Puzsér Róbert: Gyermekek keresztes háborúja a térdeplés ellen

Elkeserítő látványt nyújtott a kiskorú nézősereg, amint kifütyülte a fél térdre ereszkedő angol válogatottat. Nem azért, mert a szigetország labdarúgóinak a Black Lives Matter mozgalom iránt tanúsított szolidaritási gesztusa rokonszenves a szememben – ugyanis egyáltalán nem az. Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, magam sem térdepelnék.

Nekünk, magyaroknak bőven megvan a magunk szenvedéstörténete két világháborúval meg szisztematikus népirtások sorozatait rendező két totalitárius diktatúrával – és ez csak az, ami a múlt században történt velünk. Sokkal súlyosabb történelmi traumák terhelnek minket elkövetőkként meg áldozatokként is, mint az amerikai fehéreket és feketéket, úgyhogy egyáltalán nem szorulunk rá arra, hogy a tengerentúlról importáljunk vért és könnyeket. Bőven van mit feldolgoznunk, mert iszonyatosabbak a bűneink és gyötrelmesebbek a bűnhődéseink, mint akárkinek az Egyesült Államok operett-történelmének akármelyik pillanatában, de rabszolgát speciel semmilyen bőrszínűt nem tartottunk, és azzal nem is kereskedtünk. Értjük, hogy Amerika a huszadik században hozzászokott ahhoz, hogy a popzenei műfajoktól és az életmód-referenciáktól a vizuális kultúrán és a marketingmódszereken át a médiatrendekig és a személyiség kiárusításának normáiig bármit és mindent nyers tőkeerőből lenyom a komplett emberiség torkán, de kéretik engedni a gyarmatlakókat legalább saját identitáspolitikát fejleszteni, mert 

Elméletileg az a FIFA és az UEFA irányelve, hogy a stadionokban nincs helye a politikának. A nemzetközi labdarúgást menedzselő korrupt maffia mindössze a progresszív identitáspolitikával – azon belül is a BLM- és az LMBT-mozgalmakkal – tesz kivételt alighanem szponzori nyomásra meg a lelkiismereti konfliktusának enyhítése céljából, hisz a labdarúgásnál alig akad fogékonyabb közeg a rasszizmusra és a homofóbiára. Az is hatékonyan gerjeszt viszolygást a térdeplés gesztusa iránt, hogy az a szélsőségesen fehérgyűlölő és antiszemita Black Lives Matter kultúrmarxizmusának kétes terméke, mely mozgalomnak nagyjából annyira bensőséges a viszonya az emberi jogok meg a másság tisztelete iránt, mint Malcolm X Fekete Párducainak.

Képtelenség nem érezni a térdeplés mögött hömpölygő, fanatizmusból, számításból és félelemből összetevődő bűzt. Aligha én vagyok az egyetlen, akiben felvetődik a kérdés: amikor egy csapat fél térdre ereszkedik, annak hogyhogy minden alkalommal valamennyi tagja letérdepel? Hogy lehet az, hogy soha egyetlen futballista nem dönt úgy az újra meg újra fél térden tüntető tizenegy játékos közül, hogy ő ebből a demonstrációból inkább kimarad? Tényleg mindannyian a meggyőződésük mellett állnak ki? Ugyan ki bír hinni ebben? Nem vonom kétségbe, hogy a térdeplő futballisták egy része tényleg osztja a Black Lives Matter mozgalom hitvallását, helyesnek tartja annak eszközeit és céljait, de abban ugyanennyire biztos vagyok, hogy más fél térden demonstráló labdarúgók meg a szponzorok utalásaira tartanak igényt, márpedig a szponzorok megkövetelik tőlük a térdeplést mint az emberi civilizáltság minimumát. A BLM mellett tüntető játékosok harmadik része pedig nyilván csak megúszásra törekszik, mert nem akarja internetes bullyingnak, esetleg a csapatából való kiközösítésnek kitenni magát, úgyhogy 

