Phönix és Turul: egy „elég jó” ház Újlipótvárosból

Pár hónappal ezelőtt kaptunk egy olvasói levelet Danitól, akit megállított a Pannónia utcai Phönix-ház egyik rozsdás, rég lehúzott boltredőnyének érdekes cégjelzése. Küldött nekünk egy fotót Pick Ede utódainak gyártmányáról és leírta a poszt születését megalapozó mondatot:

persze maga a Phönix is megér egy mesét.

Rég jártunk már az Újlipótvárosban, redőnygyártókról meg talán még nem is írtunk az Urbanistán, úgyhogy jöjjön a kínzó hiányokat pótló írás.

Város a városban: bérházkolosszus 1928-ból

„A pesti Újlipótváros általában egy jó hely. Elég jó. Viszonylag jó” – írta a környékhez és a Phönix-házhoz ezer szállal kötődő Bächer Iván a Népszabadságban.

Valójában nyugodtan emlegethetnénk Turul-házként is, hiszen a Tátra utcában ez a felirat áll a bejárat felett. A mítikus madarak a befektető biztosítótársaságokra utalnak: a Phönix és az érdekeltségébe tartozó Turul 1928-ban kaptak engedélyt a négy utca által határolt területen a hatemeletes bérházcsoport építésére. Az egész Európában működő Phönix biztosítónak ebben a korszakban összesen 61 ingatlana volt a kontinens fővárosaiban. Budapesten a Pannónia, a Phönix (ma Raoul Wallenberg), a Tátra és a Katona József utca által határolt bérházóriáson kívül a szintén hatalmas Corso-palota (a mai Apáczai Csere János utca 10.) is az övék volt.

Lipótváros ezen részén sok volt még az üresen álló telek, melyeken az 1920-as években új városrész épült. Több, a Phönixhez hasonló stílusú bérház emelkedik a környékbeli utcákban. Azzal a jelszóval emelték őket, hogy a középosztály egészséges, a viszonyokhoz képest olcsó és kényelmes lakásokhoz jusson. A Phönixben állítólag margitszigeti termálvíz folyt a csapból.

A bérházat két testvér, Jónás Dávid (1871-1951) és Jónás Zsigmond (1879-1936) tervezte. Ezt nemcsak a szakirodalomból tudjuk, hanem Bächertől is, aki az építészek leszármazottjaként egy ideig itt lakott.

„Ez a hatalmas épülettömb méreteiben a nagy metropolisok felhőkarcolóit közelíti meg. A nagy bérpalotában negyven üzlethelyiség, száznegyvenhat bérlakás van, vagyis átlagban hatszáz ember lakja” – summázta az Ujság a Phönix születésekor.

Ahogy a szintén 1928-ban épült józsefvárosi Vasas Székház, úgy a Phönix is a „magyar munkának és a magyar tehetségnek a dokumentuma,” amely a magyar iparosok egész seregét foglalkoztatta. Az Ujság listázta az építkezésben részt vevőket:

• A generálvállalkozó az Ast Ede és Társai Vasbetonépítési Rt. volt. A Magyarországon 1908 óta működő céget egykor Ausztria legnagyobb építési vállalataként tartották számon.
• A burkolást a Neuhauser Miksa és Társa,
• az üvegezést a Rosenberg és Oller cég végezte. Utóbbit az 1890-es években alapította Rosenberg Sándor és Oller Dezső, akik „a szakmának nemcsak kitűnő oszlopai, de megbízhatóságuk révén az összes budapesti üvegbiztosítással foglalkozó társaságok évtizedes szállítói is voltak.” Ha egy nagy budapesti kávéházban vagy szállodában eltörött egy üveg vagy tükör, akkor is őket hívták.
• A kertet az a Jonke Kálmán tervezte és építette a „modern kertépítő technika minden lehetőségét kihasználva,” aki a Margitsziget parkírozásánál is közreműködött.
• A lap említ még egy érdekességet, amelynek ma már nyoma sincs: a Magyar Mosó- és Fertőtlenítő Gépgyár Rt. által szállított közös mosókonyha és a szárítókamra berendezéseit.

A századfordulós bérházak többségében is voltak ilyen helyiségek, de itt mindez gépesítve állt a lakók rendelkezésére. A gyár, amelynek kifogástalan berendezései ott voltak katonai intézményekben és főúri kastélyokban is, tizenkét, teljesen felszerelt, modern mosóberendezést szállított a Phönix-háznak. Egy napon 24 lakó moshatta ki „teljes, egyhavi fehérnemű-szükségletét, amelyet még ugyanaz napon megszáríthatott a gőzszárítóban.”

Bächer „régi szép időkre emlékező és abból élő” háznak nevezte a Phönixet. Valóban, emléktáblák sora keretezi a blokk oldalait: például itt lakott Gábor Miklós és Bakó Márta. 1929 óta működik benne gyógyszertár és hentesbolt is.

