Ezt most mint magángyerek mondtad?

– Tóni fiam, gyere ide!
– Igen, úttörőcsapat-vezető pajtás?
– Azt hallottam a tanáriban, hogy tegnap az őrsi gyűlésen ketten is cigiztek, és ráadásul te voltál az egyik. Tudsz te erről valamit?
– Nem, tanár úr.
– Ezt most mint őrsvezető mondtad, vagy mint magángyerek?
– Ööööö....

– Mert ha mint őrsvezető, akkor beírom az őrsi naplóba, hogy hazudtál, de ha mint magángyerek, akkor kapsz mellé még egy akkora pofont is, hogy három napig Portikot látsz.

Na, ez a beszélgetés maradhatott ki a kis Tóni életéből úgy 1985 környékén.

Mi mással is lehetne magyarázni a kormányzati luxusminiszternek azt a zseniális védekezését, hogy a helikopterezéséről azért hazudhatott nyugodtan a helikopterezését megíró, majd gyorsan leállított Népszabadság munkatársának, mert magánemberként beszélgettek.

Tehát Rogán Antal tézise szerint:
1. Magánemberként hazudozni=oké zsoké.
2. Politikusként hazudozni=jajj, sose!

Fantasztikus gondolatmenet. Mert hát tényleg, egy magánember miért ne hazudna. Magánember az ember reggel és este, túl kell élni a napot. „Tóni, jól áll ez a Louis Vutton táska? Tóni, szerinted elég nagy már a lakásunk? Tóni, ugye nem felejtetted el elhozni a gyerekeket a magánoviból? Tóni, szerinted csinosabb vagyok, mint az a tehén barátnőm? Hogyhogy melyik? Hát tudoood...”

Ugye, ezekkel mind meg kell küzdeni. Emberek vagyunk, a családi idill, béke és harmónia, blabla. „Jól áll. Nem, szerintem is lehetne nagyobb. Dehogy felejtettem (Bélám, azonnal fordítsd vissza a helikoptert az ovi felé!). Hogyne lennél, bármelyiknél. Timike? Hát nála naná... mi az, hogy honnan tudom, melyik az a Timike? Hát mert figyelek rád, szívem! Dehogy bámulom én az Árpi... ööö Andy csaját.”

Ki ne értené meg ezt magánemberként.

Na de amikor politikus lesz az ember, akkor olyan fordulat jön, hogy a suhogása kifújja Juhász Péter szeméből a tudjukmilyen füstöt! Új életet kezdünk, tisztaság, őszinteség, nyíltszívűség. Amit a kampányban mondunk, úgy lesz,

semmi hazudozás: az alaptörvény gránitszilárd, a nyugdíjvagyont úgy megvédjük, hogy a csirkefarhát adja a másikat, és hát a 39 százalék az valójában 98 százalék.

Meg persze a lakás is akkora, amekkora, a közvagyon minden ingatlana épp annyit ér, amennyit nekünk megér, izé, amennyire felbecsülik, és onnan már csak kufárkodás minden más. Kenőpénzről szó sem lehet, nincsenek szívességek, sem szerencsésen tenderező szomszédok, nyitott könyv az életünk, vagyonnyilatkozatunk. Nincs is szebb bokréta Isten kalapján, mint e lángoktól ölelt kis hon, ahol minden, amit a magyar politikusok mondanak (politikusként!), az olyan sallangmentesen passzol rá a valóságra, mint vidéki fideszes bétéjére a kistérségi operatív program.

És ha mindez így van, akkor már csak egy dolog hiányzik, mint Fülig Jimmy pofonjai mellől a közlekedési rendőr: egy minden politikus mellé személyes szolgálatra kirendelt Kósa Lajos, aki megmondja, hogy a politikus az most épp magánember-e, vagy a magánember épp politikus-e. És hogy mitől nem az, aki igen, vagy nem. Vagy igen... össze vagyok kavarva.