Nem kell többé adózni, úgyis csalunk

Nálunk is eljön az átláthatóság, a demokráciákban valamiért sokra tartott transzparencia korszaka. Igaz, a gyakorlatot némileg domesztikáljuk, de azért vagyunk önálló nemzet, hogy a magunk képére formáljuk a világot: a transzparencia azt jelenti, hogy nem takargatjuk tovább a nepotizmust, az uram-bátyám viszonyokat, és a köz teljes körű szórakoztatására remélhetőleg a korrupciót sem.

L. Simon László a kulturális intézmények vezetői kinevezései kapcsán vezeti fel az új irányvonalat. A téma apropója kimondatlanul is a Nemzeti Színház igazgatóválasztása, amelynél az állást a kormány megpályáztatta ugyan, de egy héttel a döntés előtt már a Füles magazinban is szerepelt: A Nemzeti Színház új igazgatója, függőleges, 11 betű.

Az államtitkár hivatalos blogján tehát a pályáztatás ellen érvel, nem is alaptalanul. Ha valóban demokratikus elvárás, hogy a színház- vagy a múzeumigazgatókat pályázat útján nevezzék ki, miért nem pánikol senki, amikor állami vállalatok vezetőit, például a MÁV-ét egyszerűen csak kinevezik? L. Simon nem alaptalanul írja, hogy a miniszter jogos elvárása, hogy olyan emberek irányítsák az állami intézményeket, akikkel képes együtt dolgozni. Érvelése szerint ráadásul nekünk, állampolgároknak is jobb lesz így, mert hibás személyi döntés után a politikus nem háríthatja a felelősséget a pályázatra, vagy a szakmai bizottságokra.

A bejelentés után nem sokkal hisztérikusan a földre vetette magát az ellenzék, toporzékolván, hogy a kulturális intézmények élére igenis pályáztatással nevezzék ki az igazgatókat, mert ez a demokratikus gyakorlat.

Az ügy érdekessége, hogy mindkét félnek igaza van. A fejlett világban egyes állami intézmények élére közvetlenül szoktak igazgatót kinevezni, másoknál pedig inkább pályáztatnak. Mindkét megoldásra vannak erős érvek, és ellenérvek.

Érthető, ha a miniszter maga akar kinevezni olyan vezetőt az opera, múzeum, vagy állatkert élére, aki nem csak a csimpánzokhoz ért, de képes összefüggően beszélni egy protokolleseményen is. De ugyanígy elfogadható, ha a politikus azt mondja, nekem nincs időm azzal foglalkozni, hogy ki válogatja majd a festményeket a majomház falára, erre tartjuk a szakembereket, tegyenek javaslatot, én meg sietek a kormányülésre.

Mindkét út járható, de csak akkor, ha a cél a helyzet megoldása, nem pedig a szabályok kijátszása.

„Évtizedek óta pontosan látom, a legtöbb esetben mindenki tudja, ki lesz az igazgató, csak a kinevezése előtt valamiért álszenteskedünk egy sort.” – önt tiszta vizet a pohárba L. Simon. „Nem lenne jó végre a kultúra területén is befejezni ezt az álszent gyakorlatot?” – kacsint össze a dolgokat okosba' elintéző többséggel a kormánytisztviselő. Az államtitkár szavai megvilágosító erejűek. Igaz, nem a gyakorlatról szóló szavak jelentik a paradigmaváltást, hanem azok, amelyek az álszentségről szólnak.

L. Simon lehengerlő érve az: ha úgyis kijátsszuk a pályázókat, meg a kedves állampolgárokat egyaránt, minek alakoskodjunk? Számla nélkül mennyi? Okosba' megoldhatjuk? Nem intézhetjük el a helyszínen? Mindenki tudja, hogy megy, ne játsszuk már meg magunkat.

Ha ilyen az alapon törlik el a pályáztatást, az nem transzparencia, hanem legjobb esetben is Belorusszia. De az is igaz, hogy az unortodox őszinteség kora számos izgalmas változást hozhat életünkbe: hamarosan megszűnhetnek az adók, mert tényleg, egymás közt vagyunk, maga befizeti? Na ugye. (Ahogy ez a zseniális összefoglaló mutatja például). Legyen tehát az, hogy az egész ország csinálja a mutyit, tök nyíltan: Kedves hallgatóink, híreket mondunk. A kormány színházigazgatói kinevezéssel ajándékozta meg lelkes támogatóját. 60 milliárdból készült el az új autópályaszakasz, ebből 22 millió került a miniszter úr üzleti partnereihez.

Az állampolgár a hírek után folytatja a munkát, számla nélkül veszi az anyagot, és feketén fizeti az alkalmazottat. Egyesekhez pedig néha kiszáll az adóhatóság, és behajt rajtuk egy tetszőleges összeget, mert barátom, úgyis találunk valamit, ne raboljuk egymás idejét, háromszázezer jó lesz? Jó lesz.