Miért érdemes elmenni a Fortepan-kiállításra?

A fotókiállítás nem egyszerű műfaj. Csak nagyon erős, és csak nagyon kis számú anyaggal működhet az, hogy bekeretezzük a nagyításokat, valamilyen logika szerint kiakasztjuk őket a falra, és már kész is vagyunk. (Jó, van azért ilyenre is példa, mondjuk a Moholy-Nagy a Mai Manóban, bár még ott is többről van szó.) Nincs mese, egy nagy galériának, főleg ha szeretné a szakmán túli közönséget megszólítani, mást is kell nyújtania. A Nemzeti Galéria új kiállításán tovább nehezíti a helyzetet, hogy az összes kiállított kép ingyen hozzáférhető nagy felbontásban a neten, jelentős részük már hosszú évek óta. A Fortepan-kiállításról van ugyanis szó.

 

A Fortepant minden Urbanista-olvasó ismeri. A nagyjából 110 ezer képből álló, huszadik századi mindennapokat bemutató, netes gyűjteményt, aminek a nagy részét amatőr fotósok készítették, és aminek minden eleme szabadon felhasználható. Azt már kevesebben tudják, hogy a nevét a váci Forte gyár legnépszerűbb termékéről, egy fotónegatívról kapta. Na mondjuk, ilyenekkel tud többet nyújtani a kiállítás: nem csak egy Ecserin vásárolt, gyönyörűen restaurált, eredeti Fortepan-tábla, de egy tekercs Fortepan is ki van állítva a múzeumban.

Persze magáról a gyűjteményről is sokat megtudhatunk. Láthatunk képet a lomtalanításokon negatívokat vadászó Tamási Miklós alapítóról (mellette kinagyítva azok a képek, amelyeket ott talált), meg arról, hogyan próbálták megmenteni pár éve az Uvaterv leégett archívumának maradékát. Bemutatják, milyen pofonegyszerű, mégis meglepő módszerrel szokták megsaccolni, hogy hány képhez is juthattak egy nagy halom negatív tekerccsel: mérlegre teszik, elosztják az eredményt egy tekercs tömegével, aztán beszorozzák az azon levő filmkockák számával.

Mindez azonban csak a földszinti laza be- és levezető szakasz, néhány további izgalmas játékkal, meg egy különleges vetített installációval megfejelve, amely előtt simán el lehet ücsörögni egy negyedórát. A valódi kiállítás az emeleten vár minket.

Az itt kiállított képek egy nagyon laza logikai szálat követnek, egy ember életének korszakait. Egy-egy tér a gyerekeknek, a fiataloknak, a felnőtteknek és az öregeknek van szentelve. Egyszerre érzékeltetve, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire egyformán éltük meg mondjuk a tízes vagy a hetvenes években. Meg azt is, hogy mekkora különbség lehetett két ember sorsa közt, pusztán azért, mert az egyikük tíz évvel később született. A Virágvölgyi István kurátor vezetésével összeállított anyag, olyan mint egy hatalmas film, aminek bár nagyon szép ívű, teljesen koherens forgatókönyve van, mégis

És ami a legfontosabb: soha nem érzed azt, hogy dokumentumfilmet nézel.

A hömpölygő képregényt néhány jobban kifejtett történet akasztja meg. Mondjuk az 56-os forradalomé, a modellként ismertté vált Hegedűs Istváné, vagy épp olyan fotósoké, mint amilyen Urbán Tamás. Ezekhez az Index újságírója, Kiss Eszter írt rövid ismertetőket, mellettük pedig igyekeztek mindenhová tárgyi emlékeket is tenni, például a ledöntött Sztálin-szobor fülét, vagy néhány helyszínen készült filmrészletet, amelyeken feltűnnek fotósok. Feltűnnek a Hegedűs alakját megörökítő papír húszforintosok (több is, hogy követhessük a címerek változását), meg a Szabadság-szobor mellékalakjának modellje, amit szintén róla mintáztak. Urbánnál pedig nem csak egy újságot állítottak ki, amelyben megjelentek képei, hanem a jegyzeteit, naptárait is. Ez utóbbi egy olyan hétnél van kinyitva, ahol a rendkívül sűrű programok között épp úgy feltűnik a Fekete Lyuk, mint az exhumálás a 301-es parcellában.

Minden életszakaszt egy összetett tabló zár le Barakonyi Szabolcs, az Index fotórovat-vezetője válogatásában, témájában lazán kapcsolódva az életkorhoz (például gyermekek/téli ünnepek, felnőttek/autó). Ezek leginkább azt mutatják meg, hogy szinte a végtelenségig lehetne tovább búvárkodni a Fortepan sok tízezres képgyűjteményében.

Nagyon jó, hogy többrétegű a kiállítás, amelyben a könnyen befogadható élmények és az elmélyülősebb üzenetek váltakoznak, mindenkinek a hangulatához illő időtöltést kínálva. Nekem például gyermeki örömöt tudott okozni a sztereófotó-nézegető. Azok a képek, amelyeket már egymás mellé téve, vagy gifesítve ismertem, most valami egészen csodálatos világát tárták fel a századfordulós Budapestnek.

Lehet, hogy másnak a különböző képekből összeállított fiktív Budapesti utca óriásmontázsa okoz ilyen élményt, vagy épp a földszinten fellapozható képkettősök, amelyeket mindig más logika szerint állítottak párba.

Akinek mindez nem lenne elég, egy rakás rendhagyó tárlatvezetésen vehet részt, nem csak a kurátorokkal, vagy az archívum működtetőivel, de akár a kiállított képek némelyik fotósával is. Érdemes követni a Fortepan Facebook-oldalán az eseményeket. Na meg persze a Fortepan blogját, ami évek óta az Indexen működik, és az elkövetkező hetekben számos válogatással kapcsolódik a kiállításhoz.

Minden múlt a múltam #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan. Magyar Nemzeti Galéria, A épület, 2019. augusztus 25- ig. A kiállítás kurátora Virágvölgyi István, társkurátora Tamási Miklós, kurátorasszisztense Madár Mária. Installációtervezés és kiállításgrafika: Narmer Építészeti Stúdió. További részletek az MNG oldalán. A kiállítás anyagának legérdekesebb részeiből az Indexen további válogatásokat közlünk majd.