Caesar és a többiek?

Az, hogy veszélyhelyzet van, tény. Az, hogy ilyen helyzetben egy kormánynak rendkívüli felhatalmazásra van szüksége, ugyancsak tény. Az azonban hamis hatalompolitikai csúsztatás, hogy mivel nem tudjuk a veszélyhelyzet végét, ezért a rendkívüli hatalomgyakorlásnak sem tudjuk a végét, így arra addig adjon felhatalmazást a parlament a kormánynak, ameddig az tart. És hogy meddig tart? Azt majd a kormány mondja meg.

Ez a kérdés nem bizalom kérdése, ahogy az ellenzék állítja, de még csak annak sem a kérdése, hogy majd úgyis a parlamenti kétharmad később dönthet a veszélyhelyzet főhatalmi felhatalmazásáról, így mindegy is a 4/5-ös szavazás – ahogy a kormány üzeni. Nem. Ez a parlamenti demagógok pártpolitikai csatározásának a része.

Merthogy ez államelméleti és jogfilozófiai kérdés egy demokráciában, s mint ilyen politikai kultúra kérdése, sőt civilizációs kérdés. És e megállapítástól kezdve, mint állam- és jogfilozófiai kérdésről beszélek a rendkívüli főhatalom jogi kiterjesztése kapcsán, nem pedig a kis magyar politikai pocsolya jobb vagy bal latorjaként.

Nos! Az európai demokratikus államéletet civilizációs mérceként magáénak tudó vezető csakis határozott időre, határozott felelősségi keretek mellett vállal, és vállalhat állam- és nemzetvezetést háborús és veszélyhelyzeti időkben is. (A járvány vége jogi értelemben nem számít határozott időnek.)

És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy a képviseleti demokrácia megválasztott hatalomgyakorlói, vagy az aktuális kormányzatot képviselők látják-e a háború vagy a vész/veszélyhelyzet végét.

Ha tovább tart a vész/veszély, mint amíg a népképviseleti felhatalmazás tartott a kormányzók számára, akkor majd a népképviselet újratárgyalja a kérdést, s ha kell, újabb felhatalmazást ad a cselekvésre a végrehajtó hatalomnak. S ha pedig pont a népképviseleti döntéshozók azok, akik vészhelyzetbe kerülhetnek – lásd képviselők megbetegedése –, akkor meg erre vonatkozóan kell új népképviseleti döntéshozatali szabályt, specifikus jogalkotási törvényt hozni. (Nem pedig ezt kiiktatni, s hatalmukat már előre átruházni!)

A legfőbb végrehajtó maga a görög-római civilizáción nyugvó demokráciákban soha nem dönthet arról, hogy rendkívüli főhatalmának, milyen feltételek megléte mellett, mikor legyen vége.

Ha – bármilyen többség mellett – megteszi, akkor államéleti szerepe Sulla és Caesar rendkívüli főhatalom-viselésének jogszerűtlenségét osztja, akkor is, ha világtörténelmi szerepe még csak megjegyzésre sem lesz méltó a glóbusz történetírásában.

Ám, a magyar história lapjain mégiscsak csúnya lenne/lesz azt olvasni, hogy 30 évvel a rendszerváltozás után sem a magyar nemzet, sem annak magát nemzetinek mondó politikai osztálya, sem annak nemzeti konzervatív értelmisége nem tudta elérni a magát nemzetinek, konzervatívnak állító kormányánál, hogy veszélyhelyzet esetére csakis határozott idejű rendkívüli főhatalmat kérjen a parlamenttől a világjárvány nemzeti kezelésére.

Merthogy nincs civilizációs és demokratikus indok demokrácián belül arra, hogy a parlament határozott időtűzés nélkül rendeleti kormányzásra adjon felhatalmazást bármilyen kormánynak. Ha ilyet tesz, azzal quasi legalitást ad a felhatalmazott kormánynak a népképviselet által nem ellenőrzött hatalomgyakorlás időintervallumának beláthatatlan kitolására.

Ám ezzel egyben ki is lép e főhatalom a demokratikus keretekből.

A veszélyhelyzet indokolt. A rendkívüli felhatalmazás is. Az összes párt és a kormány politikai kooperációja is. Ám a főhatalom rendkívüli jogkörének konkrét időkorlát nélkülisége teljességgel elfogadhatatlan egy polgári, konzervatív demokrata számára.

A demokratikus politikai arányérzék veszélyhelyzet, és háború idején mutatkozik meg csak igazán. Leginkább abban, hogy

S pont ezért nagy vezetőnek nagyobb hatalomra csakis korlátozott ideig van szüksége. Ha pedig a veszély e konkrét időpontig nem szűnt meg, akkor a rendkívüli felhatalmazás meghosszabbításra kerül/het. Ez a demokratikus jogállamiság civilizációs kérdése.

Nagy vezetőnek pedig bőven elegek e keretek.

A szerző politológus, egyetemi adjunktus.