Pick Ede és utódai

És ki volt Pick, aki megmutatta, hogy ezzel a névvel nemcsak a szalámigyártásban lehet maradandót alkotni. Pick Ede (1852-1938) egy kis somogyi faluból, Látrányról került lakatostanoncként Pestre 1867-ben. Tíz évvel később sikerült megvennie egykori mestere műhelyét, önállósította magát, és a századfordulón már 250 ember dolgozott nála. Híres, szabadalmazott találmánya volt a Zenith ajtócsukó. Tele volt állami és fővárosi megrendelésekkel, volt olyan év, amikor száznál is több bérház lakatos és műlakatos munkái készültek üzemében. Kor- és versenytársa volt Árkay Sándor, Jungfer Gyula, Lepter János – összegezte Pereházy Károly Budapest utolsó száz évének kovácsoltvas-művességéről szóló tanulmányában.

Walla József cementlap- és mozaikgyárosnál már megírtuk, Pick Ede esetével is megerősíthetjük: az 1896-os millenniumi kiállítás nagyszerű alkalom volt Őfelsége és a legjobb magyar iparosok nagy összeborulására. Mű- és épületlakatos mesterünknek egy szellőzővel és díszvasalással ellátott kettős ablakajtóval sikerült megállásra kényszerítenie Ferenc Józsefet. A király a Fővárosi Lapok tudósítása szerint „érdeklődéssel nézte meg ezt s megkérdezte a kiállító tulajdonostól:

— Hol használják az ilyen ajtókat?

— Az iskolákban, felség – volt a válasz.

— Nagyon szép és hasznos dolog – szólt erre Őfelsége s dicsérő szavakkal búcsúzott el Pick Edétől.”

A századforduló környékéig tartott Pick fénykora. Ebben az időben a Címjegyzékek szerint 4-5 bérház tulajdonosa volt, Werfeld Árminnal közösen. Jó polgárhoz illően jótékonykodott is, ő volt a Pesti Nemzeti Önsegélyző Egylet igazgatója. Három gyermekét, Boriskát, Sárikát és Aladárt is erre tanította: a Budapesti Hirlap megírta, hogy „édesatyjuk születésenapja alkalmából 6 koronát küldtek hozzánk a budapesti szegények javára. Rendeltetése helyére juttatjuk.”

A sikereket 1903-ban bukás követte, Pick Ede csődbe jutott. Az alapító visszavonult és 1938-as haláláig nem is tudni róla semmit. A cég Pick Ede utódai néven működött tovább: Pick Aladár, Fröhlich Aladár és Korányi Béla társtulajdonosként gyártották a Váci út 34-ben az acélgörredőnyöket, lakatosárut, szabadalmazott ablakszellőzőt és a Zenith ajtócsukót. 

Korányi és Frölich neve ismerős lehet sokunknak, ma is sokszor húzzuk cégjelzéses görgőiket reggel-este. És nemcsak Budapesten, Lembergben és Szabadkán is! Ahogy a wangfolyo.blogspot.hu írta:

az egykori Monarchia területét, Bécs és Budapest redőnyfővárosok akciósugarát még száz év után is kijelölik a csöndesen meghúzódó redőnycímerek.

A Korányi és Frölich cég egyébként 1908-ban már biztosan a józsefvárosi Kisfaludy utca 5-ben gyártotta az acélredőnyt, az esslingeni faredőnyt, a vászonrolettát, a napellenzőt és a lakatos tömegárut (egészen 1942-es csődjükig). A Pick Ede utódai név tehát valójában egyetlen embert, Pick fiát, Aladárt rejtette.

A cég az 1920-as években a Lehel utca 51–53-ban, majd a második világháború után az Árboc utca 1-ben működött az államosításig. A Phönix-házon több helyen látható redőnyök mellett a Pick-féle gyár készítette például a közeli Tutaj utcai iskola lakatosmunkáit, az Akadémia utca 3. vaskapuját és erkélyrácsait, az Alkotmány utca 25. vaskapuját.

Több száz megvalósult és beazonosított munkák mellett tudunk egy érdekes elutasítottról is: 1909-ben Pick Ede utódai

a Budapesti Hirlap szerint azonban nem kapták meg az engedélyt.

De kanyarodjunk vissza olvasónk, Dani eredeti kérdéséhez: valójában mit is árulhattak a Pick Ede utódainak redőnyszerkezete mögött? Csak találgatni tudunk. Az egykori Phönix utca felőli üzletben talán dr. Schild Marcell vetőmag-bizományos folytatta aprómagvak „legkedvezőbb bel-és külföldi értékesítését.” A Pannónia utcai bejárat közelében a harmincas évekből papír, könyv- és műkereskedés, virágszalon nyomát találtuk a régi reklámokban. De itt volt a népszerű hölgyfodrászat is, ahol az újlipótvárosi kisasszonyokat bodorították, fésülték a közeli Vígszínház primadonnája után és hozták „ egyszínbe” az elrontott, foltos, színtelen hajat.

Érdekel a budapesti házak története? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!