Kampec doloresz a Kálvárián

Úgy tűnik, 1893-ban a józsefvárosi Kálvária téren volt a város legmenőbb játszótere. A Vasárnapi Ujság fotóján Pest-Buda első kálváriáját búcsúztatják egy kis mászással a kültelki kölykök, mielőtt átköltöztették volna mai helyére, a Bajza utcai Epreskertbe. A bűn azonban nem tűnt el a térről a kálváriával, amit egy dúsgazdag férjgyilkos asszony emeltetett egykor. A bűntörténész és  nyolcadik kerületi  lokálpatrióta Bezsenyi Tamás vezetett be minket a Kálvária tér és a környék történetébe. A tavasz legizgalmasabb programja, a Budapest100 idén Nyissunk a térre! címmel indul. Május első hétvégéjén Budapest terei, köztük a Kálvária tér és a terek körüli házak, a benne élők és történeteik jutnak főszerephez. 

A kálváriaépítésben végződő halálos szenvedély

Morelli Gusztáv tanár 1890-es években készült fotója elkapta az akkor még város szélének számító környék különböző szöveteit: épülő bérházak, foghíj és palánkok övezik a játszóhelynek használt kálváriát. Ugyan még nem határolta összefüggő házsor a teret, azért kialakulóban már a környék maihoz hasonlatos képe, azóta szinte feledésbe merült utcanevekkel.

Ekkor már több mint egy évszázada Kálvária térnek (Kalvarien Platz) hívták: a Jézus kereszthalálának helyét idéző első kálvária az 1720-1730-as években épülhetett itt. Külalakján sokat alakított pár évtizeddel később egy gazdag, vallásos asszony halálos szenvedélye: Schwartz Anna Mária ugyanis indulatos veszekedés közben megölte férjét, és vezeklésül egy, a már állónál nagyobb és szebb kálváriát építtetett – írta a város első golgotájáról Ritoók Pál a Budapest folyóiratban.

A téren eredetileg álló remetelakot és temetőt régen felszámolták, mire 1893-ban Stróbl Alajos kezdeményezésére a kálváriát is tégláról téglára lebontva elköltöztették a Bajza utcába. A lebontás oka nem teljesen világos az évtizedek távlatából, bár biztosan összefügg a város kiépülésével – elhanyagoltságot és amortizációt, igénytelenséget, sőt művészietlenséget, „nagyobbodó forgalmi igényeket” egyaránt emlegettek a korabeli dokumentumok.

A kriminalista Bezsenyi nagyon gyorsan fejlődő, de „alapvetően melós térként” írja le a Kálváriát, ahol a kétes hírű kávéházak, kocsmák és kockásterítős kisvendéglők, kimérések Stammgast-jai, vagyis törzsvendégei, kisegzisztenciák, zsebesek, seftelők, homályos múltú és jelenű nők voltak. A néhány számon tartott környékbeli nagyobb vagyon vidékről érkezett „jöttmenteké” volt, vagy az első világháború alatti állami megbízásokból nőtt ki.

A temető ugyan rég eltűnt, a Kálvária téren a századfordulót megelőző évtizedekben mégis rendszeresen temettek.

Hogy ebből mit látott, mit nem, nem tudhatom, de a Diószeghy Sámuel utca sarkán a tér egyik házában élt három évig a tizenéves Radnóti Miklós 1919 és 1922 között. A villamosmegállóban meg ott állhatott mellette verseskötettel a kezében az egzaltált, izgalmakra vágyó Tanner Ilonka. Mielőtt Babits Mihály felesége és Török Sophie néven írónő lett, özvegy anyjával és testvéreivel a Kálvária tér 18-ban lakott. A várbeli Külügyminisztériumban dolgozó irodistalány minden reggel a külvárosias Kálvária téren várta a villamost (és később a józsefvárosi templom ívei alatt kapta meg menyasszonyi csókját, aztán évek múltán itt tartották egyházi esküvőjüket is).

Mi van a kosárba? Kodelkának keze, feje, lába

Bár sok kényes ügyről beszélt, és még többről mélyen hallgatott a Kálvária tér és a környék tisztes, vagy annak látszó polgársága, az 1925-ös Kodelka-eset felett ők sem tudtak csakúgy elsiklani. A Kálvária utca 26. földszint négyben lakott a háborús beszállításokból meggazdagodó nagyvágó, A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-film Kodelka Ference.

A Kodelka személyiségét kutató korabeli újságíró a térről nyíló utcában a környék szintézisét látta. „A Kálvária utca tipikus kis józsefvárosi utcácska. A sarkon még hatalmas villanytranszparens hirdeti a Kálvária mozit, de benn az utcában vigasztalan sötétség fogadja a járókelőt”– írta.

