A Fidesz-szavazó védelmében

Az április 8-i választások kapcsán számos elemzés jelent meg arról, hogy a Fidesz kétharmados győzelme minek köszönhető. Ezen írások közös eleme az egyfordulós választójogi rendszer ostorozásán túl a határon túliak és a szegényebb vidéki lakosság szerepének, a választási csalással felérő médiamanipulálásnak valamint az ellenzék összefogásra képtelenségének hangsúlyozása.

Tagadhatatlan, hogy a két említett választói csoportnak komoly szerepe volt a Fidesz győzelmében, azonban félrevezető lenne ezt a legfontosabbnak tartani. A helyzet hasonló a szavazatokkal elkövetett választási csalás kérdéséhez: attól, hogy a választókörzetekben néhány ezer vagy tízezer szavazatot érvénytelenítettek, még nem változott a globális kép, legfeljebb néhány mandátumot befolyásolhatott ez az intézkedés.

Az összefogás ellenzéki kudarca nagyobb súllyal esik latba, azonban önmagában ez sem magyarázza a legutóbbi választás ellenzéki szempontból katasztrofális csődjét. Összefogással Budapest ugyan megnyerhető lett volna, de a Fidesz listán még ebben az esetben is komoly eredményt ért volna el, a legtöbb vidéki körzetben pedig még a Jobbikon kívüli erők teljes koordinációja sem produkált volna ennél sokkal jobb számokat.

Ami pedig a választójogi rendszert illeti, az csakugyan a Fidesz számára kedvező, azonban önmagában az egyfordulós választás nem tekinthető illegitimnek. Ilyen rendszerben is van esély győzni az egyéni mandátumok megszerzésével. Ha az ellenzék összesítve csupán tíz százalékkal több szavazatot kapott volna és teljes körben koordinál, akkor a Fidesznek még egyharmadnyi helye sem lenne az Országgyűlésben.

A Fideszre szavazók tömbjének vizsgálata elengedhetetlen az ellenzék kudarcának megértéséhez. Az ugyanis nem eleve elrendeltetett, hogy aki egyszer a Fideszre szavaz, az ettől kezdve élete végéig ezt az attitűdöt ápolja. Orbán Viktorral szemben gyakran felhozott vád, hogy csak a saját szavazótáborával hajlandó kommunikálni. Nem ugyanezt tette most az ellenzék is? Az, hogy létszámban egyáltalán nem tudott több választót megszólítani annak dacára, hogy a kormányzati botrányok már-már égbekiáltónak tűnnek, rendkívül elgondolkodtató. Április 8. legfontosabb tanulsága éppen annak kutatása volna, hogy vajon mi volt az, ami miatt az ellenzék politikai ajánlatai olyan sok ember esetében visszhangtalanok maradtak.

Ebből a szempontból nézve a belföldi Fidesz-szavazóknak legalább négy nagyobb csoportja különíthető el. Az első a szekta, amely a DK-szavazókhoz hasonlóan a pártvezért kritikátlanul követi és vallásos hittel csügg rajta. Az ilyen szavazók arányát nem könnyű megbecsülni, de legfeljebb néhány százezres létszámról lehet szó.

A második a rettegést keltő propaganda által befolyásolt, életszínvonala miatt az állami újraosztásra rendkívül ráutalt szavazók tömbje: ők minden bizonnyal jóval többen lehetnek, mint az első csoport.

A harmadik csoportba tartoznak azok, akik egzisztenciális haszonélvezői a kormányzati sikkasztásnak és fosztogatásnak. Az ő létszámuk azonban biztos, hogy még a százezer főt sem éri el, így nem ők képezik a mérleg nyelvét.

Végül pedig vannak azok, akiket elér a független illetve ellenzéki média, de ennek ellenére is a Fideszt választották.

Ez utóbbi csoporttal szeretnék egy kicsit bővebben foglalkozni. Annál is inkább, mert míg az első három esetben az ellenzék lehetőségei objektív okokból korlátozottak, itt a sikertelenségükért kizárólag magukat hibáztathatják. Budapesten teljesen biztos, hogy ezek a szavazók elég nagy számot képviseltek, és végső soron nekik volt köszönhető, hogy a Fidesz a fővárosban sem szenvedett katasztrofális vereséget. Még itt is hat körzetben nyert, és ahol vesztett, ott is általában 35% feletti eredményhez jutott. Mindez azoknak a botrányoknak a tükrében, amelyek miatt a Fidesz politikusai szinte naponta szerepeltek a médiában, különösen elgondolkodtató. Egy kicsit is normális ellenzék létezése esetében ugyanis a Fidesznek ezekben a választókörzetekben, ahol a rezsicsökkentés és a „Soros-terv” hazugságai igencsak korlátozottan működnek, 20%-ot sem lett volna szabad kapnia.

