Magyar fiatalok, akik szembeszálltak a nácikkal

Tankok szürke, végeláthatatlan sora, ponyvás teherautók, motorkerékpárok oldalkocsival, minden látható emberen rohamsisak. Lánctalpak dübörögtek Budapest utcáin, félelmet és irtózást keltve. Megtörtént, ami a környező országokban már végbement, az éj leple alatt a németek magyar kiszolgálóinak közreműködésével a Gestapo elfoglalta a várost. Már aznap este és másnap riasztották egymást a cionista ifjúsági szervezetek tizen-huszonéves vezetői, és úgy határoztak, hogy szervezetük 17 éven felüli tagjait kereszténységet tanúsító iratokkal látják el. Ez az az akció, ami a korábban hozott zsidóellenes intézkedések tükrében életmentő lett. 

Iratok nélkül szinte még lélegzetet venni sem lehetett, a mentőakciókhoz kellettek az életmentő papírok. Ezek a lányok és fiúk bemagolták az új adataikat, ügyeltek, hogy mindig a zsebükben legyen a keresztlevél és a többi szükséges irat, hogy új identitásuk védelmében szabadon mozogva tudjanak másokat menteni. A szervezetek tagjai közül jó néhányan még ezekben a nagyon zűrös időkben is a szüleikkel laktak. Meg kellett győzni őket, de a szülőket is, hogy el kell költözniük. Ha túl akarják élni ezeket a ki tudja meddig tartó időket, az árja (vagyis keresztény) papírokkal mentőmunkát végezhetnek. Persze az új iratok birtokában is a lebukást, végső soron az életüket kockáztatták. 

David Gur ekkor már 18 éves volt. Egy évvel korábban ment Békés megyéből Budapestre, ahol építkezésre állt be dolgozni, hogy később hasznosítható tudást szerezzen, mert Izraelbe készült, az akkori Palesztinába. David már kőművesinasként dolgozott, munka után esténként műszaki rajzolónak tanult, amikor a cionista mozgalomhoz csatlakozott. A műszaki rajzoló majdnem grafikus, vagyis pontosan képes látni, hogy mikor tűnik teljesen hitelesnek például a hamisított lakcímbejelentő lap. Így lett a teljes zsidó lakosságot szolgáló, legszélesebb körű tevékenység egyik szervezője.

Hogyan zajlott az életmentés? Először is beszereztek valódi igazolványokat és üres (eredeti) formanyomtatványokat. Ennek alapján kitöltötték az újakat, rájuk másolták különböző furfangokkal a szükséges pecséteket, majd eljuttatták őket a rászorulóknak. A sok ezer papír között volt rendőrségi lakásbejelentő (a legfőbb irat, mert fénykép nélküli volt), születési és házassági anyakönyvi kivonat, keresztlevél (ezek alátámasztották az igazán fontos iratok hitelességét), semleges országok védlevelei és sok más irat.

Mindenkinek igazolnia kellett, hogy árja, azaz nem zsidó, és rá nem vonatkoznak a zsidótörvények meg a naponta kihirdetett megalázó, megszorító, korlátozó rendeletek. A valódi személyi adatok megszerzése nem volt egyszerű. David és társai az anyakönyvi hivatalokat járták, furfanggal és ügyességgel rengeteg valódi adathoz jutottak. Ezeket használták fel aztán a különféle igazolványok kitöltésekor.

Túl azonban a technikai megoldásokon a fedőneves papírok előállításához, a rejtett „műtermek” bérléséhez, a szervezet tagjainak ellátásához pénz kellett. Később a tevékenység kibővült: a gyerekek védelmére gyerekotthonokat hoztak létre, embereket csempésztek át a határokon, élelemmel látták el a gettóba zsúfoltakat. Pénz kellett a gyerekek élelmezésére, az otthonok berendezésére, a vonatjegyekre, a szállodai szobákra, ha a határ menti városokban adódó akadályok miatt várakozni kellett, az embercsempészek megvesztegetésére, hogy átvezessék a menekülőket a határon. 

A hivatalos támogatás dollárban érkezett – amit a mozgalomban „zöld pénznek” hívtak –, ezt eladták, és a feketepiacon Napóleon-aranyakat vásároltak belőle. Az arany ott kemény valutának számított, egy pisztoly ára fél és két arany között mozgott, egy személy átcsempészése a határon egy aranyba került. Önmagában nem lett volna elég a pénz, de nélküle nem lehetett nekivágni az embermentésnek. 

