Európa a partvonalon van, és ott is marad

A franciáknak tényleg nem mondták meg előre, hogy Ausztrália felmondja az öt éve kötött, 56 milliárd eurós tengeralattjáró üzletet. A francia nagykövet Canberrában a sajtóból értesült a dologról, Párizs vissza is hívta, ahogy washingtoni nagykövetét is. Ez egy meglehetősen erős üzenet a diplomáciában, ilyesmit olyan rossz viszonyban lévő országok tesznek, mint Oroszország és az USA, Oroszország és Ukrajna. Jelzések persze voltak ausztrál részről, hogy nincs minden rendben, de nem szokás szövetségesek között ennyire hirtelen és keményen eljárni. A francia düh érthető, hatalmas a hadiipar vesztesége, és jövő évi választások előtt ez a nyilvános megaláztatás rendkívül rosszul jön a sok sebből vérző Emmanuel Macronnak.

Mindezt pedig azután tette meg az USA, hogy Afganisztán ügyében még minimálisan sem konzultált európai szövetségeseivel. Az egyik EU kulcsállam védelmi minisztere az amerikai bejelentést megelőző napon találkozott az amerikai védelmi miniszterrel – és az egy szót sem szólt neki, mi készül. Mintha az EU vezető hatalmait, Franciaországot és Németországot leírta volna Washington, és magát az EU-t is, mint fontos partnert és szövetségest. Ez nem jelenti persze a szövetség végét, csak azt, hogy „beárazták” Washingtonban, az EU vezető országai mit tudnak/akarnak Amerikának nyújtani a Kína ellen folytatott új hidegháborúban.

Csinálhatták volna finomabban az amerikaiak a „beárazást-leárazást”, de alapvetően ez a realitás. Az EU országok katonailag gyengék, ráadásul különösen Franciaországot megbízhatatlannak is tartják Washingtonban. Okkal. Míg a briteknek van legalább egy komoly, modern repülőgéphordozójuk, és 2023-ra lesz kettő, addig a franciáknak van egy régebbi, kisebb, gyengébb, a németeknek semmi, a spanyol és olasz hordozók pedig még a franciához képest is jelentéktelenek. Pedig ezek kellenek a globális szerepvállaláshoz.

Szóval mit is tudnak/akarnak az európaiak (a britek kivételével) Amerikának adni Kína ellen?

Míg a britek a 65 000 tonnás Queen Elizabeth repülőgép hordozót küldték a vitatott Dél-kínai-tengerre harcias szavak kíséretében, addig németek a 3600 tonnás Bayern fregattot a „közös értékek” jegyében, ráadásul úgy, hogy próbálták azzal csitítani a kínai felháborodást, hogy diplomáciai gesztusként ajánlottak egy sanghaji megállót is. A kínaiak melegebb éghajlatra küldték a németeket, meglehetősen megalázó módon, de vélhetően az amerikaiak is megjegyezték maguknak: Berlinben hintapolitikát játszanak Kína ügyben. 

Ennél azonban jóval fontosabb, hogy Párizs két látványos megsértődés között alig leplezve arról beszél, hogy Franciaországnak kell átvennie az Egyesült Államok szerepét Európában. Ezzel kapcsolatban maga Macron elnök 2020. február 7-én mondott beszédében kijelentette: a francia nukleáris elrettentő erő védőernyőjét és a francia hadseregnek, mint az EU vezető haderejének védelmi potenciálját kiterjesztené mindazon európai országokra, amelyek készek országával szorosabban együttműködni. Ez persze meglehetősen komolytalan ajánlat. A francia atomütőerő apró töredéke az amerikainak, a hadserege pedig globális szinten próbál játszani középhatalmi erőforrásokkal. Az afrikai francia pozíciók fenntartása már most is komoly problémát okoz, mert a katonai erő egy részét Párizsnak időről-időre francia földön kell felhasználnia a rend fenntartására. 

Erre találta ki Párizs, hogy az EU országai fogjanak össze és építsék ki az EU „stratégiai autonómiáját”. A nagyobb autonómia úgymond nem a partnerek (azaz az USA) ellen irányul, hanem ezzel Európa a saját szomszédságra, Afrikára és a Közel-Keletre tudna koncentrálni (ami a franciák szerint határozottan nem Amerika szomszédsága, tehát mégis az USA ellen irányul) és végre beleszólása lenne a kontinens biztonságát érintő kérdésekbe.

