Csökkenő gyermeklétszám, fogyatkozó tanári kar, veszélyes tendenciák

Egy országban a pedagógusok létszáma rendkívül erős összefüggést mutat az oktatási rendszer felépítésének, működésének sajátosságaival. Ennek következtében az országok adatainak összehasonlításából, például az egy pedagógusra jutó tanulók számának összevetéséből, szinte semmilyen érdemleges eredményre nem lehet jutni. Az említett szám nálunk viszonylag alacsony. Mondhatnánk, hogy ez pozitív jelenség. Ám a magyar iskolarendszer sajátosságaiból következően a pedagógusoknak számos olyan feladatot is el kell látniuk, amelyeket sok más országban asszisztensek végeznek, a taneszközökkel való ellátottság nálunk az átlagosnál szegényesebb, a helyzetet a pedagógusok igyekeznek megoldani saját tevékenységük keretében.

Ideális lenne a helyzet, ha országok közötti összehasonlításokat végezhetnénk a munkával töltött idővel kapcsolatban. Ilyen adatok sajnos nincsenek. Be kell érnünk saját adataink elemzésével. 

Ám ennek a csökkenésnek a legnagyobb részét a szakképzéssel is foglalkozó iskolákból kilépő pályaelhagyók adták. A változás betudható annak, hogy az ilyen iskolákban tanító tanárok ma már nem közalkalmazottak. A pályaelhagyók nagy része számára e változás valószínűleg nem volt elfogadható.

A pedagóguslétszám alakulásában tehát több aktuális hatás is érvényesülhet, ezért érdemes a hosszabb távú tendenciákra figyelni. Nézzük meg, hogyan alakult a gyermekek, tanulók, valamint a pedagógusok létszámaránya a 2009/2010-es, valamint a 2019/2020-as tanévekben (forrás: KSH-adatbázisok).

Az adatok akár rendkívül pozitívan is értékelhetők lennének. Ez a következtetés azonban teljességgel jogosulatlan, méghozzá az alábbi fontos tényezők miatt:

1. Az eltelt tíz évben a közoktatásban megnőtt az ellátandó tanórák száma. Továbbá az új működésben a tanulók egész nap, délután négy óráig bent vannak az intézményben. Ezek a lépések tetemesen megnövelték a pedagógusok feladatait. Bár a tanulólétszám csökkent, középfokon nem is csekély mértékben (az óvodában a gyermeklétszám nőtt, az általános iskolában csak kismértékben csökkent), de az elvégzendő munka mennyisége jelentős mértékben megnőtt.

2. A tanulói létszám csökkenése nem járt együtt az osztályok számának ugyanilyen arányú csökkenésével, így valójában a tanulócsoportonként számolható elvégzendő munka mennyisége nem a tanulólétszám csökkenésével arányosan csökkent. Az iskolák, az osztályok számában csökkenés volt tapasztalható, de új iskolák is létrejöttek, azonban jellemzően az átlagosnál kisebb létszámmal. 

3. Bár adatokat gyűjteni ezzel kapcsolatban rendkívül nehéz, de tapasztalatok alapján kijelenthető, hogy a csoportbontások száma inkább növekedett, ami szintén növelte az ellátandó feladatok mennyiségét. 

4. A kisebb osztálylétszámok nem feltétlenül jelentik a pedagógiai munka minőségének javulását. Ennek egyik oka, hogy a hagyományos, úgynevezett frontális módszerek alkalmazása nem lesz arányosan eredményesebb, ha kisebb az osztálylétszám. Másrészt a nagyon kicsi csoportlétszám is problematikus lehet a tantárgyak egy jó része esetén. Ezért aztán az egy pedagógusra jutó gyermek-, illetve tanulólétszám csökkenésének nem feltétlenül kell örülnünk. 

Azt látjuk tehát, hogy a statisztikai adatok alakulásából csak nagyon óvatosan szabad levonni következtetéseket a pedagógusok létszámának alakulásával összefüggésben. Néhány állítás azonban még így is elég nagy biztonsággal megfogalmazható, jelezve, hogy 

Az egyik elég nagy biztonsággal, kutatások eredményeire alapozottan megfogalmazható állítás az, hogy Magyarországon túl nagy az alacsony létszámú tanulócsoportok száma. Ez egy hatékonyságprobléma: ha egy osztályban 5–10 tanuló van csak, ott a fajlagos költségek is magasak, illetve a pedagógiai munka minősége sem feltétlenül az elvárható. Bármennyire is nehéz ezt kimondani, de 

Ilyen program a városokban könnyebben végrehajtható, természetesen ott is nagy körültekintéssel, és az érintettek érdemi bevonásával a döntések előkészítésébe. A kistelepüléseken megoldani e problémákat már sokkal nehezebb feladat. Vállalható-e kistelepülések iskoláinak megszüntetése? Ha így teszünk, nem lesz-e nagyobb a kár, mint a haszon? Milyen megoldásokat lehet alkalmazni (pl. egy másik település iskolájába való átjárás esetén), amelyek nem okoznak a szereplők számára pluszterheket? Számos további, nagyon nehezen megválaszolható kérdés vethető fel. Jól látszik, hogy a kérdést alapos tudományos kutatások keretében kellene vizsgálni, és a kistelepülések esetén hatványozottan érvényes, hogy helyi, az adott kontextusban leginkább megfelelő megoldást kell keresni (nem lehet a lépéseket országosan egységesíteni), illetve még nagyobb jelentősége van annak, hogy a döntések az érintettekkel együttműködésben szülessenek.

A másik jól látható probléma a pedagóguslétszám alakulását tekintve a pedagógustársadalom összetételéből adódik. Két fontos szempont merül fel: a korfa és a szakterületi pedagógushiány.

sokkal kevesebb fiatal lép a pályára, mint amilyen számban az idősek nyugdíjba mennek. Pár éven belül ennek súlyos pedagógushiány lesz a következménye. A jelenség már most is érezteti hatását. Vannak szakterületek, amelyeken már ma is súlyosnak tekinthető a pedagógushiány, ilyen elsősorban a matematika, a természettudományos tantárgyak, különösen a fizika van rossz helyzetben, de a tanítók számában mutatkozó hiány sem ad okot bizakodásra.

Az egész probléma azzal kapcsolatos, hogy a pedagóguspálya a fiatalok számára ma nem vonzó. Hogy az legyen, ahhoz alapvető változások szükségesek, egyáltalán nemcsak a pályán elérhető jövedelmeket tekintve, hanem az egész rendszerben. Hosszú évtizedek óta halogatott feladatot kellene megoldanunk, oktatási rendszerünk jelentős mértékű modernizálását.

A szerző oktatáskutató

Borítókép: Diák a felzárkóztatóórán a Nyíregyházi Arany János Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium tantermében 2020. június 2-án. MTI/Balázs Attila