Virgil
0 °C
3 °C

Se hitelesség, se koncepció

2012.12.12. 13:55 Módosítva: 2012.12.12. 14:00

Van egy néhány hónap alatt is többször módosított “gránitszilárdságú” alaptörvényünk, vannak kivezetni ígért, majd megemelt adók. Nincs ügynökbizottság, nincsenek megígért egyéni nyugdíjszámlák. Hosszú a sor, mindenesetre ott tartunk, hogy a mostani magyar kormánynak sem lehet egyetlen szavát sem elhinni. És éppen azért vész most is egy valag pénz kárba, azért bukunk a jövőből, a lehetséges forrást jelentő növekedésünkből is, mert nem is hisznek a kormánynak, sem itthon, sem külföldön.

Különös helyzet ez azoknak, akiknek valamiért mégis tárgyalniuk kell a magyar kormánnyal.

Volt néhány erősnek hitt szereplő, akinek kellett. De az elmúlt két évben a kormány úgy gázolhatott át szektorokon, hogy nem találkozott érdemi ellenállással. Volt, hogy napok alatt zavartak le nagy horderejű módosításokat, volt hogy hónapokig is elhúzódott részletszabályok kialakítása, de bankok, energetikai cégek vagy nyugdíjbiztosítók nem vonultak az utcára. Sok oka volt ennek, biztosan benne volt az, hogy féltek, mit kapnak még a nyakukba, ha sokat ugrálnak, meg aztán eleve, az ilyen cégek kultúrájába inkább az van kódolva, hogy várni kell, majd elmennek, vagy magukhoz térnek, konszolidálnak. Hát, zárójelben, ez egyelőre nem igazán jött be, most éppen lehet készülni az önkormányzati adósság rendezésére vagy a gázár befagyasztására, ki tudja, milyen megoldásokkal.

Ehhez képest itt vannak a diákok, akik szerte a világon akkor is szívesen az utcára mennek, ha azért annyira nem is lenne indokolt. De bőven nem csak fiatalságukból is fakadóan eltérő mentalitásuk miatt lehet most a kormánynak félnie. Persze, fontos hányan, mennyi ideig lesznek az utcán, nem beszélve arról, hogy azért ha a gyerek nagyon elégedetlen, az bizony átragad az egész családra.

De a lényeg mégis az, hogy a kormány ma egyszerűen nem tud mit kínálni a hallgatóknak, nincs ésszerűen elfogadható kompromisszumos megoldási javaslat részükre. És nem is lesz, nem is lehet. Úgy kell leülnie a kormánynak a tárgyalóasztalhoz, hogy az aktuális ellenségnek nincs mitől tartania.

Egyrészt azért nincs, mert nagyjából mindent elvettek, tehát a diákoldalon nincs mitől tartani, nincs miért hátrálni. A nagy többség fizetni fog, de így se viheti külföldre diplomáját. Mitől kéne tartania hallgatóknak, hogy holnap buldózereket rendel néhány egyetemhez a kormány, hogy megmutassa, ki az úr a háznál? Na persze, jöhet még minden diákra, azonnal kivetett fizetési kötelezettség is - de ettől rettegve ülni a tárgyalásokhoz, eladni a következő nemzedékeket egy normális fiatalnak úgyis elvtelen megegyezés lenne.

azért nincs racionálisan értelmezhető kompromisszumos javaslat, mert nincs olyan kormányzati ígéret, amiben hinni lehet

Másrészt azért nincs racionálisan értelmezhető kompromisszumos javaslat, mert nincs olyan kormányzati ígéret, amiben hinni lehet: eltolják az részösztöndíj és az önköltség közötti arányokat? Csak 10-20-30 százalékot kell fizetni a diákoknak? Még kedvezőbbé teszik az államot egyébként már középtávon is jobban terhelő és eladósító, egy új  nyugdíj- vagy lakáshiteltípusú költségvetési bombával fenyegető diákhiteleket? Egy százalék lesz a kamat, esetleg teljesen elengedik? És? Ezek közül mi az, amit fél év, két hónap vagy akár egy hét múlva nem lehet felülírni egy új törvényben? Egyáltalán mi az, amit a kormány hitelesen ígérhet, azon túl, hogy vissza a kiindulási helyzethez?

