Orbán és Macron nemcsak világképükben, de stratégiájukban is osztoznak

Mikor Orbán Viktor januárban új hidegháborúról, a nagyhatalmi blokkok között egyensúlyozó magyar stratégiáról beszélt, a külpolitikai diskurzus hisztérikus fordulatot vett. Már a hír megjelenésének napján egy piacvezető tv-csatorna meglebegtette, hogy a kormányfő a beszédével Magyarország uniós kilépését készíti elő. A vita a bulvármédia ingerküszöbét is megütötte, amikor egy beszélgetés során Puzsér Róbert kegyetlen támadást intézett vitapartnere, Schiffer András ellen.

Bár kevéssé drámai, de hasonló hangulat uralkodik most Európában. A téma ezúttal Emmanuel Macron nyilatkozata: a francia államfő kínai útjáról hazatérőben beszélt országa és az Európai Unió helyzetéről az átrendeződő világban. Méghozzá egy neuralgikus kérdést, Tajvan függetlenségét érintve. 

A globális gazdaságban megkerülhetetlen kelet-ázsiai szigetállam kultúráját, identitását illetően is önállósodik. Egyre távolabb sodródik Kínától, miközben Peking elidegeníthetetlen részeként tekint Tajvanra.

Macron szerint fel kell tenni a kérdést, hogy Európának érdekében áll-e a Tajvannál örvénylő válság fokozása. „Nem. A legrosszabb, ha azt hisszük, másokat kell követnünk a kérdésben, és az Egyesült Államok politikájához, Kína reakcióihoz igazodnunk” – válaszolta meg a francia elnök.

A nyilvánosságban mindez már úgy csapódott le, hogy Franciaország és a többi európai állam tétlenül nézi majd, ahogy a demokratikus sziget ellen inváziót indít a kommunista Kína. A provokatív interjú értelmezésében pedig az Orbán-beszédet követően megismert két, egymással viaskodó narratíva jelenik meg – immáron az európai nyilvánosság szintjén. Az egyik ilyen narratíva autonómiapárti, nevezzük most realistának. Ez a nézet az Egyesült Államokkal szemben kritikus, támogatja a hidegháborús blokkokon kívül maradást, és önálló, különutas külpolitikát sürget. Ezzel lényegében az európai stratégiai önállóságot hirdető Macronnal, a nemzeti szuverenitást támogató Orbánnal szimpatizál.

A másik narratíva idealista. Hirdetői a nyugati világra mint közösségre tekintenek, aminek túlélését a liberális demokráciák értékeinek megóvásában látják. Ennek megfelelően elfogadják az Egyesült Államok vezető szerepét, miközben ellenségként tekintenek az autoriter berendezkedésű országokra. Mindkét narratíván könnyű fogást találni. A realisták nem látják a táborukat feszítő ellentmondást: a Macron-féle európai stratégiai autonómia és az Orbán által hirdetett nemzeti szuverenitás a gyakorlatban aligha kompatibilisek egymással. Az idealisták pedig a Nyugaton belüli viszonyrendszerek, a liberális értékek mulandóságáról nem vesznek tudomást, miközben a nyitottság jegyében leárulózzák, kizárják a rendszert kritizálókat.

Hiányosságaik ellenére hiba lenne alábecsülni e narratívák fontosságát. Nemcsak a tényleges külpolitikai döntéshozatalban van növekvő szerepük, de valós konfliktusokat, politikai folyamatokat is tükröznek. Rajtuk felülemelkedve azonosíthatjuk az egyes narratívák valóságtartalmát, a bennük örvénylő valótlanságokat és az azokat manipulálni szándékozókat. Ehhez két mögöttes síkot kell megismernünk: azt, amiről a politika beszél, illetve azt, amiről hallgat.