Sok minden. Először miből finanszírozzuk a stratégiai autonómiát? A fenyegetések ellen nem lehet szép közös nyilatkozatokkal, nagyívű beszédekkel harcolni. Az oroszok nem ijednek meg attól, ha Brüsszelből elítélik őket, a dzsihadisták még kevésbé. A papír és a duma nem harckocsi, nem vadászbombázó, nem atombomba, nem közös vezetés-irányítás. A francia hadseregnek a raktáron lévőkkel együtt 406 harckocsija van, az oroszoknak 19 ezer (rendszerben 222-2800 az arány). A németeknek 266 aktív harckocsija van. Persze ha összerakjuk az egész EU-t, szebb szám jön ki. Ez akkor sem egy egységes haderő, hihetetlen pénzeket kellene hadseregre költeni, hogy az EU csak Oroszországgal szemben megközelítő paritásba kerüljön a valós képességek és nem az álmok területén. Különösen a jelenlegi franciánál sokkal nagyobb nukleáris elrettentő képesség kiépítése kerülne sokba – és okozna hatalmas belpolitikai viharokat mondjuk az atomellenes Németországban.

Persze meg is kellene tudni egyezni abban, mik a fenyegetések és milyen prioritásban figyelünk rájuk? De vajon Görögországnak és Ciprusnak nem Törökország a fő fenyegetés? De. Magyarországnak vajon milyen érdeke van egy esetleges román-orosz konfrontációban részt venni, mondjuk Moldova okán, azaz végső soron Nagy-Romániáért küzdve? Vagy például Észtország és Spanyolország biztonsági érdekei mennyire esnek egybe? A spanyolokat nem fenyegeti Oroszország, Madrid inkább Afrikára koncentrálna. Nem ötezer oroszul beszélő kis zöld emberke tört be spanyol felségterületre marokkói segítséggel májusban, hanem ötezer határsértő. A Ceuta és Melilla feletti spanyol szuverenitást délről fenyegetik, míg az észtek számára Moszkva a teljes látóteret betöltő rémálom.

De ha valami csoda folytán az európaiak meg is tudnának egyezni abban, mik a prioritások, és elő is tudnák teremteni a pénzt, akkor is ott lenne a kérdés: mikorra lesz a nagy akarásból valós képesség? A stratégiai autonómiát felépíteni több évtizedes vállalás lenne, 2040-re össze is jöhetne, ha ma kész tervek és politikai megállapodások lennének. Némi alap van, de messze nem elégséges.

Nem, mert ez a nehezen változtatható realitás. Hogyan lehetne Európa egységes, amikor pár éve Spanyolország majdnem széthullott és máig recseg-ropog, Franciaországban sokan, köztük vezető katonatisztek polgárháborút vizionálnak és Macron elnök szerint is jelentős belső meghasonlás van, Olaszország hatalmas adósságcsapdával küzd és a leghatékonyabb hadsereggel rendelkező európai ország, Nagy-Britannia már nem EU tag és az USA-val és Ausztráliával lépett közeli szövetségre.

Megoldatlan, sőt növekvő nemzetiségi, vallási, etnikai és kulturális törésvonalak tömegével Európa jobb, ha nem játszik világpolitikát, hanem a következő évtizedekben inkább saját magát konszolidálja, belső problémáit oldja meg. Eközben persze lehet közös képességeket építeni, megvetni a stratégiai autonómia alapjait, de álmodozni nem szabad. Aki a mai világban erő nélkül álmodozik, úgy jár, mint az EU vezető államai két alkalommal is az elmúlt pár hónapban: az igazi nagyok a partvonalon hagyják, semmibe veszik gazdasági érdekeit és nyíltan megalázzák. Franciaországnak, Németországnak és az egész EU-nak első körben stratégiai szerénységre és belső stabilizációra van szüksége, nem stratégiai autonómiára, erősebb hatalmakat kioktató nyilatkozatokra és föderációs hevületre.

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Emmanuel Macron.  Fotó:  Chesnot / Getty Images)