működött 1923-as haláláig. Az özvegy egy következő férj oldalán, Juhász Albertné néven 1923 és 1932 között a Verbőczi utca 10-ben mérte a fagylaltot. Végül a fotókon is látható Baross utca korszak következett: Szarka Andorné (szül. Abramovics Béláné szül. Juhász Albertné) néven.

A városnak ezen a részén nem keltett megütközést a Szép Ernő szemében forradalminak tetsző (legyen erős), utcán, séta közben fogyasztott csomagolt fagylalt: „a lány [...] balkézben a szája alá tartja a csomagolt fagylaltot, jobbkézzel is támasztja, csak hogy azt a tenyerét is hűtse, s nyal egy hosszút azon a piros fagylalton, fölfelé, föl az égig, az égre csúszik a szeme, mintha bódulva magasztalná az Egeknek ezt a nyári mámort: édes, édes, de csuda édes!

Utána kilóg egy fiú az édesüzemből, amelynek a színei jazzt rikoltoznak, a fiú is fagylaltot nyal. És aztán lány meg fiú olvad ki a fagylaltbazárból az utcára, mind a ketten egyszerre emelik a fagylaltdaganatot, úgy támolyognak a hőségben előre s húzzák föl-föl a fejüket, ugyanazon lassúdad ütemre, szinte valami kánikulás mozdulatművészet folyik a szemem előtt.” (Szép Ernő: Édes. Színházi Élet 1935)

De voltak olyanok, mint maga az író is, aki konzervatív, cukrászdai fogyasztó maradt és csak annyi kilengést engedett meg néha magának, hogy kávéházi teraszon „nyaldokoljon,”pedig:

„Az esett volna jól, kihozni a fagylaltot, kézből nyalogatni kőrút-hosszat, ahogy ezek a lányok, ezek a fiúk cselekszik.

Nem mertem.

Nem illik hozzám.

Magam is megélvezek egy szelet fagylaltot, de leülök hozzá rendesebb cukrászda teraszára. Inkább a kávéházi teraszra. Mert ott az esti lapot is megkapom.”

Köszönet Saly Noéminek és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak a fotókért és a régi cukrászdákról szóló anyagokért.

Érdekel, milyen volt az élet a régi Budapesten? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!