Ki a MOK szétverésének az igazi nyertese?

Rögtön az elején lelövöm a poént: nyertes nincs, vesztes viszont több is van. Nemcsak az orvosok, de a kormány is, elsősorban azonban a magyar társadalom.

Az orvosi kamara erős és határozott demonstratív fellépése azért történt, hogy megmutassa, az egész orvostársadalom elkötelezett a valós, transzparens, és közösen megvitatott egészségügyi reformok mellett. Az orvosok nem magukért demonstráltak, hanem a nővérek fizetésemelése, a jobb, színvonalasabb állami egészségügy mellett, a transzparensebb döntéshozatal, a betegközpontú, fejlett, biztonságos ellátórendszer megteremtése érdekében. 

Míg Kásler Miklós orvosprofesszor az EMMI vezetőjeként kvázi semmit nem tett az egészségügy jobbítása érdekében, Takács Péter egészségügyi államtitkárként érti a dolgát, koncepciója is van, tudja is, mit akar, látja, hogy mit kell tenni a rendszer jobbítása érdekében. A baj egyik oka azonban az, hogy az orvostársadalom úgy érzi, nem lett kellőképpen bevonva sem a stratégia kialakításába, sem a megvalósításba.

Ami biztos: e két jobbító szándék a közös cél felé tartva keresztezte egymás útját, ami egy olyan patthelyzet kialakulásához vezetett, amelyet a kormány erőből a kamara kiüresítésével oldott fel. Ez a megoldás azonban látszólagos. 

Házas emberként, pszichológusokkal körbevéve, hadd hozzam fel az alábbi példát:

Mindannyian, akik párkapcsolatban élünk, tudjuk, hogy társas kapcsolatban, családban élni időnként nehéz. Tudni kell megbeszélni dolgokat, kibeszélni az érzelmeinket, gondolatainkat. Szükséges egyeztetni, közös nevezőre jutni, mivel alapvetően a célunk közös: boldogságot teremteni magunk körül, együtt, harmóniában nevelni utódainkat. Ha ezt nem tesszük, sok esetben egy apróságon, egy apró félreértésen tudnak szétcsúszni a dolgok. Ha nem beszéljük ki, ha haraggal, bennünk forrongó indulatokkal fekszünk le, elcsúsznak az egymás közötti hullámok, végül azon vesszük észre magunkat, hogy egy apróságért kiabálunk, vagy fontosabb, mélyebb témákról nem is beszélünk egymással. 

Így volt ez a Magyar Orvosi Kamara és a kormány között is. Igaz, hogy a felek ez esetben nem önként választottak párt maguknak, az élet hozta őket össze. A cél jó és közös, legyen jobb az állami egészségügy és ezáltal is javuljon a lakosság egészségi állapota. E párkapcsolat részesei azonban a közös cél megvalósítását másképp látták:

A kamara a nyitottabb egyeztetés híve: beszéljük meg, legyenek hosszú távú terveink, és kezeljünk mindenkit (családtagot, gyerekeket) egyenlően, kommunikáljunk és közösen menjünk előre.

Társa, a kormány viszont teljesen biztos a saját igazában, időhúzásnak gondolja a széles körű bevonást, és nem riad vissza az erőből való megvalósítástól sem. Ő kevésbé demokratikus, és tudja, érzi, ha vezetőként a munkahelyén meg tudja mondani, ki mit csináljon, úgy sikeres lehet otthon is. Hiszi, hogy amennyiben a domináns stílusát alkalmazza, majd a párja és a családja is vele tart.

 Ezekben az esetekben minimálisra szűkül a konstruktív együttélés esélye, különösen, ha még családi erőszakot is alkalmaz az egyik fél a gyengébbeken. A család többi tagja – nem látva a kulturált vita és kommunikáció lehetőségét – egy darabig tűr, elfogadja a helyzetet, de közben már keresi, nemritkán pedig meg is találja saját boldogulását. Máshol! Mert számára egy erőszakos partnerrel való együttélés kényszer és béklyó.

A vezető vagy domináns fél ezt nem is érzi. Úgy látja, hogy minden rendben van a családban. Boldog, mivel látszólag az őáltala megszabott, és akarata által kijelölt irányba mennek a dolgok.

Az ilyen párkapcsolatokban aztán egyszer csak robban a bomba: az elnyomott házastárs egyik nap – ha van rá lehetősége – veszi a bátorságot, elköltözik és viszi magával a gyerekeket is. Az évek alatt önkontrollját vesztett domináns fél meg ott áll és nem érti, hogy miért maradt egyedül, miért nem beszél vele senki, hiszen ő csak végig jót akart. Egész végig a közös (általa elképzelt) családi boldogságért, közös célért küzdött.

Egy ilyen nexus nagy közös tervéből rendszerint nem lesz semmi. Mindenki sérülésekkel távozik a kapcsolatból. 

Miért is írtam le ezt a párkapcsolati esettanulmányt? Sajnos a domináns, erőből irányító fél úgy érzi, most, hogy 40-50 ezer orvos érdekvédelmi szervezetét elkaszálta, győzött. Innentől semmi és senki nem veszélyeztetheti az általa kitűzött célokat. Boldog lesz az egész család, a mi esetünkben az egész magyar egészségügy felvirágzik. 

Lehet, hogy egy családi kapcsolatból nehéz kiszállni, de az orvosokra minden kormánytagnak és minden embernek mindig szüksége van és lesz. Az, hogy ez az 50 ezer orvos itthon maradjon és a közfinanszírozott ellátásban mindenki számára elérhetően, hatékonyan, minőségi ellátást nyújtva és örömmel dolgozzon, fontosabb cél, mint bármely kormány vélt vagy valós igazának, vagy esetleges erejének demonstrálása.

A szerző orvos, egészségügyi szakmenedzser.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Hauke-Christian Dittrich / picture alliance/ Getty Images)