A fekete hattyúk geopolitikai tava

Az átlagos újságolvasók vélhetően nem túl sokat tudnak Lengyelország és Oroszország, illetve Korea, Kína és Japán (közös) közelmúltbeli történelméről, pedig vannak olyan tanulságaik, melyek az orosz–ukrán háború vonatkozásában is értelmezhetőek. 

Az angolszász (pénzügyi) szakirodalomban létezik egy különleges kifejezés: a fekete hattyú (black swan). A fekete hattyú jelképezi a váratlan, kiszámíthatatlan, de nem teljesen meglepő, alapvető változásokat hozó eseményeket. E kifejezést Nassim Nicholas Taleb bróker és közgazdászprofesszor használta a 2008-as pénzügyi válság eseményei előtt megjelent könyvében. Taleb szerint 

(A korabeli amerikai tudósítóra, William Shirerre hivatkozva Taleb szerint Berlinben annak idején megdöbbenés lett úrrá, amikor a német csapatok megtámadták Lengyelországot 1939-ben.) Ezért az embereknek mindig feltételezniük kell a háttérben megbúvó fekete hattyú esemény lehetőségét, bármi is legyen az, hogy ennek megfelelően próbáljanak meg tervezni és felelősen cselekedni. Az orosz–ukrán háború előtt mindössze néhány európai vezető – Emmanuel Macron és Orbán Viktor – látogatott el Moszkvába, komolyan véve egy lehetséges háborút, amelynek kitörésével komolyan szinte sehol és semmilyen szinten sem számoltak.

Az első világháborút követően Európában volt egy alig ismert, „csöndes” és elfeledett háború: a versailles-i békeszerződés nem rendezte ugyanis a lengyel–orosz (szovjet) határ kérdését. Senki sem sejtette, hogy 1918 után egy újabb háború robban ki Európában. Lengyelország államfője, Józef Piłsudski marsall lengyel vezetés alatt álló, orosz és német befolyástól mentes államok föderációját kívánta megvalósítani, miközben a szovjet csapatok vészesen közel voltak Kelet-Európa határaihoz. Piłsudski serege 1920 áprilisában betört a mai Belarusz területére, ám a szovjet csapatok a lengyel erőket egészen a fővárosig, Varsóig szorították vissza és már Lengyelország elestével fenyegetett a helyzet.

Ekkor egyedül a magyar kormány támogatta Lengyelországot, eközben a nyugati kormányok „El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól!” néven kampányt indítottak és az európai kommunista mozgalmak által szervezett vasutas- és dokkmunkássztrájkok miatt elálltak Lengyelország megsegítésétől. Ennek ellenére a lengyeleknek sikerült megállítaniuk a szovjeteket, és az ellentámadás nyomán egészen Minszkig kergették őket vissza, bevéve magát a várost is, mélyen a másik ország területére hatolva. Az európai jelentőségű háború végül 1921 márciusában a rigai békével zárult le, amely mind a hadműveleteket részben irányító Sztálin lefokozását, mind pedig a további szovjet terjeszkedési ambíciók letörését is elhozta – átmenetileg. Mint tudjuk, nem telt el 20 év és újra lángokban állt Európa, és első lépésként éppen Lengyelországot osztotta fel egymás közt a Szovjetunió és a náci Németország.

A második világháború vége ismét sok helyütt rendezetlen viszonyokat hagyott maga után, Ázsiában is megszülve egy elfeledett, „csöndes” fekete hattyút. E keleti kontinensen a világháború úgy ért véget, hogy – Németországhoz hasonlóan – ott is létrejött egy kettéosztott ország, Korea. A Szovjetunió és az USA a 38. szélességi fokig szállták meg északról és délről az ország területét. 1950 nyarán az északi csapatok – kínai és szovjet támogatást élvezve – meglepetésszerű támadást intéztek Dél-Korea ellen, és pillanatok alatt szinte az egész országot elfoglalták. Ekkor az ENSZ Biztonsági Tanácsa inváziónak minősítette az északi támadást, és azonnali tűzszünetre szólított fel, majd egy 21 országból álló, USA-vezetésű nemzetközi ENSZ-kontingens felállításáról és kiküldéséről döntöttek.

A három évig tartó koreai háború – nem szándékolt mellékkövetkezményként – a korábban az országot megszálló Japán talpra állását is nagymértékben segítette. Az amerikai hadiipari megrendelések drasztikus emelkedése ugyanis megteremtette a szigetország iparának felemelkedését és előrevetítette az 1960-as évek „japán csodájának” eljövetelét is.

A japán csoda egyik kulcsa – a múltban és a jelenben is – az olcsó energia. Ezért még a legnagyobb nemzetközi nyomásnak is ellenállva 

mert soha nem kockáztatná országa energiabiztonságát, így az orosz–japán Szahalin 2 cseppfolyósított földgáz (LNG-) projektjéből sem lép ki az ország.

A hidegháború tehát Koreában kezdődött. Kevesen tudják, hogy a Changjin-ho (angolul: Chosin Resevoir) medencéje volt az első, és eddig egyetlen olyan katonai ütközet, ahol az amerikai katonák és a kínai fegyveresek közvetlenül úgy csaptak össze, hogy egyes becslések szerint közel 60 ezer ember esett el a fagyos, havas tájon. A jobban felszerelt amerikai hadseregben hétezernél is több katonánál jegyeztek fel durva fagyási sérüléseket. A Japánt is újjáépítő MacArthur tábornok által vezetett hadjárat célja a teljes Koreai-félsziget amerikai–ENSZ-ellenőrzés alá vonása volt. Ez majdnem sikerült is, hiszen az észak-koreaiakat végül a kínai határhoz szorították, és már Kína területét közvetlenül fenyegette az amerikai jelenlét.

