Értelmetlen a TASZ felvetése a propagandáról

A sajtószabadság mibenlétéről sokat beszélünk, de ritkán mélyedünk el benne. Ezért jó hír, ha valahonnan az alapkérdéseket feszegető, akár provokatív felvetés érkezik – alkalmat ad a bevettnek, unalomig ismertnek gondolt alaptételek újragondolására. A média világa gyorsan változik, de a jogrendszer, és azon belül a sajtószabadság alapvetően konzervatív, azaz az új jelenségek, új kérdések legtöbbször a korábban, lassú fejlődés során kialakult válaszok alapján ítéltetnek és válaszoltatnak meg.

Megítélésem szerint nincs ez másként a TASZ által közreadott vitacikk lényegi mondanivalójával kapcsolatban sem. A cikk a „média” fogalmának szűkítésén keresztül a sajtószabadság jogának megkettőzése mellett érvel: „valódi” médiának csak az államtól, kormánytól független orgánumok számítsanak, és függetlenségük jutalma (másik oldalról: a függetlenség fel nem vállalásának büntetése) a sajtószabadság erőteljesebb védelme (másik oldalról: szűkítése) legyen.

Az e javaslattal szembeni aggályaim többrétűek. Először is, a TASZ szerint ahhoz, hogy „a különbség világos legyen, először azt kell tisztázni, hogy a demokráciák miért védik a sajtót: a közéletet ellenőrző, tényfeltáró és véleményformáló szerepe miatt. A sajtó a közhatalom társadalmi kontrollját, az ország sorsát alakító döntéshozók intézkedéseinek és cselekedeteinek megismerését és megvitatását, a társadalmi viták tény- és tárgyszerűségét biztosítja.” Ez a megközelítés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a sajtószabadság biztosításának csak az egyik, bár valóban igen súlyos indoka a demokrácia szolgálata; a sajtószabadságot a médiában dolgozók egyéni autonómiájának biztosítása miatt is védjük. A jog egyszerre védendő az egyén és a közösség érdekében: aki sajtószabadságával él, ha akar, fütyülhet a demokráciára (és tehet közzé ételrecepteket, vagy éppen a demokráciával össze nem egyeztethető politikai nézeteket, a jog által meghatározott keretek között).

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a jog közösség-(demokrácia-)alapú védelme, amely a kilencvenes években az akkori politikai jobboldal vesszőparipája volt, hogy válik mostanában – megváltozott médiaviszonyok közepette – egyfajta „liberális” gondolattá. (Anno Antallt, Csurkát vagy Kónyát kinevették, ha a „médiaegyensúlyról” beszéltek, mára pedig ez a hamisítatlan, kilencvenes évekbeli magyar műszó a másik, akkor nevető oldalon szalonképessé vált.) Azonban, ha a sajtószabadság kizárólag a demokrácia szolgálatát jelenti, akkor valójában nem létezik.

A gondolat továbbfűzése a vitacikkben ahhoz a következtetéshez vezet, hogy „[a] kormánypropaganda nem ellenőrzi a kormányt, hanem szolgálja, nem világnézeti meggyőződésből ért vele egyet, hanem mert eleve ezért működtetik. A tényeket és információkat szelektíven, a kormánypártok érdekei szerint használja. A független véleményalkotást nem elősegíti, hanem ellehetetleníteni, a közéleti vitákat nem élénkíti, hanem gátolja.” Csakhogy, a sajtószabadság biztosításakor nem lehet azon az alapon differenciálni, hogy ki támogatja és ki támadja a mindenkori kormányt. Az újságíró, ha akar, választhatja azt, hogy kormánypárti legyen (ahogyan minden korban és minden országban léteztek a kormányok törekvéseit támogató médiumok), ezt az emberi jogok egyetemessége és egyenlősége miatt nem tilthatja meg neki senki.

