The Internet is for Porn

Havonta egyszer, legfeljebb kétszer eszembe jut, hogy uborkasalátát kéne csinálni. Főzésnek az ilyet nem nevezném, le kell gyalulni az uborkát, megsózni, ha levet ereszt, kinyomkodni, ecet, cukor, víz, öt perc alatt kész. További fél óra a hűtőben, és Ferran Adrià személyes hangvételű, már-már nyálas levélben hív meg sztázsolni az El Bulliba.

Az a baj, hogy nem tudok uborkasalátát csinálni. Régen még tudtam, esküszöm, de amióta itt ez a nyomorult internet, másokhoz hasonlóan én is Google-agyat növesztettem, ami azt jelenti, hogy kitöröltem a fejemből mindent, amiről tudom, hogy úgyis fent van a neten, és csak azt tartottam meg, ami nincs fent: néhány pinkód, a saját telefonszámom, a hotspot neve, ahonnan a wifit szoktam lopni, anyám neve, csajom neve, nagyjából ezek.

Összement az agyam, na. Nem tudom már se a másodfokú egyenlet megoldóképletét, se azt, hogy hány holdja van a Jupiternek, se azt, hogy hány volt bizony a walesi bárd. És persze azt se, mennyi ecet meg cukor kell az uborkasalátába. Elfelejtettem, és nem volt kedvem újra megjegyezni, mert úgyis ott van a neten. Semmi baj, vasárnap reggel felkelek, fejből felidézem a csajom nevét, leküldöm uborkáért, én meg leülök a számítógép elé, aztán fejből felidézem a hotspot nevét, ahonnan a wifit szoktam lopni, majd egy mozdulattal csatlakozom a csodálatos világhálóra, beírom a Google-be, hogy uborkasaláta, és láss csodát: ott sorakoznak a jobbnál jobb receptek egymás után. Nos, akkor hogy is kell uborkasalátát készíteni?

Átnyálazom a Google első tíz találatát, és fél óra elteltével büszkén jelenthetem, hogy fogalmam sincs. A gyalulás és a sózás magától megy, bár nem ártana pontosan tudni, mennyi uborkához mennyi só kell, de mondjuk azt eltalálom érzésre. Viszont a lényeget, nevezetesen hogy mennyi ecet, mennyi cukor és mennyi víz kell abba a kurva uborkasalátába, azt soha nem tudom meg. Nem azért, mert nincs fönt a neten, hanem mert fent van ugyan, csak az interneten több a hülye, mint buszsávban az audis. Pedig az sem kevés.

Lássuk taxatíve. A „Lakoma gasztrooldal” szerint 2,5 evőkanál ecet, 3 evőkanál cukor, 4 deci víz. A „Konyhaajtó” szerint 1 evőkanál ecet, 3 evőkanál cukor, víz meg nem kell bele egyáltalán. A „Képes Recepttár” szerint 3 evőkanál cukor és annyi ecet, hogy ellepje, meg még 2 deci víz. A megboldogult Móra Ferencné szerint 3 deci ecetes víz (hogy mennyi ecet, az talány), cukor nem kell. „Esztiklock" szerint, akinek receptje a Mindmegette.hu-n olvasható, mindenből ízlés szerint. „Zsuzsa in the kitchen” szerint is ízlés szerint. Az „Egyszerű receptek” szerint 1 evőkanál ecet és fél kávéskanál (?) cukor. A többiek, mint a smoked-meat.com és a yikes.tolna.net a Móráné-féle savanyú iskolát követik, és nem tesznek bele cukrot egyáltalán. Pedig úgy ehetetlen, azt az egyet biztosan tudom.

Volt már, hogy sikerült véletlenül eltalálnom, és olyan is volt, hogy az egyik recept bejött a sok közül. De a Google-agy nem úgy működik, mint a rendes agy: amit egyszer megtalált, azt nem hajlandó megjegyezni, mert ami ott volt az egyik vasárnap, az biztos ott lesz jövő vasárnap is. És nem, nem idézem fel fejből az anyukám nevét, és nem hívom fel. Nem azért lopom én a wifit.

Tudom, elkezdhetnék kísérletezgetni. Még egy kis cukor. Ha túl édes, még egy kis ecet. De nem arról szól az emberiség történelme, hogy ami egyszer már megvan, azt ne kelljen újra feltalálni? Hogy a múltban megszerzett információ mindenkinek elérhető legyen? Az eget sem fürkészem esténként, hogy újraszámoljam a Jupiter holdjait. Itt ez a csodálatos internet. Az információs társadalom. Egy kattintásra az emberiség évezredek alatt felhalmozott, közös tudáskincse. Otthon, papucsban, a kényelmes fotelből is, ugye. És akkor 2011-re nem sikerült odáig eljutnunk, hogy akár közös erőfeszítéssel, konszenzuálisan, intelligens társadalmi diskurzus útján, akár erőszakos, mindent elsöprő forradalmak, vér, verejték és némi 20%-os ecet árán kialakítsuk és egy kattintásra elérhetővé tegyük annak a kurva uborkasalátának a receptjét? Nem akar az ember ujpéterebb lenni az ujpéternél, molnárbétamásabb a malackarajnál, de hol itt a technológiai fegyelem, hol a szakmai alázat, hol a francia kulináriát megalapozó és az egekbe emelő precizitás, az alapos anyagismeret, a konzisztencia, a könyörtelen, megalkuvást nem ismerő módszertan?