Mivel MacArthur sem vette komolyan az előzetes kínai jelzéseket, az amerikai külpolitika számára váratlan (?) módon lépett be Kína a konfliktusba. 1950. november 27. és december 13. között zajlott le a koreai háború legvéresebb ütközete, ami az amerikai csapatok teljes megsemmisülésével fenyegetett. Akik túlélték, kiérdemelték a Chosin Few nevet és az amerikai tengerészgyalogság első számú hőseivé váltak. A megerősített amerikai–nemzetközi csapatok végül visszaszorították az észak-koreai erőket az eredeti, 38. szélességi fokon lévő ideiglenes határhoz, a kiindulóponthoz.

Korea volt tehát a bipoláris világrend bölcsője. De miért is érdekes a Koreai-félsziget most? Az észak-koreai diktátor folyamatosan és egyre gyakrabban indít rakétákat és jelent egyre komolyabb biztonsági fenyegetést Japán számára, de már Kínával is egyre feszültebb a helyzete. Ahogy „fokozódik a nemzetközi helyzet” úgy értékelődik át a geopolitikai helyzet is.

Bár a magyar kormányzat határőrizeti álláspontját is egyre több uniós országban alkalmazzák, az utóbbi években a migrációs fenyegetést Nyugaton egyre kevésbé veszik komolyan és nem tekintik már valós kockázatnak, miközben a magyar kormányzat továbbra is számol ezzel a veszéllyel, nem is alaptalanul. 

A migrációs jelenség ugyanis politikai kérdés is, ezt már Sztálin is tudta, amikor a kivándorlási trendeket a nyugati hatalmak gyengítésére használta, de ugyanez mondható el napjainkban a közel-keleti konfliktusok (pl. Szíria) kapcsán is Európa vonatkozásában. Legutóbb ilyen volt a Belarusziából – az előzőleg repülővel érkező – közel-keleti migránsok erőszakos Lengyelországba küldése.

Az orosz–ukrán háborúban egy jelentős európai ország fizikai és humán infrastruktúrája pusztul az egyre növekvő mennyiségű fegyvereknek és mélyülő harci cselekményeknek köszönhetően. Épp úgy, mint a jelzett koreai konfliktus idején. A bevezetett európai uniós szankciók a nyugati politikusok deklarált célja szerint Oroszország gazdasági térdre kényszerítését szolgálják. Arról a világban most vita zajlik, hogy ez vajon sikerülhet-e, s ha igen, milyen gyorsan. Arról azonban alig esik szó, hogy ezalatt egy még nagyobb fekete hattyú úszhat be a nemzetközi vizekre, kiszámíthatatlansága miatt az észak-koreai rezsim formájában.

amely során az amerikai szövetségi rendszerbe tartozó Dél-Korea létét kérdőjelezné meg, hiszen Szöul mindössze 50 kilométerre van a közel 26 milliós, elszegényedett, megnyomorított és – a jelentések szerint – éhező északi rokonoktól. A fejlettségbeli különbség a 25,8 milliós Észak- és a 51,7 milliós Dél-Korea között mára nagyobb lehet, mint volt Németország két fele között a német újraegyesítéskor. Ráadásul az esetleges társadalmi, szociális integráció és újraegyesítés terhe az északiak helyzete miatt sokkal súlyosabb lehet, mint amilyen a keletnémetek esetében volt. És akkor nem beszélünk Japán sérülékeny energiahelyzetéről, amelyet egy geopolitikai felfordulás biztosan súlyosan érintene.

Nem véletlenül volt rendkívül fontos az USA elnökének és Kína vezetőjének mostani, háromórás G20-as találkozója Indonéziában, ahol a felek különböző világlátása és a jelekből való eltérő olvasása is kitűnt. Biden elnök azt mondta, hogy erőteljes versenyben érdekelt, az „USA nem keresi a konfliktust”, és elleneznek minden egyoldalú változtatást, Hszi Csin-ping elnök pedig azt hangsúlyozta, hogy „Kína és az Egyesült Államok több mint 50 eseménydús évet tud maga mögött. Tapasztalatot gyűjtöttünk, és levontuk a tanulságokat is”.

Valójában még itt, Magyarországon is riasztóan keveset tudunk arról, hogy mi, európaiak és különösen az amerikaiak pontosan „mit is csináltak” Ázsiában az elmúlt évtizedekben, kezdve éppen az 1950-ben kirobbant koreai háborúval, amikor a két nagyhatalom először nézett farkasszemet egymással a harctéren, Truman elnök pedig a győzelem érdekében még az atomfegyver bevetését is kilátásba helyezte.

Nem tudjuk, hogy az orosz–ukrán háború hova vezet és ki milyen (kétségbeesett) lépésekre szánja el magát, ám vigyázó tekintetünket vessük Ázsiára is.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszékének tudományos főmunkatársa, az ENSZ korábbi emberi jogi szakértője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Kim Dzsongun észak-koreai vezető egy közép- és hosszú hatótávolságú, Hwasong–12 stratégiai ballisztikus rakétát tekint meg 2017. szeptember 16-án. Fotó: KCNA / KNS / AFP)