Az emberi jogok gyakorlásának módja, minősége egyéni döntésen múlik, és a kormánypárti vélemény is vélemény, a jog számára éppolyan értékű mint bármelyik másik (mert a jog, ha valóban komolyan veszi az egyéni szabadság biztosítását, akkor nem tehet különbséget közöttük érték- vagy tartalom alapján). A vitacikk által preferált médiakínálat hasonlóan unalmas és világnézetileg egysíkú lenne, mint amilyennek a kialakulását felvetésével szeretné megelőzni.

„A sajtószabadság ezért értelemszerűen csak az államtól ténylegesen független újságírókat és szervezeteket illetheti meg” – olvasható a következő fontos gondolat a vitacikkben. Azt hiszem, ez túlzottan szűkítő megközelítés: a sajtószabadság ideálja szerint olyan újságíróknak, szerkesztőknek kellene minél nagyobb számban dolgozniuk, akik nem csak az államtól, hanem minden, a média tartalmába beavatkozni képes erőtől függetlenek, így többek között saját tulajdonosaiktól és hirdetőiktől is. Az állam csak egy az ilyen erők közül, és sokszor nem is a legnagyobb hatalmú. A kormányzatot támadó, kritizáló újságírók nem magától értetődően függetlenek, bár kétségtelen, hogy a mindenkori kormány kritikája, átlátszóvá tétele fontos eleme a demokratikus nyilvánosságnak. De ki mondja meg, hogy ki a független, egyáltalán – a zavaros magyar viszonyok közepette – kitől és mitől kellene függetlennek lenni? A vitacikk által e feladatra alkalmasnak tartott bíróságok biztosan nem képesek ennek eldöntésére, minden más lehetséges döntéshozó pedig csak még többet ártana az éppen, hogy erősíteni kívánt sajtószabadságnak.

A vitacikk azt a kérdést feszegeti, hogy „mi a média”. Nem egészen ördögtől való megközelítés – és a nyugati szakirodalomban is erősen jelen van –, mely szerint a média fogalmát pontosan meg kell határozni, mert ha mindenki (blogger, kommentelő stb.) „média”, akkor a sajtószabadság kiemelt védelme óhatatlanul leértékelődik, és ugyan bárki gyakorolhatja e jogot, de a védelmi szintje alacsonyabbra kerül. (E megközelítésnek akkor van értelme, ha – az európai jogrendszerek mintájára – egymástól elválasztandónak tekintjük a szólás és a sajtó szabadságát; előbbi legyen az utcai szónoké, a bloggeré, a kommentelőé, utóbbi a professzionális médiáé. Az elválasztás persze azt is jelenti, hogy a médiának többletjogokat és -kötelezettségeket biztosítunk, illetve írunk elő, elsősorban a demokratikus nyilvánosság erősítése érdekében.)

A „média” funkció (értsd: a demokrácia szolgálata, a közügyek megvitatása) alapján való azonosítása tehát megfontolandó felvetés, de a meghatározást nem lehet kormánypárti – nem-kormánypárti törésvonal mentén elvégezni. Túl azon, hogy a sajtószabadság gyakorlása lehet teljesen apolitikus is (kizárólag az önkifejezés vagy az anyagi haszonszerzés eszköze), a kormánypárti médiumok kirekesztése a sajtószabadságból éppolyan önkényes és a sajtószabadságot károsító lépés lenne, mint bárki más kategorikus távoltartása a jog gyakorlásától. Feltételez ugyanis egy döntést, amely megmondja, hogy kié a jog és kié nem, miközben az emberi jogok alapvető tétele az egyetemesség és az egyenlőség. Képzeljünk el egy bírói döntést, amely kimondja, hogy „Te, mint kormánypárti újságíró nem vagy jogosult a sajtószabadság gyakorlására!” – rémisztően hangzik, annál is inkább, mert innentől csak egy lépés lenne ugyanezt ellenzéki szimpátiával bíró újságíróra is ráolvasni.

