(Cigány) osztály, vigyázz!

- Ellenzék: az oktatási rendszer rossz, a szegényeket nem engedi előbbre jutni.

- Ellenzéki szavazó: igen, pontosan így van, és a kormány tehet róla! Változtassunk!

- Ellenzék: akkor mit szólnátok, ha a szabad iskolaválasztás jogát esetleg...

- Ellenzéki szavazó: Be se fejezd, be se fejezd!!!

Igen, tudom, hogy már a cím is erős. És legalább 2-3 jelentése is lehet, attól függően, hogy ki és honnan nézi a világ dolgait. De mielőtt belemegyünk abba, hogy kell-e félnie bárkinek a többségében cigány diákokkal teli iskolai osztályoktól, vajon érti-e, látja-e mindenki, hogy hogyan alakult át a társadalom és az oktatás kérdése az elmúlt 30 évben? Vajon az örökké mantrázott „csak a tanulással lehet előbbre jutni”, és a „minőségi oktatásba kell fektetnie Magyarországnak” gondolatokon túl akarja-e látni bárki is valóban azt, hogy mi történik, és ami a legfontosabb: meg meri-e bárki fogalmazni, hogy minek kell történnie? Nem igazán. Nagyon sokan még mindig foggal-körömmel ragaszkodnak a saját idealizált iskola-víziójukhoz: az egyik tömb még több fegyelmet, valódi poroszos oktatást, a tanárok (klasszikusan értelmezett tanítók) becsületének, tiszteletének a visszaadását és az egyre silányabbnak tartott generációk grabancának az elkapását követeli, a másikba pedig azok tartoznak, akik a számtalan alternatív, és egyre nagyobb szabadságokat kínáló oktatási megközelítésektől egészen odáig is el tudnak jutni, hogy csak akkor tanuljanak a diákok, ha éppen kedvük van hozzá. Addig meg kézműveskedjenek.

Ki kell mondani, hogy ez a két tömb egymásból él (mint ahogy Magyarországon számos egyéb terület szereplője is hálás a vele szögesen ellentétesen gondolkodónak, hiszen a másiknak a megléte miatt tartja validnak és szükségesnek a saját létezését, saját misszióját).

„A poroszos iskola elveszi a gyerekkort és kiöli a tehetséget” – siránkoznak a progresszívek, „Nehogy még majd az kapjon jutalmat, aki még oda se ballagott!” – háborodnak fel azok, akik szerint illene tudni, hogy kitől idéztem most. E két szemlélet boldogan reagál a másikra, egymással együtt léteznek. 

Igen, az. Az elcigányosodás az én értelmezésemben egyáltalán nem pejoratív, és én sem annak állítom be – próbálok neutrálisan tekinteni rá. Egyszerűen arra utal, hogy folyamatos és egyértelmű belső demográfiai átalakuláson megy keresztül az ország egésze a rendszerváltás, és még inkább az uniós csatlakozás óta. Minden megyének van olyan járása és minden járásnak olyan települése, ahol a korábbiaknál kevesebben lettek a többségiek, ahol megnőtt a cigányok száma és aránya. Ennek elsősorban az az oka, hogy jelentős volt azoknak a száma, akik az országban (Európában) máshol meglévő munkalehetőségek, vagy éppen közép- és felsőoktatási tanulási lehetőségek miatt otthagyják a megyéjüket vagy a járásukat. Beköltöznek Miskolcra, Pécsre, Debrecenbe, feljönnek Budapestre és ők bizony hiányoznak Edelényből, Siklósról, Hajdúböszörményből és Békéscsabáról. Tanulni mennek a nagyobb egyetemvárosokba, és ha végeznek, ott is maradnak, vagy szintén a fővárost választják, és nem is feltétlenül csak a magyart. Az elmúlt évek azt jelzik, hogy a szakmát szerzett fiatalok sem biztos, hogy helyben maradnak később – az építőipar vagy a turizmus döbbenetes erővel szívja el a vidéki szakmunkásokat a nagyobb városok felé. Ennek aztán az lesz eredménye, hogy Edelényben javarészt a nyugdíjasok maradnak egy idő után, és jelentősen csökken a szakmát szerzett, helyi fejlődést segíteni tudó vagy helyi szolgáltatásokat kínálni képes munkavállalók száma.