Budapest legjobban szituált két kerülete, a II. és a XII. kerület két választókerületre terjed ki. A Budapest 3. választókerületben rekordmagas, 80%-os részvétel mellett a Fidesz jelöltje, Gulyás Gergely nyert 42%-kal. Ugyanilyen eredményt produkált Varga Mihály is a 4. számú választókerületben hasonlóan magas részvétel mellett. Teljesen kizárt, hogy ezeket a szavazatokat pusztán érzelmi okokból húzták volna be a rájuk szavazók. Biztosra vehetjük, hogy jelentős részük nagyon is megfontoltan és tájékozottan döntött úgy, hogy a kormánypártot támogatja. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket kompromisszumos fideszes szavazóknak.

A politikai ajánlat hiánya

Az előbb említett döntés szükséges következménye volt annak az ajánlatnak, amivel az ellenzék ezeket az embereket meg kívánta szólítani. Ahhoz képest, hogy a II. és a XII. kerület választóiról a rendszerváltás óta tudható, hogy inkább konzervatív szavazók, sikerült itt a politikai paletta leginkább baloldali jelöltjeit elindítani. Bauer Tamás és Niedermüller Péter ugyan kaptak majdnem 40%-ot, de nem szabad elfelejteni, hogy ennek zömét a szavazók orruk befogásával adták le – a DK ugyanis listán legfeljebb az ötödét kapta annak, mint amit egyéni jelöltje kapott. A jelöltek elutasítására utal egyébként indirekt módon a Kutyapárt kiemelkedően magas eredménye ezekben a választókörzetekben. A viccpárt itt ugyanannyi szavazatot kapott, mint a magát már egy éve tudatosan építő Momentum. Márpedig a Kutyapárt csak ott tűnhetett reális alternatívának, ahol az érintett számára a kormánypárti és az ellenzéki jelöltek egyaránt a vicc kategóriába tartoztak...

A kompromisszumos Fidesz-szavazót természetesen zavarja a korrupció – azonban mindezt a politikai élet velejárójának tekinti. És ebben a véleményében komoly igazság van, ha a „megújult” MSZP és a DK padsoraira nézünk. Mind a mai napig nem lett itt tisztába téve egyetlen korrupciós ügy sem, és az sem véletlen, hogy a felelősségre vonás is teljesen elmaradt. 2010-ig az MSZP és a Fidesz közösen működtette a korrupció rendszerét és egyik sem volt érdekelt a bili utólagos kiborításában. Az az érv, hogy 2010 óta a korrupció összegszerűen jóval nagyobb, lepattan ezekről a választókról, ugyanis a gazdasági konjunktúra miatt ez bocsánatosabb bűnnek tűnik számukra, nem beszélve arról, hogy a Fidesznek nemcsak a politikája, hanem a korrupciója is sokkal professzionálisabb, mint politikai ellenfeléé. A professzionalizmus a látszólagos kormányzati sikerekkel együtt viszont éppenséggel nem a Fidesz ellen, hanem mellette szól, mert erőt sugároz.

A kompromisszumos Fidesz-szavazót természetesen zavarja a jogállam lebontása – azonban az a káosz, amit az egymással megegyezni képtelen ellenzéki pártok produkálnak, legalább ennyire elriasztja.

A kompromisszumos Fidesz-szavazót természetesen zavarják a saját pártjában fellelhető pártállami besúgók és az állambiztonsági múlt feltáratlansága – azonban ránézve Gyurcsány Ferencre vagy az MSZP bármely politikusára még mindig megnyugodhat abban, hogy a másik szennyese sem különb. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Barabás János, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály volt vezetője ma is az MSZP választmányának tagja.

A kompromisszumos Fidesz-szavazók átszavaznának olyan politikai konstrukcióra, amely egyértelmű üzenetet kommunikál, és családpolitika, valamint közmunka elvi kérdésében hasonló elveket vallana, mint amit a Fidesz szóban hirdet – csak éppen ilyet nem találnak.

A kompromisszumos fideszes szavazók átszavaznának olyan pártra is, amely egyértelművé tenné és hitelesen is képviselné, hogy a határzárat fenn kívánja tartani. Erről a kérdésről azonban a baloldalnak nem volt őszinte mondanivalója, amire jó példa, hogy Gyurcsány Ferenc maga bohóckodott még 2015 folyamán a határzár előtt azzal, hogy azt le kell bontani. Leszámítva a Jobbikot, az ellenzéki pártok a határzár építésekor a kormánnyal 180 fokban ellentétes véleményt képviseltek, és egyetlen politikusuk sem mondott annyit, hogy „bocsánat, tévedtem.”

