A könnyűzene megerősítése közfeladat – válasz Kőbányai Jánosnak

Kőbányai János az Indexen közölt hosszú vitairatával név szerint is megszólított, ezért egyfajta kötelességemnek érzem, hogy név szerint neki válaszoljak. 

A cikke mögül kiérezhető érzelemvilággal nem foglalkoznék (bár fontosnak tartom, de túl szubjektív ahhoz, hogy egy értelmes vita tárgyát képezze; ha ezt érzi, akkor ezt érzi, én legföljebb empatikusan elfogadhatom), mint ahogyan az aktuálpolitikai felhangokat is mellőzném. Kőbányai János életútját, szakmai teljesítményét elismerem, már csak ezért sem szeretnék személyeskedni. 

Az alábbiakban tehát Kőbányai fejtegetésének általam megértett és beazonosított tételmondatai kapcsán néhány pontban reagálnék, egyébként szívesen elküldöm számára a magyar könnyűzenei stratégiát, hátha annak elolvasása után kevesebb lesz vitairataiban az él, és több a bölcs tanács. Mert az utóbbiból sosem elég. 

A magyar popkultúra a múltjával, jelenével és jövőjével foglalkozás nem vagy-vagy kérdés, hanem is-is. Vagy még inkább: és. Ennek az összetett, egymást kiegészítő elemekből álló világnak a rendszerszintű átgondolására tettünk kísérletet a tavaly évben összegzett magyar könnyűzenei stratégiában, amelyre a kormány idén megítélte az ötévnyi forrást. Sok egyéb mellett benne van a jelentős életművet asztalra letett nagy öregek megbecsülése is. Egyébként nemcsak az alkotók és előadók teljesítményét szeretnénk elismerni, hanem például a kiemelkedő roadokét, rendezvénytechnikusokét is. 

Az ellenkultúrák természetes fejlődési logikája szerint, ha valami megerősödik, akkor, bizony, önértékű (szub)kultúrává növi ki magát. Ez történt a magyar könnyűzenével is. Ma sokkal inkább megélt kulturális közeg, mint akár a szépirodalomé. Éppen ezért érdemes kormányzati szinten is foglalkozni vele. A magyar popkultúra tehát a mi szemünkben nem szórakoztatóipari produktumok matematikai összege, hanem elsődleges kultúrahordozó szcéna.

A pályázatírás és az alkotói (művészeti, tudományos, kulturális – egyáltalán: értékteremtő) tevékenység nem zárja ki egymást. Vagy ha igen, akkor az egész nyugati civilizáció évtizedek óta rossz irányba megy. Nekem sem tetszik az ezzel járó adminisztráció és bürokrácia, de elfogadom mint a közpénz felelős elköltésének ellenőrzési eszköztárát. 

És hogy nem ördögtől való az ilyen gondolkodás: hasonló logikájú könnyűzenei programokat csináltak már Franciaországban és Svédországban is, mérhető sikerrel. Talán megbocsátható, ha Kodály és Bartók országában is kísérletet teszünk rá. 

Ami a legfontosabb az egészben: a könnyűzenei stratégia egyik lényeges célkitűzése, amiben talán egyetérthetünk Kőbányai Jánossal is, az a zenélés örömének visszaadása – bárki számára, legyen az szobája mélyén magának pengető tinédzser, vagy nagyszínpadon zúzó félisten. 

A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a magyar könnyűzene koordinálásáért és társadalmasításáért felelős miniszteri biztos.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Demeter Szilárd. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)