A cigányok maradnak

Látni kell, hogy a cigányok körében is van mozgás, ott is minden korábbinál többen lettek azok, akik vállalták az utazást, vagy akár a költözést is azért, hogy megtalálják valahol máshol a számításukat, de arányaikban sokkal többen maradnak helyben, mint amennyien eljönnek. Ehhez kapcsolódik, hogy a kormány családtámogatási politikája egyértelműen növelte a gyermekvállalási kedvet a nem cigány többségi társadalomban, de a cigányoké sem csökkent igazán, ami viszont csak ahhoz volt elég, hogy a két faktor hatása miatt valóban nőtt a megszületett gyermekek száma az elmúlt években, de nagy változás nem történt. Ugyanakkor 

Mivel az eddig is folyamatosan gyermeket vállaló cigányokat körülvevő közegben nem nő a többségiek körében a gyermekvállalás, sőt, az elköltözések, országon belüli migráció miatt még csökken is, ezeken a helyeken egyértelműen nő a cigányok aránya még akkor is, ha a számuk közel változatlan.

Mindebből az következik, hogy hiába születik a korábbiaknál több nem cigány gyermek Dunakeszire, Veresegyházra vagy Érdre, ha közben ugyanez már nem jellemzi Ózdot, Salgótarjánt, Ceglédet vagy éppen Szarvast, Baját, illetve a budapesti kerületek nagy részét. Ezekről a helyekről hiányoznak a többségi családokba születő babák. Ugyanakkor cigány gyermek ezeken a helyeken is ugyanannyi születik, mint korábban. És ha ez alapján ránézünk a térképre, akkor az még a laikusok számára is azt mutatja, hogy ezek a folyamatok kihatnak a hazai közoktatásra, onnan pedig a szakképzésre és a teljes hazai gazdaságra.

Ezekre tekintettel teljesen máshogyan kellene megközelíteni a bölcsődei gondozás, az óvodai nevelés, a szegregáció, a kötelező iskolai korhatár és az iskolai körzetesítés kérdését. És rájönni, megérteni, elfogadni azt, hogy ez már tényleg nem a 90-es évek. 

Kell a bölcsőde és kell az óvoda. Akár Szendrőbe is, ahol most éppen azon megy a vita, hogy ha azt a cigánytelep mellé teszik, akkor az szegregáció-e vagy sem. Egyértelmű, hogy 

És minden erre elköltött forint egyértelműen jobb feltételeket kínál annak érdekében, hogy a többségükben egyértelműen hátrányos közegből érkező, alig néhány éves gyerekek számára esély legyen arra, hogy úgy fejlődjenek, hogy az majd segítsen az iskolába való belépéshez. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a senki által szegregáltnak nem tartott Biztos kezdet gyermekházak már egészen korán, és félig-meddig a bölcsőde helyett is segíteni tudnak – többségükben pont azoknak a fiatal cigány szülőknek, akiknek támogató közösségre, szakmai segítségre, gyermekfelügyeletre van szükségük. Megismétlem, erre a kezdeményezésre senki nem mondja, hogy szegregáció, aminek a hátterében az állhat, hogy mindig csak az alapfeladat-ellátásban akarja mindenki megtalálni és üldözni a szegregációt, az ilyen önkéntes és segítő/támogató kezdeményezések viszont támogatásra érdemesek mindenki szerint. 

A rendszer egésze a jelenlegi körülmények között magában hordoz számos olyan kimenetet, folyamatot, trendet, amelyek elől nem elszaladni kell, hanem felkészülni rájuk. Az állami iskolák fejlesztése, felújítása évek óta zajlik – nagyon sok település általános iskolája újult meg. Ehhez kapcsolódik a legutóbbi hullámban a nagymértékű bölcsőde- és óvodafejlesztés, ami együttesen azt biztosan segíti, hogy az infrastruktúra jobbá váljon. Ami viszont a következő nagy etapban fontos lenne, az már nemcsak beton, tégla, játszószőnyeg és iskolapad, hanem az oktatási módszertanok modernizálása, tananyag-fejlesztés, a pedagógustársadalom frissítése és körülményeik jobbá tétele (fizetés, óraszám, adminisztráció), valamint dedikáltnak tekinthető hátránykompenzáció (nyilvánvalóan azokban a térségekben és azokban az iskolákban, ahol megnő az ilyen gyermekek száma és aránya). Fentről lefelé, illetve visszafelé haladva kell elemezni a jelenlegi viszonyokat.