A vitacikk példája szerint a sajtószabadság megkettőzésének „akkor lehet jelentősége, amikor egy jogvitában egy politikus magánszférához fűződő joga és a sajtószabadság ütközik, mert mondjuk egy lap beszámolt arról, hogy a politikus több pénzt költ, mint amennyi a nyilvános vagyonnyilatkozata alapján a rendelkezésére áll. A propagandamédia ilyenkor nem hivatkozhat a sajtószabadságra.” Részletkérdés, de szerintem az említett tényállás alapján inkább jóhírnév-, semmint magánszféra-védelmi kérdés merülne fel.

Ami ennél fontosabb, hogy a példa rávilágít a vitacikk felvetésének gyakorlati alkalmazhatatlanságára, pontosabban értelmetlenségére. A magánszféra védelméről a sajtószabadsággal való ütközésekor (a példánál maradva) a bíróságok bizonyos elvek, mércék, megközelítések alapján döntenek. Ilyen például, hogy az érintett cikk közügy vitatásával állt-e kapcsolatban, a személyiségi jogát védeni kívánó fél fontos közéleti szerepet tölt-e be, maga tárta-e korábban a nyilvánosság elé magánéletének történéseit, esetleg már korábban megjelent az adott információ a nyilvánosságban, és így tovább. E kérdések megválaszolása után a bíróságnak el kell döntenie, hogy a konkrét ügyben a nyilvánosság érdeke (a sajtószabadság) vagy a személyiségi jogainak orvoslását kérő személy érdeke az erősebb. A vitacikk példája nem igényli a sajtószabadság megkettőzését: ha egy ellenzéki politikus ügyeskedik a vagyonnyilatkozatával, annak feltárása akkor is a közérdeket szolgáló tevékenység, ha azt egy kormánypárti lap, kifejezetten a kormány támogatásának szándékával teszi meg.

A sajtószabadság megkettőzése nem csak amiatt értelmetlen, mert a kimondhatóság határairól döntő bírósági ítéletek a vitacikk javaslatához képest egészen más jellegű szempontokat vesznek figyelembe, hanem azért is, mert a célzottal ellentétes hatást érne el. Amikor a sajtószabadság különválik a szólásszabadságtól, akkor ezt éppen a demokratikus nyilvánosság biztosítása érdekében teszi: a törvény szerint a média joga forrásai kilétének titokban tartása, az egyébként jogellenes cselekmények elkövetése az oknyomozás során, vagy a tulajdonostól, hirdetőtől való függetlenség. E jogok akkor „kelnek életre”, akkor van rájuk szükség, ha a média a demokráciát szolgálja. Mi értelme volna e jogokat megvonni kormánypárti médiumoktól, ezzel szűkítve annak lehetőségét, hogy súllyal vegyenek részt a demokratikus nyilvánosságban? Ha egy kormánypárti lap vagy újságíró forrásokat kutat fel, oknyomoz (akár ellenzéki politikus ügyeit feltárva), függetlenségét őrzi, akkor a jogrendszer ebben miért gátolná?

Még egy fontos szempont: a szabadságjog javasolt megkettőzése a social media és általában az internet világában megítélésem szerint túlzottan szűkítő, a múltba forduló megközelítés. A vitacikkből nem derül ki, hogy az online véleménynyilvánításra (Facebook, Twitter, blogok, kommentek, stb.) is alkalmazni kellene-e a kormánypárti – nem-kormánypárti differenciálást. A kormánypárti Facebook-felhasználónak legyen-e szűkebb a szabadsága, mint az ellenzékinek? Nyilván a vitacikk szerzője sem javasolná ezt. De az igazi törésvonal valójában itt található, bár ez nem függ össze a vitacikk felvetéseivel: a tét ma a professzionális sajtó túlélése, elsősorban az amerikai tech-óriások fenyegetésében, nem csak Magyarországon, hanem világszerte, és nem csak a nyomtatott, hanem az online sajtó esetében is.

A vitacikk felvetéséről összességében azt gondolom, hogy inkább további nehézségeket gördítene a sajtószabadság útjába, mintsem – szándékaival összhangban – a demokrácia üdvére pontosítaná annak értelmezését.