Akárhogy is: amikor bármilyen politikai aktivizmusnak százszázalékos a támogatottsága, nem nehéz felismerni a zsarnokság körvonalait. Ugyan ki ne venné észre, hogy ezek a labdarúgók nem az emberi és polgári jogaikat amúgy fél évszázada elnyert amerikai feketék, hanem a multinacionális részvénytársaságok, a globális felébredést diktáló balliberális tömegmédia orgánumai meg az afroamerikaiak minden bajáért a fehéreket, s azok közt is elsősorban a zsidókat hibáztató szélsőséges politikai aktivizmus előtt ereszkednek térdre – egy olyan mozgalom magasba emelt ökle előtt, amelyik többek közt Kolumbusz és Churchill szobrainak ledöntésével frontálisan támad rá a civilizációra, mert minden erőfeszítésével felszámolni igyekszik a történelmi tudatot meg a strukturális rasszizmusnak bélyegzett nyugati kultúrát. Számomra nem kérdéses, hogy ez ellen a törekvés ellen indokolt a lázadás.

Mégis fájdalmas volt azt látnom, amint ez a Puskás Ferenc Stadionban kiskorúak hőbörgéseként kifejeződött. Ez nem az ő harcuk: ezeket a nemzedékeket ki kellene hagyni ebből a tébolyultságból, és nem a fanatikusaivá idomítani – legalább a gyermekek szentek lehetnének a hatalom szemében, ha már népszavazással védelmezi őket. Menteni kellene őket az identitáspolitikától, és nem négy égtáj felé harsogva, diadalmasan ünnepelni a harcos részvételüket. Csakhogy a kultúrharc már az általános iskolákban is jelen van – nem az identitászavaros Egyesült Államokban, és nem a dekadens Nyugat-Európában, hanem a tradícióihoz, az etnikai homogenitásához, az erő megfellebbezhetetlen jogához meg a maga kurucosan megharcolt illiberális identitásához foggal-körömmel ragaszkodó orbáni Magyarországon. Nem tudom megítélni, hogy a gyermekek füttykoncertje szervezett provokáció volt-e, vagy a tizennégy év alatti kölykök egyszerűen csak ennyire bevonódtak a kultúrharcba – de legalább azt se tudom megítélni, hogy melyik a nagyobb baj.

Nem lenne elég ellenállás egyszerűen csak nem letérdepelni? Tényleg nem létezik magasabb érvény a teremtésben, mint Orbán Viktor épp aktuális szabadságharca? Tényleg alkalmasak ezek a kiskorúak ideológiai ágyútöltelék gyanánt? Tényleg nem baj, hogy nem is értik a jelenséget, csak eltanulták a felnőttektől, hogyan kell egy ilyen helyzetben viselkedni? Tényleg nem túl drága ezeknek a gyermekeknek a pszichéje egy újabb háborús pillanatért?

Nekünk, magyaroknak hiába nincs semmi közünk a BLM-mozgalom küzdelméhez, Orbán Viktornak és rendszerének nem áll szándékában lemondani az amerikai identitáspolitikából kitermelhető politikai tőkéről, épp ahogy a tengerentúli tudatipar sem tartja meg az amerikaiaknak az ott élő baloldali és liberális fehérek történelemből örökölt kollektív bűntudatát – épp ellenkezőleg: a KESMA és a Megafon propagandistái úgy lubickolnak az Amerikából bármiféle adaptáció nélkül, szervetlenül és szolgaian behurcolt identitásháborúban, mintha a Földnek ezen a táján nem is lennének organikus társadalmi törésvonalak.

A tizenkét éve fennálló, rendíthetetlen orbáni regnum talán nem szorul arra, hogy gyermekekből szervezett osztagokat küldjön keresztes háborúba. Ilyesmit csak az tesz, aki nem gondol a jövőre, mert a pillanat uralásán kívül semmilyen szempontot nem ismer.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Iskolások a lelátón a labdarúgó Nemzetek Ligája 1. fordulójában játszott Magyarország–Anglia-mérkőzésen a Puskás Arénában 2022. június 4-én.  Fotó:  Szigetváry Zsolt / MTI)