Az elmúlt háromnegyed év lehetőséget adott rá, hogy a hazai közoktatással kapcsolatosan (annak egy jól meghatározható részterületére vonatkozó eredményességéről) már a következmények oldalán kapjak valós képet. Több mint 6000 szakképzésben dolgozó oktató, intézményvezető és szakmai támogató munkatárs segített egy országos kutatást megvalósítani. Közel 200 szakképzési oktatóval egyeztethettem személyesen, több tucat szakképző iskolát nézhettem meg belülről. Ezek alapján a kép, amit én látok:

• Van egy továbbfejlesztett, valós mozgástérrel bíró szakképzési rendszer, amely alkalmas arra, hogy fejlődjön tovább és segítse a hazai gazdaságot, amelynek nagy szüksége van hazai szakemberekre. Nem vendégmunkásokra, hazai munkaerőre.
• Vannak nagy számban a szakképzésbe belépő, de nem kellően középiskola-érett, elsősorban hátrányos helyzetű és roma diákok, akik jelentős számban lemorzsolódnak, és akiknek a tárgyi tudásuk és a szocializációs hiányosságaik a legfőbb okai annak, hogy rosszabbul teljesítenek.
• Van egy határozottan elégedetlen, és a felelősséget jó okkal a közoktatásra hárító szakképzői oktatói társadalom, amely erősen birkózik a körülményekkel, diákokkal, családokkal, gyakorlati munkahelyeket kínáló munkaadókkal annak érdekében, hogy ők eredményesen végezhessék az oktatói munkájukat. Komoly megbecsülés kellene, hogy illesse őket, rajtuk tényleg nem múlik.
• Vannak a kezüket széttáró általános iskolai tanárok, akik elmondják, hogy ők ezzel a gyerekanyaggal és ezekkel a tantárgyi követelményekkel és óraszámokkal ilyen diákokat tudnak csak kínálni a szakképzésnek. Nem buktatnak, és sokszor tűnik úgy, hogy a 8. osztályban már nem jut semmilyen erő és idő arra, hogy azokkal is foglalkozzanak, akik valójában nem lenne szabad, hogy megjelenjenek a szakképzésben néhány hónappal később.
• Végezetül vannak az alsós osztályokban oktatókat részben felelőssé tevő felsős tanárok, valamint az óvodai nevelést kritizáló alsós tanárok, és sok esetben a mindennel elégedetlen szülők.

Nos, ebből kellene valamerre továbblépni. Nem lehet kérdés, hogy meg kell növelni az általános iskolai tanárok fizetését és számát. Sztrájkkal vagy anélkül, kék szalaggal vagy anélkül, de ezt el kell érni. Bízom benne, április után ez nem lesz elodázott kérdés többé akkor sem, ha a jelenlegi kormány marad. Tiszta vizet kell önteni a pohárba azzal kapcsolatosan, hogy a mostani oktatási módszertanok mennyire alkalmasak arra, hogy a jelenkor diákjait vezessék. A jól teljesítő, nívós iskolákba járó diákok szülei biztosan elégedettek. Az ide be nem férő diákok esetében viszont tanácstalanok sok esetben azok a szülők, akik azt látják, hogy

Ez pedig azzal jár, hogy azok az eddig hellyel-közzel elfogadhatónak tartott iskolák, ahonnan elviszik a nem cigányokat (és a tehetségesebb cigányokat), azok ezt követően már egyértelműen a rosszabb iskolák közé kerülnek. Pontosabban rosszabbnak tűnők lesznek, miközben lehetséges, hogy ezekben is vannak még lelkes és jó tanárok, vannak még továbbra is tehetséges diákok, de a többi tanár kiégettsége, vagy a többi diák és a családjaik visszahúzó ereje szabja meg az iskola, a helyi közösség és a helyi gazdaság jövőjét. 

