Szar dolog a bunyó, ha ütnek, ugye?

Szerintem mindenki emlékszik gyerekkorából egy visszabukott osztálytársra vagy egy túlfejlett gyerekre a játszótérről, aki magasabb volt egy fejjel a többieknél, erősebb is, agresszívabb is. Nálunk Lacinak hívták, majdnem két évvel idősebb volt nálunk, már azt csodának éreztük, hogy  eljutott hetedikig, ahol utolértük. Égő cigarettával ijesztgette a kisebbeket, és az iskola hátsó kapujánál einstandolt, ha nem is nyugdíjvagyonokat, de parizeres zsömléket, Tibi csokikat és ízes buktákat szakmányban.

Aztán egy nap úgy alakult, hogy az ötödikes Rolandért, akit éppen akkor győzködött Laci arról, hogy a matchbox természetes helye nem Roland táskája, hanem az övé, szóval az ötödikes Rolandért eljött a bátyja. Aki gimnazista volt, és történetesen atletizált. Néhány határozott intézkedést foganatosított, amelyek után Laci orra már sosem volt olyan, mint korábban. Viszont hetekig fogadkozott, hogy ezt még egyszer megkeserüli Roland is, a tesója is, mert micsoda dolog már, hogy egy gimnazistával veretik őt el.

No, most mi lettünk a kis visszabukott Lacika a hetedik béből.

A magyar kormány szerdán fénysebességgel döbbent rá arra, hogy az Európai Unió egy tagállamában megengedhetetlen módon sérülnek a jogállami keretek. Hogy egy komoly piaci szereplővel szemben „gazdaságon kívüli eszközökkel kívánnak nyomást gyakorolni”. Hogy egy piaci szereplővel szemben „folyamatos politikai támadás zajlik”. Hogy egy stratégiai jelentőségű céget próbálnak „gazdaságon kívüli eszközökkel megfélemlíteni”.

Emlékszik még valaki, mi történt Magyarországon az elmúlt három évben? Hogy volt egy 3000 milliárdos vagyont kezelő magán-nyugdíjpénztári szektor, amire nemcsak nyomást gyakoroltak, hanem effektíve felszámolták. Gazdaságon kívüli eszközökkel. Hogy van egy, jellemzően külföldi befektetők által birtokolt bankszektor, amely ellen „folyamatos politikai támadás zajlik”. És van egy most szinte kizárólag külföldi befektetők kezében lévő – vitatott, de egykor az államnak komoly privatizációs bevételt hozó – energetikai és közműszektor, ami ellen szintén „folyamatos politikai támadás zajlik”.

A magyar kormány többször nyilvánvalóvá tette: nem szívesen látja a külföldi befektetőket az energiaágazatban (hogy ne is menjünk messze, emlékezzünk csak arra, hogyan lett az állam ismét nagytulajdonos a Molban). Sem a közműszektorban. Sem a pénzügyi vállalatok között. És igazából a kiskereskedelemben sem. És pláne nem a dohánypiacon. És az utalványok piacán sem. És még sorolhatnánk hosszasan, hol nem. Matolcsy György még gazdasági miniszterként meg is üzente a Heti Válaszban: „Senki nem veszítene azon, ha az állam visszaszerezné a hibásan eladott belföldi monopóliumokat.”

Minimum érthető dolog, hogy úgy tűnik: a magyar kormány meg akarja védeni egy, részben a tulajdonában is álló, de nemcsak üzleti, hanem nemzetbiztonsági-stratégiai szempontból is fontos cég érdekeit és annak vezetőjét. És az pedig egyenesen csodálatos dolog, hogy a magyar kormány felfedezte, hogy az Európai Unióban nem lehet mindent megtenni csak úgy, következmények nélkül (és most ne rugózzunk azon, hogy hányszor hirdettünk ez ellen az Európai Unió ellen mi szabadságharcot). És még csodálatosabb dolog az, hogy a magyar kormány felfedezte a jogállami értékeket és azok védelmének szükségességét.

Csak kedves Lacika, három végigpofozkodott év után eléggé tréfás, hogy most elsírtad magad.