Fel lehet hozni ellenérvként, hogy a kis pártok, pl. a Momentum a határzár kérdésében egyértelmű véleményt hangoztatott. Azonban a Momentum – ahogyan a választás is bebizonyította – a kerítés építésekor még nem is létezett és még most is egy parlamenten kívüli párt. Ebből adódóan nem vitatható el a realitásérzék minimuma azoktól, akik ezt a formációt nem tekintették esélyes választásnak. Az LMP honlapján a „migráció” kifejezés nem is szerepel. Azt a két mondatot, amit a párt fontosnak tartott, érdemes idézni annak példájára, ahogyan nem szabad kommunikálni egy politikai kampányban: „Kezdeményező szerepet vállalunk a menekült-válság kezelésére szolgáló hosszú-távú stratégia kidolgozásában, ehhez elengedhetetlennek tartjuk a dublini rendszer átfogó reformját. Támogatjuk a közös határvédelem és általában a közös védelmi politika megteremtésére irányuló erőfeszítéseket.” – ez az, amiből valójában nem derül ki semmi, holott a párt tartozott volna annyival, hogy egyértelműen elmondja véleményét erről a kérdésről és nem mismásol és használ a szocializmusban már annyira megszokott érthetetlen bürokratanyelvet eme fontos program leírásakor. Az LMP is tartozott annak leszögezésével, hogy a határzár fenntartása szükséges és elengedhetetlen.

A másik oldal

Mi volt ehhez képest az ellenzéki ajánlat? Még a jobbik eset, amikor viszonylag kicsi pártok kevéssé ismert politikusai indultak a rajtvonalnál. Az MSZP és a DK „húzónevei” szinte kivétel nélkül a posztkádárizmus naftalinszagát árasztották, hogy egy képzavarral írjam le ezt a szomorú helyzetet. A számok tükrében megdöbbentő, hogy a DK-MSZP pártszövetség azt képzelte, hogy Gy. Németh Erzsébet és társai nem fognak elemi elutasítást kiváltani a választók jelentős részéből.

Mindez egyébként az MSZP és a DK budapesti egyéni, illetve listás eredményeinek tükrében is látható. Ahol DK-s egyéni jelölt indult, ott az átszavazás kényszere miatt az érintett rendre négyszer-ötször annyi szavazatot kapott, mint amennyit a párt listájára adtak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a választók jelentős része befogott orral szavazott le rájuk. Az MSZP esetében a „befogott orr” jelenség csekélyebb lehetett, de itt is kevesebb, alig feleannyi pártlistás szavazat érkezett a párthoz, mint amennyit budapesti jelöltjére adtak.

Ezzel szemben ott, ahol az LMP indult egyéniben, még pártlistán is több szavazatot tudott kapni, mint az országos átlaga! Ebből pedig egyértelműen látszik, hogy a DK a leginkább elutasított párt az ellenzéki oldalon. A helyzet paradoxona, hogy akik erőt véve magukon befogott orral mégis rájuk szavaztak, nem azt érték el, hogy eggyel kevesebb fideszes képviselő jusson be a parlamentbe, hanem azt, hogy a bukott DK képviselő töredékszavazataival Gyurcsány lehessen a választások egyik nyertese.

Nem sokkal jobb a helyzet az LMP és a Momentum esetében sem, annak ellenére, hogy jelöltjeik legalább nem voltak kompromittáltak. Azonban a kívülálló számára teljesen érdektelen, hogy kin és miért bukott meg az ellenzéki együttműködés, ha a helyzet nem látható át könnyen. Csak a végeredmény számít. Ebből az látszik, hogy képtelenek voltak megegyezni, ráadásul sokáig, túl sokáig, arra esküdöztek hogy semmilyen választási együttműködésre sem hajlandóak, majd utólag kiderült, hogy bizonyos mértékig mégis.

Komolytalan összevissza kapkodással viszont nem lehet megnyerni ingadozó választókat.

Bármennyire is lesújtó a választás eredménye az ellenzékre nézve, tanulni még most sem késő belőle. Hódmezővásárhelyen Márki-Zay Péter megmutatta, hogy még egy fideszes fellegvár is bevehető. Ehhez képest Budapest sokkal könnyebb csatatér lehetett volna. Egy év múlva önkormányzati választások lesznek. A Nemzeti Együttműködés Rendszere azonban még Budapesten sem lesz addig megrendíthető, amíg a hatalomhoz pióca módjára ragaszkodó, tárgyalni képtelen politikai múmiák dominálnak az ellenzék kínálatában.

A szerző történész.

Nyitókép: Németh Sz. Péter/Index