Kóklerek, azok vannak. Önjelölt szakértők. Mondhatnák, hogy virágozzék minden virág, és jó, virágozzék, legyen a vélemény szabad, és ezért az eszméért még a petrezselymes krumpliról is lemondanék. De az uborkasalátámat, azt nem hagyom. Mert hogy miből mennyi kell az uborkasalátába, az nem vélemény, hanem az egy tény. Olyan tény, mint hogy hány holdja van a Jupiternek. Apró aránybeli különbségekről lehet vitatkozni, igenis van létjogosultsága például a Nagy Fokhagymavitának, a Tejfölfronton is lenne tennivaló, de maga az uborkasaláta alapmű, ott illatozik minden vasárnapi ebédlőasztalon, így a slendriánságra, az ízléstelenségre itt nincs mentség, és nincs bocsánat. Mi vesz vajon rá bárkit arra, hogy feltegye a netre a kétszázhúszezredik uborkasaláta-receptet, ami csak annyiban különbözik a többitől, hogy ő más létfontosságú összetevőt felejt ki belőle, mint a többiek? És mi vesz rá bárkit arra, hogy tartármártással javasolja meglocsolni az uborkasalátát? Hogyan merészel bárki leírni egy olyan receptet, amiben az alapösszetevőknél csak annyi szerepel, hogy ízlés szerint? És hogyan higgyünk az olyan önjelölt uborkasalátarecept-szerzőknek, akik művük tárgyát, az uborkasalátát sem képesek helyesen leírni? (Az uborkasaláta egybe van, ezt a tízből négyen nem tudják.)

Vonjuk le a kézenfekvő következtetést: ha 2011-re az emberiségnek nem sikerült feltöltenie az internetre a normális, hagyományos, úgymond magyaros uborkasaláta receptjét, és azt a világ legjobb keresőjével nem lehet megtalálni, akkor vagy az internettel van baj, vagy magával az emberiséggel.

Tegyük föl, hogy az emberiség alapjában véve jó – akkor meg csak az internettel lehet a baj.

Régóta tudjuk, hogy az internettel az a baj, hogy mindenféle hülye válogatás és szűrés nélkül megnyilvánulhat rajta. De mivel ez a legfőbb erénye is, ezért egyáltalán nem szabad az internetet kárhoztatnunk – Andrew Keen, a mahagónitökű brit teoretikus már rég megírta, hogy a neten az amatőrök kultusza hódít, a Wikipedián okoskodó gimnazistáké, az Univerzum kérdéseihez érdemben hozzászóló, Nobel-díjas fizikusokat oktató vízvezeték-szerelőké. És bár Keen ezt rosszallóan teszi szóvá a témáról írt téziskönyvében, a The Cult of the Amateurben, ő csak szidalmaz, de nem javasol megoldást. Márpedig az amatőrök ellen a profizmus lenne az egyetlen ellenszer.

Sajnos azonban amikor a tökéletes uborkasaláta receptjéről van szó, a profik hallgatnak, mint a sír – legalábbis a Google első tíz találata között. Külön probléma, hogy a hírhedt algoritmus, a PageRank működése nem transzparens, a Google titkolja, hogyan működik pontosan, vagyis sose tudjuk meg, minek alapján kerül fel valami az első találatok közé, és ha már felkerült, jogosan tartózkodik-e ott a mézes-mandarinos verzió, vagy csak felseózta az uborkalobbi.

Az uborkasaláta esete mindenesetre a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a net legendás önkorrekciós mechanizmusa, a tömegek tudása, a megosztott információ, meg az összes webkettes maszlag, amit ilyenkor fel szokás emlegetni, bizonyos esetekben egész egyszerűen nem működik. Az uborkasaláta esetében biztosan nem. A PageRank képtelen előállni a legjobb megoldással, és mivel a Google technikai fölénye miatt monopolhelyzetben van, nem feltétlenül tűnik el a szar a mélyben, és nem feltétlenül emelkedik ki az egyetlen, csodálatos, gyermekkori uborkasaláta-recept az összes többi hülyeség közül.

Emlékeznek még Körmendy-Ékes Juditnak arra a maga idejében botrányosnak tartott kijelentésére, miszerint az internetet az emberek többsége pornónézegetésre használja? Körmendy-Ékes Juditnak igaza volt, és az embereknek is igazuk van. The Internet is for Porn. A többi puszta átverés. Egyetlen szerencsénk van: nyilván a bombareceptekkel is ugyanaz a helyzet, mint az uborkasalátával. Rá is keresek gyorsan, hány evőkanál plutónium kell egy atombombához, hátha Móra Ferencné már megírta. Csak aztán senki ne lepődjön meg, ha nem jön össze.