És ezekből az általános iskolákból alacsony tudásszintű és sok esetben komoly szocializációs hátrányokkal bíró diákok érkeznek a szakképzésbe, ahol aztán rendre, nagy számban el is buknak. Az okokat a laikusoknak is látniuk kell: a szomszédos megyéket megnevezni nem képes, százalékot számolni nem tudó és Arany Jánostól egy sorra sem emlékező, illetve szövegértésben katasztrofálisan teljesítő diákokkal kellene megkezdeni a szakképzést. Akiknek egy része nagyon hamar válik tiszteletlenné, erőszakossá, nemtörődömmé, és gondolja azt, hogy a tanulás és a szakmaszerzés nem visz sehova. Teszik ezt úgy, hogy közben munkaerőhiány van, illetve komoly segítség lenne pont az ő számukra, hogy 25 éves kor alatt nem kell adót fizetniük a munkába álló fiataloknak. Megismétlem: a hazai szakképzés alkalmas arra, hogy nagy számban és jó minőségű magyar szakembereket adjon a hazai gazdaságnak. De nehezen teszi ezt akkor, ha a hozzá bekerülő diákok egy része nem alkalmas arra, hogy a rendelkezésre álló idő alatt megfelelő munkaerővé lehessen faragni, pallérozni őket.

A kulcs a közoktatás

Ennek kell olyanná válnia, hogy az innen a szakképzésbe érkezőkből valóban a legtöbbet, a legjobbat hozza ki a rendszer. A közoktatás csakis akkor lesz jó, ha túl lehet lépni a régi toposzokon, és olyan reform érkezik majd, amelyik nem politikai érdekek által vezérelt. Az ellenzék víziója arról, hogy megtartják a szabad iskolaválasztás jogát, miközben 18 éves korra emelnék fel a tankötelezettséget, az azzal jár, hogy minden korábbinál gyorsabban menekítik majd ki a gyermekeiket azok, akik megtehetik. A mostani szakképzésre rászakadna annak a terhe, hogy erőszakkal bent tarthatók az iskolában azok, akik eddig sem igazán akarták azt. Kérdés, hogy vajon mi lesz elvárható tőlük ezek után? Csak én látok magam előtt cigánygyerekekkel teli szakképző iskolai osztályokat? Az így elcigányosodó szakképző iskolai osztályok ellen is szegregációs perek indulnak majd, mint korábban a közoktatásban? 

Maradva a szegregáció kérdésénél: senki nem támogathatja a szándékos szegregációt, fel kell lépni minden ilyen kísérlet ellen. De mit lehet tenni akkor, amikor egy 1500 fős településen már az óvodában lehet látni, hogy többségükben és nagy arányban cigányokkal teli általános iskolai osztályok indulnak majd a maguk természetességében az elkövetkezendő évek mindegyik szeptemberében? Ilyen helyeken a körzetesítés csak annyit érne, hogy azt a kevés nem cigány diákot, akik ezekbe az osztályokba kerülnek, odakötözi a rendszer, miközben a vegyesebb iskolákban sem garantálja semmi, hogy nem nő majd a feszültség és az iskolai konfliktusok száma. 

Szép kép. Biztosan megszeretik egymást majd egy idő után. Az a gond, hogy az ellenzéki szavazók ennyire azért mégsem befogadók, ennyire azért mégsem megértők. Ebből adódóan nem is lesz az ellenzék programjának a része. A befogadás, a sokszínű Magyarország képét csak erőlteti az ellenzék, a kirekesztőnek tartott orbáni oktatáspolitikának ellenpontjaként, de csak addig, ameddig ki nem derül, hogy a saját szavazói sem szeretnének befogadóbb iskolákat. Pont. Innentől fogva pedig erősen hiteltelen olyasmit számon kérni a kormányon, amit ők sem tudnának, illetve a szavazóik akarata mentén nem is szándékoznak megváltoztatni. A mantraként ismételgetett finn oktatási rendszer példája pedig nem értelmezhető Magyarországon. Kíváncsi lennék a finnek oktatási sikerességére, ha hirtelen megjelenne a rendszerben 30-40 százaléknyi hátrányos helyzetű diák. Az ellenzék által kínált oktatáspolitikai vízió nagyon szép, de a valóság körülményei között pillanatok alatt összetörne.