A budai Tölgyfa utcában feldarabolva talált, tősgyökeres Kálvária utcai Kodelkáról mindenkinek volt mondanivalója. A házmester jól ismerte:

A meggyilkolt nagyvágó igen jól bírta magát, kocsit, lovat tartott, lakását szépen bebútorozta és nap-nap után mulatozott. Üzlete neki tulajdonképpen nincs, csak egy műhelye van a házban, mert a hentesáruk kicsinyben való eladásával nem foglalkozott.”

Az utcabeli Szikora-féle vendéglőben a pesti nyelvet legjobban beszélő pohártársak itták minden szavát:

Még mondta is, hogy milyen rossz világot élünk. Aztán ittunk rá. Bizony a 'piát' szerette – bólint megértéssel egy iparosféle ember, de most már 'kampec doloresz', nem iszik többet.”

Török József, a Kálvária téri Scheiring kávéház főpincére egészen bennfentes volt, többször tanuja volt a darabolós Lédererékkel való vigadásnak. A különböző nevek alatt évtizedekig működő egységről tudni kell, hogy akkoriban „tisztes, vidám józsefvárosi polgárok” mulattak itt Kodelka kedves nótáinak egyikét húzó cigánybanda és a bájos felírókisasszony mellett.

Nagyon jó vendégünk volt. Hetenként többször megfordult nálunk, ilyenkor csak pár pohárka likőrt ivott s azután hazament. Jól ismertem őt, mert több ízben meghívott lakására. Szokása volt tudniillik, hogy záró óra felé kocsiján egy közeli mulatóba ment, ahol orosz fiúk zenekara játszik. […] Ruházatára nem fordított gondot. Azt mondotta, hogy akinek két olyan hatalmas brilliánsgyűrűje van, mint neki, az eltekinthet az eleganciától. A kávéház vendégei nem szerették, mert goromba, kötözködő ember volt.”

Kodelka, a környék egykori újgazdag lakója két évvel halála után is képes volt zavarkeltésre. A Kálvária tér egyik kocsmájában kezdte a mulatozást Madarász János fiatal munkásember 1927 húsvét hétfőjén, majd a tér kápolnája előtt folytatta. A hívők nagy megbotránkozására a cigánybandával elhúzatta a Kodelka-nótát, a darabolós feleséget kérdezgetve:

Lédererné, mi van a kosárba? Kodelkának keze, feje, lába...”– írta meg a Pesti Napló.

Valószínűleg a lapban említett kápolna azonos a Kálvária tér 22-ben ma is működő Jó Pásztor kápolnával. 

Vadvirágok a Kálvária téren

A századfordulóra eltűnt ugyan a környékbeli kölykök műemlék-játszótere, de a gyerekek nem tűntek el a térről. A foci egészen a 2014-es felújításig jelen volt a Kálvárián. A Szinházi Élet 1932-ben fotóriport ban mutatta meg a „Kálvária tér vadvirágait”: a térdzoknis, túl nagy vagy túl kicsi nadrágos fiúkat.

A tér persze nemcsak az ő találkozóhelyük volt, náluk veszélyesebb figurák is eszményinek találták egy kis bűnelkövetői megbeszélésre. A zsebmetszők továbbra sem haltak ki: egymástól is tanulták a szakmát, zsebtolvaj-tanfolyamokat is szerveztek, róluk „az 1930-as években a Baross utcai Tóni bácsi próbálta lehúzni a keresztvizet azzal, hogy a detektíveknek átadta a nyakon csípett fiatalokat”– mesélte nekünk Bezsenyi.

Az itt szerzett ismeretségek nem feltétlenül voltak biztonságosak ekkoriban, szép példa erre a Kálvária téri nagy sikoly története. A negyvenes évei végén járó özvegy tisztviselőné az egyik padon keveredett ismeretségbe egy Jahn László nevű fiatal kispesti borbélylegénnyel, aki aztán feljárt a Kálvária tér 4-ben lakó nőhöz frizurát fésülni. Korhárinénak volt némi pénze és ékszere, amely éppen 18. születésnapján csábította bűnelkövetésre a borbélyfiút: egy rongydarabba csavart bunkóval leütötte az özvegyet. Példás lakóközösségi együttműködést mutatva a segélysikolyokat hallva a házbeliek már rendőrt hívtak az ágy alatt rejtőző elkövetőhöz.

Az igazoltatás során felmerült a születésnapi rablás ténye, kiderült, hogy Jahn aznap töltötte be 18. életévét. A rendőri precizitás nem hagyta nyugodni őket, és a Bakáts téri klinika bejegyzéseiből kiderítették, hogy a fiú délben egy órakor született – így a bűnelkövetéskor már nem volt fiatalkorú.