Az utcai közlekedés is gyanút keltett. Az embermentők vállalták a két fő veszélyt: a nyilasok rajtaütését vagy a bombázásokat. A lebukástól, feljelentőktől tartva nemegyszer magukat életveszélynek kitéve költöztek egyik albérletből a másikba. Egyetemistának adták ki magukat, hogy legalizálják a kisebb-nagyobb összejöveteleket, mert az iratok előállításához egyidejűleg három-négy, néha több ember munkájára volt szükség ugyanazon a helyszínen. Amikor egy ilyen „munkanapra” nem jött el a külvilággal kapcsolatot tartó társuk, rögtön összepakoltak, és új helyre költöztették a műhelyt.

Az elsötétített Erzsébet körúton még az üzletek redőnyei is le voltak húzva, hogy a kiszivárgó fény se adjon tájékozódási pontot a repülőgépeknek a bombázáshoz. Nem látták, csak hallották egymást, így beszélték meg, hogy megeszik a dokumentumaikat, a bejelentőlapot, ezzel eltüntetik az fedőnevüket és a lakhelyük nyomait. De a bőröndökben árulkodtak az iratkészítő felszerelések.

Reggel a börtönőrök szólították őket, és egy kisebb katonai csoport, egy főhadnagy és két őrmester egy listáról neveket kezdett olvasni azzal, hogy a felolvasottak álljanak ki a sorból. Már a sokadiknál tartott a főhadnagy, és még senki sem moccant, amikor egyszer csak David a mentőakciókban használt nevét, a Rapos Tibort kiáltotta. Ezt csak egy társa ismerte, aki szintén a cionista mozgalom tagja volt. David ekkor döbbent rá, hogy a katonák őket jöttek megmenteni.

A nyomozók jól tudták, mi a cionizmus, ezért azt igyekeztek kiszedni az elfogott fiatalokból, hogy mi közük van a cionista mozgalomhoz.

A szervezet a hivatalos feloszlatás után földalatti mozgalommá vált, tagjai illegalitásba vonultak. Kicsi volt a bors, de erős. A fiatalok a zsidó szervezetekben ismerték meg egymást. Tettre készek, céltudatosak voltak, és hihetetlennek tűnik, de a kemény mag ötven főt sem számlált. Az iratok készítése csak a belépő volt a heroikus munkához, amit az életmentő iratok használatával hoztak létre. 55 gyerekotthont állítottak fel és működtettek, csaknem tizenötezer embert csempésztek át a határokon, tízezreket láttak el életmentő iratokkal, és futárokat küldtek a vidéki zsidókhoz, hogy értesítsék őket a tervről: a maradék zsidóság teljes megsemmisítéséről.

Ennek a nem túl nagy létszámú – de nagyon sok segítőt magához kapcsoló – csoportnak az összetartása attól volt különösen példaértékű, hogy mindannyian alárendelték magukat egyetlen célnak, harctársakként cselekedtek – gyakran egymást is mentve. A környező országokban élő ismerősök, személyes kapcsolatok révén tudtak a haláltáborok létezéséről, és hogy a nácik „végső megoldása” elől a magyar zsidók sem menekülhetnek. Nem fegyverrel, hanem munkával, szervezetten, egymást segítve szálltak szembe a fasizmussal. 

A holokauszt emlékezetének feldolgozása a mai napig sem befejezett folyamat. Politikai szélirányváltozásoktól függ, hogy egy-egy ország elismeri-e a múltban elkövetett bűnöket, vagy alternatív történelmet megfogalmazva bújik ki a holokauszt felelőssége alól. Magyarországon még ma is csak töredékes a magyar felelősség elismerése. Pedig ez fontos eleme az ország megítélésének, és a hiánya árnyékot vet az ország politikájára, jogrendszerére, turizmusára, médiájára, nemzetközi kapcsolataira. A magyar kormánynak ugyan rendkívül jó a kapcsolata Izraellel, ez azonban nem teszi semmissé, hogy a köztudatban máig nincsenek benne azok a magyar zsidók, akik ezreket mentettek meg.

David Gur a földalatti cionista mozgalom utolsó túlélője, kilencvenöt éves. Ramat Ganban, Izraelben él. Építészirodájából már nyugdíjba vonult, de egyébként nyughatatlan: a Magyarországi Cionista Ifjúsági Mozgalmak Történetét Kutató Társulat ügyvezető elnöke. Számtalan kitüntetést kapott, visszaemlékezéseit könyvek, interjúk és videók örökítik meg, és a mai napig azon dolgozik, hogy a magyar cionista ifjúsági ellenállásra méltón emlékezzen a világ.

A szerző az Új Kelet, Izraelben megjelenő magyar nyelvű újság, főszerkesztője.

Ez a véleménycikk nem feltétlenül tükrözi az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.