Kik voltak a verklisek?

„Énnekem Pesten minden ház / Egy-egy koncertterem, / Hol összedobban annyi szív / Míg szól a hangszerem” – énekelte a verklis himnuszt Bilicsi Tivadar, majd a Budapest Bár. A sípládások, kintornások és verklisek csaknem egy évszázadig hozzátartoztak Budapest utcaképéhez, a keréken guruló zenekar nótáira andalodtak szerelmes szakácsnék és költői hajlamú mesterlegények. Pedig volt benne valami, ami miatt már születése pillanatában eljárt felette az idő.

Temették is az 1860-as évektől az 1960-as évekig folyamatosan és nagyjából ekkor már valóban alig akadt belőle Pest utcáin. Igaz, a macskakő is kikopott a kerekei alól.

De mi is az a kintorna, verkli vagy sípláda?

A három elnevezés nagyjából azonos hangszert takar. A láda rejti a varázslatot: az oldalon lévő kar tekerésével működésbe lépnek a benne lévő fújtatók, működni kezd egy kis fémszögecskékkel ellátott, forgó henger (ez a verkli) vagy lyukszalag (ez a kintorna), és utóbbiak közvetítésével szelepeken továbbítódik a levegő a síprendszerhez. A szögecske vagy lyuk elhelyezkedése dönti el, hogy melyik síp szólal meg, és mikor.

A kintorna olasz eredetű szó, egykor a tekerőlantot hívták így, s mivel a zenegép is hasonló kurblival működik, a név ráragadt. A verkli német eredetű szó, a Monarchiában nevezték így az utcai zenegépeket. Állítólag „a verklit először Pákh Albert nevezte el tréfásan kintornának (szójátékos vonatkozással a ’kín’-ra), a verkli jó magyar neve pedig sípláda.”

Egy biztos: „Nem wurlitzer a verkli, / Ezt szívvel kell tekerni!”

Verklisek kiskátéja

1. Csakis vagyontalan és keresetképtelen, de erkölcsös egyén folyamodhatott évente megújítandó rendőrhatósági engedélyhez. „Kintorna, sípláda, citera és általában hangszerekkel udvarokon, utcákon, tereken, nyilvános helyeken kereseti célból való játszáshoz engedély szükséges.” 
2. Hiába a rendőrhatósági engedély, ha a bérházba lépve ez volt olvasható: Tilos a házalás, a koldulás, a „sípládáni játszás” és a cselédeknek és a hordároknak a főlépcsőn való járás! A háziúr tilalma azonban csak arra vonatkozott, aki el is tudja olvasni. A külvárosokban így ez nem lehetett akadály: „A külvárosi házalók, koldulok és sípládások nem tudnak olvasni s elárasztják udvarunkat” – hangzott a panasz 1888-ban a Budapesti Hirlapban.
3. Magára valamit is adó kintornás minél fényesebbre lakkozott, kerekeken mozgó, harmónium nagyságú muzsikáló szerkezetet tolt maga előtt sarokról sarokra. A nyakba akasztott, kisebb sípláda egyből rosszabb fényt vetett tulajdonosára.
4. A verklis kalap nélkül nem mehetett dolgozni. Legjobb volt, ha külön segéd kísérte, aki a műsor végén összekalapozta a koncertdíjat és felszedte az emeletről ledobott, papírba csomagolt filléreket. Így „bár nincsen fixem énnekem, / A gázsi ölembe hull.”

Budapest és a kintornások

1874-ben Pesten négy, Budán két sípládás működött. Az 1860-1870-es években a bérházudvarokon kívül a vurstli, a Liget is a sípládások terepe volt. A befagyott Városligeti tavon korcsolyázó, rózsás arcú delnők és hajlongó dandyk a verkli zenéjére szálltak a jég hátán. De csak délelőtt, mert délután át kellett adniuk a helyet a fáklyafényben játszó katonai zenének. 

Már a századfordulón arról cikkeztek a lapok, hogy a kintornások régi nótáikkal együtt kimentek a divatból, hiszen már az utcagyerekek is divatos operetteket fütyörésztek. Valóban, gyakori életpályamodellt ír le a tudósítás: „A sípládásnak az utolsó napokban már betevő falatja sem volt s ma összerogyott az éhségtől a Király utcában. Most a Rókus kórházban fekszik, ütött-kopott sípládája pedig valamelyik zálogházban gubbaszt.”

Az első világháború, majd a gazdasági világválság miatt romló életviszonyoknak köszönhetően 1930-ban már 136 engedélyes kintornás működött Budapesten, sokszorosa a 60 évvel azelőttinek. Valószínűleg ez a visszaesés előtti utolsó boom lehetett, mert 1940-ben már csak huszonöt körülire tették a fővárosi verklisek számát. Végképp kiszorította őket a gramofon, a rádió és a mozi.

A második világháború alatt két légiriadó között az „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte, egy csillagos és forró május este…" meg a „Holnap, ki tudja, holnap ..." szólt néha még a verklikből a bérházak udvarán. Egyre jobban a város peremére szorultak, és leginkább villamosok végállomásán, nyáron a budai hegyek sétaútjain lehetett verklit látni, vagy búcsúkon és vásárokon.

Azt gondolhatnánk, 1948-ra végképp eltűnt ez a múltidéző, nosztalgikus polgári csökevény. De nem így történt. Csak a sípládás a „Tüzes vulkán a szád..." és az „Este fess a pesti nő ..." mellett a Marseillaise-t és az Internacionálét is kitekerte a ládájából. „Nem való verklire, nem lehet profanizálni azt, ami, emberek millióit forralja, fűti, buzdítja, új és új harcokra, amely ima, induló, szózat és parancs” – kelt ki az ideológiailag fejletlen sípládás ellen a Népszava.

Állítólag 1958-ra Budapestnek már csak egyetlen engedélyes verklise maradt, akiről csak a pontos cím maradt meg (Vágóig híd utca 47.), de a nevét nem írta le az újság. A hatvanas éveiben járó verklisre apja hagyta a kétkerekű zenélő dobozt. Ő is haragudott – a gramofonra már nem, de a magnetofonra és a rádióra igen. „Ha rajtam múlna, bezárnám azt a gyárat, ahol a lemezeket csinálják. Egyik sem tesz jót a verklinek. Konkurencia kérem, óriási konkurencia!”

Éppen ezért „modern zenét” akart beletetetni. „Belerajzoltatom” – mondta. „Kispesten lakik az Arany János utcában egy ehhez értő ember, kottából rápontozza a nótát erre a fahengerre és én minden pont helyére beleütök egy szeget. Megy az könnyen kérem, csak azt nem tudom, hogy milyen dalokat válasszak.”

Róla vagy egy másik névtelen verklisről szólt Szenes Iván „Az utolsó kintornás Pesten” című dala is, amelyből már több helyen idéztünk:

Az utolsó kintornást Pesten
csak nevettük nagyon sokan,
a szuperszónikus világnak
már egész más igénye van.

Mi bírálunk jelent és múltat,
és törünk az égbolt felé,
de nyáron, ha csillagok hullnak, 
egy dal mégis mindenkié….”

Köszönet Mednyánszky Miklósnak. Vajon létezik még Budapesten  „Tilos a sípládáni játszás!” felirat? Küldj egy fotót róla! Ha pedig érdekel, milyen volt az élet a régi Pesten, kövesd az Urbanistát a Facebookon!