Caesar és a többiek?

A főhatalom időkorlátja civilizációs kérdés

2020.03.24. 04:49
A demokratikus politikai arányérzék veszélyhelyzet és háború idején mutatkozik meg csak igazán. Leginkább abban, hogy ilyenkor a hazának nagyobb szüksége van nagy vezetőre, mint a nagy vezetőnek nagyobb hatalomra. S pont ezért nagy vezetőnek nagyobb hatalomra csakis korlátozott ideig van szüksége. Ez a demokrácia görög logikája a rendkívüli hatalom kapcsán.

Az, hogy veszélyhelyzet van, tény. Az, hogy ilyen helyzetben egy kormánynak rendkívüli felhatalmazásra van szüksége, ugyancsak tény. Az azonban hamis hatalompolitikai csúsztatás, hogy mivel nem tudjuk a veszélyhelyzet végét, ezért a rendkívüli hatalomgyakorlásnak sem tudjuk a végét, így arra addig adjon felhatalmazást a parlament a kormánynak, ameddig az tart. És hogy meddig tart? Azt majd a kormány mondja meg.

Nem. Ilyen nincs! Legalábbis demokráciákban nincs.

Ez a kérdés nem bizalom kérdése, ahogy az ellenzék állítja, de még csak annak sem a kérdése, hogy majd úgyis a parlamenti kétharmad később dönthet a veszélyhelyzet főhatalmi felhatalmazásáról, így mindegy is a 4/5-ös szavazás – ahogy a kormány üzeni. Nem. Ez a parlamenti demagógok pártpolitikai csatározásának a része.

Merthogy ez államelméleti és jogfilozófiai kérdés egy demokráciában, s mint ilyen politikai kultúra kérdése, sőt civilizációs kérdés. És e megállapítástól kezdve, mint állam- és jogfilozófiai kérdésről beszélek a rendkívüli főhatalom jogi kiterjesztése kapcsán, nem pedig a kis magyar politikai pocsolya jobb vagy bal latorjaként.

Nos! Az európai demokratikus államéletet civilizációs mérceként magáénak tudó vezető csakis határozott időre, határozott felelősségi keretek mellett vállal, és vállalhat állam- és nemzetvezetést háborús és veszélyhelyzeti időkben is. (A járvány vége jogi értelemben nem számít határozott időnek.)

Konzervatív demokrata pedig háború és veszélyhelyzet esetére bevezetett rendkívüli főhatalmat csakis határozott időre tarthat elfogadhatónak.

És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy a képviseleti demokrácia megválasztott hatalomgyakorlói, vagy az aktuális kormányzatot képviselők látják-e a háború vagy a vész/veszélyhelyzet végét.

Ha tovább tart a vész/veszély, mint amíg a népképviseleti felhatalmazás tartott a kormányzók számára, akkor majd a népképviselet újratárgyalja a kérdést, s ha kell, újabb felhatalmazást ad a cselekvésre a végrehajtó hatalomnak. S ha pedig pont a népképviseleti döntéshozók azok, akik vészhelyzetbe kerülhetnek – lásd képviselők megbetegedése –, akkor meg erre vonatkozóan kell új népképviseleti döntéshozatali szabályt, specifikus jogalkotási törvényt hozni. (Nem pedig ezt kiiktatni, s hatalmukat már előre átruházni!)

A legfőbb végrehajtó maga a görög-római civilizáción nyugvó demokráciákban soha nem dönthet arról, hogy rendkívüli főhatalmának, milyen feltételek megléte mellett, mikor legyen vége.

Ennek törvényi igényét és felhatalmazását magát polgári demokratának tartó politikus nem kérheti, követelheti.

Ha – bármilyen többség mellett – megteszi, akkor államéleti szerepe Sulla és Caesar rendkívüli főhatalom-viselésének jogszerűtlenségét osztja, akkor is, ha világtörténelmi szerepe még csak megjegyzésre sem lesz méltó a glóbusz történetírásában.

Ám, a magyar história lapjain mégiscsak csúnya lenne/lesz azt olvasni, hogy 30 évvel a rendszerváltozás után sem a magyar nemzet, sem annak magát nemzetinek mondó politikai osztálya, sem annak nemzeti konzervatív értelmisége nem tudta elérni a magát nemzetinek, konzervatívnak állító kormányánál, hogy veszélyhelyzet esetére csakis határozott idejű rendkívüli főhatalmat kérjen a parlamenttől a világjárvány nemzeti kezelésére.

Merthogy nincs civilizációs és demokratikus indok demokrácián belül arra, hogy a parlament határozott időtűzés nélkül rendeleti kormányzásra adjon felhatalmazást bármilyen kormánynak. Ha ilyet tesz, azzal quasi legalitást ad a felhatalmazott kormánynak a népképviselet által nem ellenőrzött hatalomgyakorlás időintervallumának beláthatatlan kitolására.

Ám ezzel egyben ki is lép e főhatalom a demokratikus keretekből.

A veszélyhelyzet indokolt. A rendkívüli felhatalmazás is. Az összes párt és a kormány politikai kooperációja is. Ám a főhatalom rendkívüli jogkörének konkrét időkorlát nélkülisége teljességgel elfogadhatatlan egy polgári, konzervatív demokrata számára.

A demokratikus politikai arányérzék veszélyhelyzet, és háború idején mutatkozik meg csak igazán. Leginkább abban, hogy

ilyenkor a hazának nagyobb szüksége van nagy vezetőre, mint a nagy vezetőnek nagyobb hatalomra.

S pont ezért nagy vezetőnek nagyobb hatalomra csakis korlátozott ideig van szüksége. Ha pedig a veszély e konkrét időpontig nem szűnt meg, akkor a rendkívüli felhatalmazás meghosszabbításra kerül/het. Ez a demokratikus jogállamiság civilizációs kérdése.

Nagy vezetőnek pedig bőven elegek e keretek.

A szerző politológus, egyetemi adjunktus.