Putyin bukásával a pokol erői szabadulnának el

Nem szoktam jósolni, hiszen a jövő mindig kiszámíthatatlan. De egyre valószínűbbnek tartom, hogy Vlagyimir Putyin a hivatalában éri meg a 2024-es elnökválasztást. És az igazi kérdés az, hogy elindul-e azon is, vagy akár önként, akár külső nyomásra átengedi másnak a jelöltséget. Természetesen mindig közbejöhet valami, de elfogultság nélkül értékelve a tényeket több esélyt adok a 2024-ig tartó hivatalban maradásának, mint az összes többi, a médiában keringő szcenáriónak. Részben éppen az úgynevezett „kremlinológusok” naponta felbukkanó találgatásai, fantáziálgatásai, rémmeséi erősítenek meg abban, hogy Putyin idő előtti távozása a hatalomból nem túl valószínű. 

Ritka az olyan nap, amikor ne bukkannának fel újabb és újabb találgatások a betegségéről. Egészen abszurd, de népszerű teóriák szerint már meg is halt, és egy vagy több hasonmása működik helyette. És a Hold is sajtból van. Magukat komolyabbnak mutató „szakértők” időről időre újabb betegségeket diagnosztizálnak rajta. Köztük számtalan rákfélét.

Nem foglalkozom távdiagnosztikával, de azt látom, hogy Putyin mindennap megjelenik a nyilvánosság előtt, rendszeresen találkozik külföldi vezetőkkel, és a sajtóértekezleteken rengeteg újságíró előtt szerepel. Körbeutazza a hatalmas országot, hajóra mászik, iskolai órákat tart és hadgyakorlatokra jár. Ha valami gyanús lehet, akkor az éppen a túlszereplése. De háborús időkben nyilván fontosnak tartja, hogy jelenlétével bizonyítsa a rendszer stabilitását. Érdekes viszont, hogy október 7-én esedékes hetvenedik születésnapját az orosz médiában szinte teljes csend övezte, az esti híradóban egy afrikai vezető gratuláló táviratának a megemlítésével tudták le a dolgot. Talán úgy érzi, hogy életkorának hangsúlyozása eleve felvetné a távozása kérdését, de az is lehet, hogy elődjei bizánci stílusú ünnepeltetését nem akarja megismételtetni. Akárhogy is, egyelőre elég stramm hetvenesnek tűnik. 

Egy másik iskola szerint bármikor megbukhat. Egyesek a környezetétől, mások szélsőséges nacionalistáktól, optimista lelkek nyugatbarát forradalomtól várják az elmozdítását, vagy éppen a meggyilkolását. Erre is igaz, hogy az életben természetesen minden megtörténhet. De azért nem árt tudni, hogy Kerenszkij személyében orosz vezetőt utoljára 1917-ben távolítottak el erőszakkal a hivatalából, és II. Miklós volt az utolsó, akit egy évre rá meggyilkoltak. Katonai puccs sohasem volt orosz földön, a bolsevik forradalmat és az 1991-es kísérletet is pártfunkcionáriusok vezették. A Putyin biztos bukását jövendölők arról is megfeledkeznek, hogy az Oroszországi Föderáció megalakulása óta szabályozott rendben zajlanak le az elnökválasztások. Bizonyosan megakadályoztak kiváló embereket abban, hogy elinduljanak rajta, nyilván egyoldalú volt a választási propaganda, de a tény mégiscsak az, hogy Vlagyimir Putyin sok millióval több szavazatot kapott, mint kommunista és nacionalista ellenfelei. 

Attól, hogy az elnökválasztás a nyugati értékelés szerint nem szabad, megtartása még alkotmányos keretbe foglalja az oroszországi politikai életet. Nehéz elképzelni, hogy ebben a hatalmas, nyolcvannyolc entitásból álló országban milyen legitimitása lenne annak, aki az elnököt eltávolítva és önmagát kinevezve ülne Putyin helyére. A Jelcin–Putyin-váltás forgatókönyvének megismétlését elméletileg persze nem lehet kizárni, de nagy valószínűsége ennek sincs. Az efféle spekulációkkal az a baj, hogy olyanoknak szólnak, akiknek elemi ismereteik sincsenek Oroszországról. Az orosz televíziós és internetes csatornák betiltása az Európai Unióban azért is szerencsétlen, mert megnehezíti a tájékozódást, és teret ad olyan találgatásoknak, amelyek felsülése aztán keserű csalódást okoz a bennük hívő embereknek. Aki hisz a sajtószabadságban, az szeretne mindkét oldal álláspontját megismerve, önállóan tájékozódni. 

Sejtem, hogy sokan putyinistának tartanak azért, amiért nem osztom reményeiket az orosz elnök közeli bukásáról. Pedig ha Putyint a háború sikertelensége miatt mégis elmozdítanák, akkor minden valószínűség szerint olyan ülne a helyébe, aki keményebb eszközökkel próbálná meg sikeressé tenni az orosz hadigépezetet. Már csak azért is, hogy igazolja a vezetőváltás szükségességét. Olyan személyi és fegyveres arzenált mozgósítva, amely tényleg elszabadítaná a pokol erőit. És a szükségszerű kompromisszumokkal járó békét is jobban elfogadná Putyintól az orosz társadalom, mint egy új vezetőtől.

Egyformán vonatkozik ez a politikai pártok megrendelte közvélemény-kutatásokra, és az érzelmileg befolyásolt katonai vagy geopolitikai elemzésekre. Magam nem vagyok vádolható ilyen elfogultsággal. Európa és Oroszország jövője bizonyosan nem úgy alakul, ahogy sokáig reméltem. Máig az a meggyőződésem, hogy az Európai Unió és Oroszország stabil partnersége természetes földrajzi, gazdasági, kulturális, és igen, spirituális egységet alkotna. Olyat, amely egyenrangú partnerként venné fel a versenyt az Egyesült Államokkal, Kínával és világ feltörekvő nemzeteivel. Ez a reményem elszállt. Lenin óta Vlagyimir Putyin az első orosz csúcsvezető, aki érti és ismeri Nyugat-Európát, ezért különösen szomorú, hogy alatta következett be ez az újabb szakítás. Bizonyos vagyok benne, hogy Putyin is szívesebben lett volna Németország megbecsült partnere, mint Szaúd-Arábiáé, és jobban örülne a francia köztársasági elnök társaságának, mint az észak-koreai diktátorénak. Sokak felelőssége, hogy ez nem így történt, nyilván ő is köztük van. Ha az ukrán háborúból úgy-ahogy elfogadható eredménnyel kerül is ki Oroszország, az Európától való elszakadást nehéz lesz kompenzálni. És a vesztesek mindenképp mi vagyunk, európai emberek, Lisszabontól Vlagyivosztokig.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Vlagyimir Putyin 2018. december 20-án. Fotó: Mikhail Svetlov/Getty Images)