A Kulich Gyula téren sem pihent a bűn

A tér az eredeti nevezetességére utaló nevet is elvesztette az ötvenes években, egészen 1991-ig viselte Kulich Gyula nevét. A szabósegéd eszperantistának mindössze annyi köze volt a kerülethez, hogy az 1930-as években itt szervezte az ifjúkommunistákat. Két szobrot is kapott a kerületben, az egyik, Kelemen Kristóf 1958-as alkotása itt állt a kilencvenes évek elejéig.

Legendás volt az 1952 és 1965 között működő szabadtéri színpad, ahol gyakran éjjel is szólt a korablei "mulatós". A teret ellepő bódék miatt folyamatos volt az italozás és a zsebesek sem lettek errefelé kevesebben. A hatvanas évektől némileg konszolidáltabb lett a hely: a padokon sakkpartik zajlottak, mozgalmi ünnepeken zászlólobogtató úttörők unatkoztak.

A téren és a környéken, a bérházak és a panelok tanácsi lakásaiban évtizedekig folyt a szobáztatás, a lányok nemcsak a Salétrom utcai gépkocsisoron dolgoztak. A Kálvária tér bűnügyi fertőzöttsége a Korányi Sándor utcáig tartott, sőt, tart ma is.

A taxik este még ugyanúgy krúzolnak, több gépkocsi is csinálja a zsarukanyarokat éjjelente, hiába van itt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem

– mondja Bezsenyi, aki nemcsak bűntörténészként, hanem nyolcadik kerületi lokálpatriotaként is tud egy-két dolgot a környékről. Rengeteg interjút csinált lányokkal, akik nyáron ma is a Füvészkert menti nagy fák árnyékában rejtőznek, amíg „a zsaruk elmennek a csíkossal” és volt olyan osztálytársa is, aki utcázott. A néhány hónapja bezárt Illés utcai kisbolt árukihelyezési szokásai nagyban igazodtak a helyi igényekhez: a nagy üvegbúrában árult cukorkát és rágót hamar lecserélték kotonra.

Az Illés köz két dolog miatt nevezetes. Lezárása jól mutatja a hatósági kontroll próbálkozását, hogy felszámolja az esti programként zajló késes leszámolásokat, az „ütsz-e magadért?” kérdésre adott tettleges válaszadást, és a rendőri ellenőrzés elől futva menekülőket megállítsa.

De a környékbeliek máig emlegetik a Koncz Gábor főszereplésével forgarott Guiness-reklámot is.

A „kálváriatériség”

A tér és a közeg meghatároz téged és nem tudsz tőle szabadulni, akkor sem, ha elkerülsz, mondja a Kálvária környékén szocializálódott Bezsenyi Tamás.

Nekem nagyon hiányzik a régi tér. Fura dolog. Mert közben értem, hogy tök jó, hogy le tudnak ülni családok (bár egyébként nem nagyon ülnek le, annyit azért nem változott), de valami elveszett, ami marha jó volt. És közben úgy volt marha jó, hogy nyilván marha szar volt, mert abból a házból árultak, a Magdin [Magdolna utcában] meg olyan lakások voltak a spanjaimnál, ahol csak le volt terítve a linóleum. Az egész érdekesen változik, de ez az egész változás kettős, ugyanúgy, mint a Teleki téré is – a piacrész akár Újbudán, az Allee mellett is lehetne, de ott a pékség, ahol ugyanúgy megy a jasszoskodás kiskávéval, odaadom a csomagot, te felmész a mellette lévő házba, leadod, lehozod, ezek nagyon hozzátartoztak az egész közeghez.”

Bár Bezsenyi a kilencedik kerületben született, itt a téren volt iskolás és még látta az utolsó hőskort, az Orczy kertben délelőtt edzésben megizzadt fickókat, akik a délutánt susogósban és szotyizgatva töltötték a Kálvárián.

A sarkon, a Dankó és a Magdolna utca sarkán még szoktak állni lányok, de a tér sokat megváltozott (mialatt beszélgettünk, készenléti rendőrök kapcsoltak le épp egy tizenéves Audit). A szép zöld gyep megvan, nem hiányzik. A Kálvária tér vadvirágai ma már nem focizhatnának, de lóghatnának a körbekerített parkon belül kerítéssel körülvett kis játszótéren.

Május első hétvégéjén nézd meg te is a Kálvária teret és vegyél részt a Budapest100 programjain.  Ha pedig a téren laksz, jelentkezz , hogy a te házad is megmutathassa magát!

Borítókép: A józsefvárosi Kálvária 1893-ban Morelli Gusztáv fotóján a Vasárnapi Újságban. Fotó: Arcanum. Aki többet olvasna a budapesti terekről, kövesse az Urbanistát a Facebookon!