Az első síkot illetően Macron félreértelmezhető nyilatkozatain túl a térséget célzó stratégiai gondolkodás ismerete ad támpontokat. Az ukrajnai háborút megelőzően ugyanis Európát egy dinamikusan fejlődő régió, az Afrika keleti partjától egészen Új-Zélandig tartó indopacifikus térség tartotta lázban. Először Franciaország, majd az Európai Unió és számos tagállam fogadta el a Föld lakosságának mintegy 60 százalékát felölelő területre vonatkozó külpolitikai elképzeléseit. Tajvannal kapcsolatosan pedig mind a francia, mind az uniós dokumentum nagyon óvatosan fogalmaz. Az egy Kína-politikát szem előtt tartva Tajvanra csak mint fontos gazdasági szereplőre, demokratikus, ezáltal megbízható üzleti partnerre hivatkoznak. Ennek megfelelően

A vele közölt interjúkban semmi új nem hangzott el. Akkor mi az alapja a nyilvánosságot uraló indulatoknak? Mert az Egyesült Államok is elfogadta saját indopacifikus stratégiáját, megfogalmazva benne az „Egységes elrettentés” (Integrated Deterrence) fogalmát. A koncepció lényege, hogy Washington és szövetségesei együtt lépnek fel Kína ellen, és egységfrontba szervezett nyomásgyakorlással biztosítják, hogy Kína ne fordulhasson erőszakhoz, ne terjeszkedhessen. Míg az Egyesült Államok a Tajvani-szoros ingatag biztonságával érvelve szervezné zászlója alá az európai erőket, Franciaország mint az EU egyetlen értékelhető tengeri hatalma inkább az Indiai- és a Csendes-óceán déli területére koncentrálna. Oda, ahol Franciaország saját területekkel rendelkezik, és egyre sűrűbben szembesül maga is a növekvő kínai ambíciókkal.

A nyilvánosságot uraló narratívákban megjelenő megosztottság tehát valós, az Egyesült Államokkal szembeni ellentét pedig nemcsak a magyar kormány huszáros külpolitikájában, de a kulcsfontosságú indopacifikus térségben is a felszínre tör. A konfliktus rendszerszintű. Ahogy élesedik az Amerika és Kína közötti ellentét, úgy válik egyre sürgetőbbé Washington számára, hogy egységes blokkba szervezze szövetségeseit. Arra, hogy a folyamat hogyan befolyásolja a szövetségesek, mint Franciaország vagy Magyarország viselkedését, a nyilatkozatokon és dokumentumokon túl kell keresnünk a választ.

Mindenekelőtt Délkelet-Ázsiában. A régió országai évtizedek óta tapasztalják a Kína felemelkedésével fokozódó nagyhatalmi rivalizálást, opportunista választ adva a kihívásra. Stratégiájukat a szakirodalom hedging-nek, vagyis „fedezésnek” hívja. Lényege a távolságtartás: a délkelet-ázsiai országok odafigyelnek arra, hogy elkerüljék a túlzott függőségek kialakulását akár Kína, akár az Egyesült Államok irányába. Sikerrel játsszák ki ugyanakkor a két nagyhatalmat egymás ellen. Fontos geopolitikai helyzetüket kihasználva, mindig a rivális nagyhatalommal ápolt jó kapcsolatukkal fenyegetve vívnak ki jobb pozíciókat.

Amikor tehát a magyar kormány az EU és a NATO döntéshozatali mechanizmusában a Moszkvával, Pekinggel szembeni döntéseket akadályozza, ezt a stratégiát alkalmazza. Akárcsak Macron, aki Kínából hazaérve Tajvannal fenyegetőzik, majd az Egyesült Államokat hűbérúrnak állítja be. A narratívákból az már biztosan látszik, hogy a hidegháborús blokkok kialakulásával a nyugati világban is erősödik e magatartási forma. Hogy az amerikai nyomásgyakorlás, a szövetségesek erre adott hedging stratégiája miként fejti ki hatását az új hidegháborúban, arra a következő évtizedben kapunk választ.

A szerző az Index korábbi külpolitikai újságírója, aki jelenleg Tajvanon él, a National Sun Yat-sen University PhD-hallgatója.

(Borítókép: Kína és Oroszország közös tengeri hadgyakorlata 2021. október 18-án. Fotó:  Sun Zifa / China News Service / Getty Images)