Az nagy kérdés, hogy a most éppen egyeztető, de részben nagyon is különböző érdekekkel bíró felsőoktatási csoportok (egyszerűsítve hallgatók, tanárszakszervezetek és intézményirányítók) meddig tudnak egy hajóban evezni. Nyilván a diákok a legkevésbé zsarolhatóak. Egy valami azonban az utolsó utáni pillanatban is közös lesz: aki ma a nevét adja egy a kormány mai álláspontjától csak egyes paramétereiben eltérő megállapodáshoz, az nem csak azt kockáztatja, hogy mikor vágják át és esik pofára. Bármilyen, nem a kiindulási helyzethez visszatérő megállapodás legitimálja a hatástanulmányok, előkészítés nélküli, végiggondolatlan döntéshozatalt. Legitimálja  a szakmai és gazdasági szempontok felülírását a mostani, már a választásoknak alárendelt rövid távú költségvetési megfontolásokkal.

egy jó megállapodás nagyon kéne, a magyar felsőoktatás borzalmas állapotban van

Pedig egy jó megállapodás nagyon kéne, a magyar felsőoktatás borzalmas állapotban van. Rettenetes tanári gárdák, leharcolt, esetenként összevonásukat máig nem vagy nem jól kihasználó intézmények, durván korrupciógyanús beszerzések, megújulásra képtelen struktúrák - vannak jó példák is nyilván, de hemzsegünk a rosszaktól. A végeredmény mindenképpen az, hogy diplomával megszerezhető tudás és presztízs emiatt, a felsőoktatás szerkezete, az ott dolgozók mentalitása és képességei miatt is csökkent, a mindenkori állami bénázáson túl.

Persze van hova mutogatni, nincsenek fizetések, miközben nincs idő tudományos munkát végezni. Ha valaki túl van a phd-n, és akkora mázlista, hogy tízből egyként állást kap az egyetemen, máris temetheti kutatói munkáját a kötelező óraszámával. (A “nyugati” egyetemeken az egészségesebb arányok eredményezik, hogy a tanároknak van ideje publikálni, részt venni szakterületük nemzetközi tudományos pezsgésében, emelve ezzel az intézmény presztízsét éppúgy, mint az oktatás színvonalát.)

Ja, és tandíj is kéne. Igen, sok ország képes arra, hogy tisztán állami forrásokból finanszírozza a felsőoktatását, de a mai magyar helyzetből új forrás bevonása nélkül sokkal nehezebb, az elmúlt évtizedek szenvedését látva alighanem reménytelen előre lépni. Van többféle megoldási lehetőség, havi kis összegű hozzájárulás, lehet tanulmányi eredményhez kötött sávos fizetési kötelezettség, lehet akár cégeknél adókedvezményként leírható előzetes képzési hozzájárulás, és még biztos lehetne gondolkodni egy sor, akár párhuzamos megoldáson.

a legnagyobb baj az, hogy nincs értelmes, a szakmával megvitatott felsőoktatási koncepció

És épp ez a lényeg, hogy gondolkodni kéne: a mostani ész nélküli keretszámcsökkentés és tandíjbevezetéssel a legnagyobb baj az, hogy nincs értelmes, a szakmával megvitatott felsőoktatási koncepció, ami mentén el lehet kezdeni egy szükséges - egyébként akár keretszámcsökkentést és valami tandíjszerűség bevezetését is jelentő - reformot. Ahogy nincs energiapolitika, ahogy nincs koherens és fenntartható adó-,  gazdaság- és foglalkoztatáspolitika, nem tudni, mihez kezd a kormány az egészségügyben, és mihez a már most elakadt erőszakos centralizáláson túl a közoktatásban, úgy a természetesen a kormánynak gőze nincs arról, mit is kéne kezdeni a felsőoktatásban. Ahogy számtalan területen, annyit érzékelnek, hogy a rendszer nem, nem jól működik: persze ez is elfogadhatatlan arrogancia, hogy úgy tesznek, mintha rá kéne csodálkozniuk arra, milyen állapotok vannak, amikor ezért is a magyar politikai elit egészét, benne vastagon a Fideszt is terheli felelősség, maximum arányokon lehet vitatkozni.

Két év alatt egész hosszú, szakmai vitákban érlelt, átgondolt, a különböző hatásokat (ld. még eltűnő karok) figyelembe vevő koncepciót lehetett volna összehozni. Nem lesz olyan megoldás, amit mindenki támogat, persze, de azért talán olyan igen, amit nem mindenki ellenez, és aminek nem kapásból csak hátrányait lehet sorolni. A kormány pillanatnyilag arra képes, hogy vagdalkozzon és adminisztratív intézkedésekkel minden területen büntessen. Nem jó túldimenzionálni, szakmai kérdésektől elemelni a felsőoktatás átalakítását, de a kormánynak most nem csak amiatt kell félnie, hogy egy részterületen visszakozni kényszerül, hanem attól, hogy a kormányzás mostani modelljének kudarca is látványosan kiderülhet.