Az általános iskola kapcsán nem az a legfőbb gond, hogy mennyi a cigány. Az a meghatározó, hogy miért olyan az ottani oktatási előmenetel, amilyen, és mit kellene tenni a megváltoztatásáért. A magasabb fizetés és a jobb körülmények még nem hoznak változást. Nagymértékben kell növelni a támogató szakmai munkatársak számát – gyermekpszichológus kell, gyógypedagógus, mentor, szexológus, pályaválasztási tanácsadó, pedagógiai asszisztens. Ezzel egyébként sok kormánykritikus oktatási szakértő is egyetért. De akkor bátran kimondhatnák végre ők is, hogy 

Azért, hogy legyenek újra elegen majd azok, akik alkalmasak szakmát szerezni és a hazai gazdaságot már 18 éves koruktól segíteni, képességek és lehetőségek terén felzárkózva a többségi társadalomhoz. Az elit, a diplomások száma elegendő lesz a jövőben akkor is, ha az amúgy is jól teljesítő, versenyistállónak tekintett általános- és középiskolákra kevesebb figyelem jut, ebből adódóan nem is kellene hozzányúlni a mostani hat- és nyolcosztályos gimnáziumokhoz sem.

Szükséges továbbá a komplex digitális hátránykompenzáció, mint ahogy az is, hogy minden korábbinál több cigány származású tanár, tanító és oktató legyen a jövőben. Ezzel kapcsolatosan Izgalmas előrelépést kínálhat, hogy a tervek szerint hamarosan nagyobb számban jelenhetnek meg a pedagógiai asszisztensek majd az iskolákban és kortárs segítők is érkezhetnek. Biztos, hogy évek szükségesek ahhoz, hogy úgy változzon meg a közoktatás, hogy az onnan érkező roma és hátrányos helyzetű diákok kellően felkészültek legyenek a szakképzésre. Addig is, amíg ennek érdekében lesz kellő bátorság a gyakorlatiasabb közoktatás megteremtésének, mindenképpen kell egy átmeneti időszak és egy áthidaló megoldás, amely azt segíthetné elő, hogy a most nem eléggé iskolaérett diákokat segíteni lehessen. Akár egy olyan nulladik évfolyam bevezetésével is, amelyben ezek a diákok pótolhatják a hiányzó tárgyi tudásukat, tanulásmódszertant, informatikát, idegen nyelvet, kommunikációt tanulhatnak és javulhatnak a szociális képességeik is. Ha mindez rendelkezésre állna, biztos, hogy kisebb számban morzsolódnának le utána, és akkor a 18 éves kötelező iskolában tartás sem lenne releváns, esetleg az ő esetükben ezt 17-re lehetne emelni. Ez esetben a 9. osztályokban sikeresebben és gyorsabban haladnának az oktatók a diákokkal, mert valóban csak azok kerülnének oda, akik egy előminősítésen (szakképzettség-érettségin) megfelelnek. Akik viszont azon elhasalnak, kapnak egy felkészítő évet arra, hogy benőjön a fejük lágya, elkezdje őket érdekelni, hogy mit is akarnak az élettől, és hogy valóban akarjanak szakmát tanulni és az iskolában maradni. A kormányzati Dobbantó program valami hasonlót célzott már eddig is, annak tapasztalatai vagy továbbfejlesztése hozzájárulhat, hogy a dolgok jó irányba forduljanak.

A kormány számára bőven van mozgástér, és lesz forrás is. Tiszta fejek kellenek a társadalmi vitákban. Felvállalt felelősség egymás segítésére, cigányok és a nem cigányok között egyaránt.

A szerző romaügyi szakértő, felzárkózás-politikai tanácsadó.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Balázs Attila / MTI)