Aki nem ismeri a Horthy-korszak szakirodalmát, ne írjon róla!

Sebes Gábor publicista, mint legújabb cikkéből is kiderül, amatőr történész. Vannak amatőr csillagászok is, ha egyikük például azzal állna elő, hogy a Hold sajtból van, a szakértő csillagászok (is) kinevetnék. Sebes vagy nem ismeri a Horthy-korszakkal és a holokauszttal kapcsolatos szakirodalmat, vagy ismeri. Ha ismeri, akkor tudatos történelemhamisító. Ha nem ismeri, akkor nem értem, miért ír olyan kérdésekről, amelyekkel kapcsolatban elemi ismeretei sincsenek. Most abból indulok ki, hogy szinte soha és semmit nem olvasott a zsidó holokausztról. Ezért írja magabiztosan, hogy például tudja, hogy az 1920-ban bevezetett numerus clausus törvény mögött milyen gondolatok voltak: Mindenkinek minden jóból a „születési csoportja” létszámának megfelelően kellene részesülni – állítja. Az első világháború utáni Európa első antiszemita törvényéről beszél. Horthy kormányzó még 1943 áprilisában is milyen büszkén említette ezt a törvényt Hitlernek, mint annak bizonyítékát, hogy ő sokkal hamarabb kezdte el a zsidók elleni harcot, mint maguk a nácik. Antiszemitizmus kérdésében Horthyt elfogadhatjuk szakértőnek. A numerus clausus bevezetését az egyetemi ifjúság erőteljes nyomásának tulajdonítja, tehát nem olvasta pl. Kovács M. Mária történész témába vágó tanulmányait, könyveit. A törvényjavaslat nemzetgyűlési vitájában tomboltak az antiszemita képviselők, akik a világháborús vereségért, az ország megcsonkításáért az 1914 előtti szerintük liberális rendszert és főleg és elsősorban a judeobolsevistákat tették meg bűnbaknak. Prohászka Ottokár Székesfehérvár penetránsan antiszemita püspöke akkor éppen a kormánypárt elnöke és a numerus clausus törvény egyik ötletadója volt. Ő is azt hazudta, hogy a zsidók gyáván meghúzták magukat a világháború idején a hátországban, és miközben a fronton a derék magyar fiatalok hősi halált haltak, beültek az egyetemi padsorokba, és követelte megbüntetésüket.

Nem voltak ezek szerint náci kollaboránsok sehol a nácik által megszállt, vagy velük szövetséges európai országokban? Sztójay Döme magyar miniszterelnököt, és a deportálásokat lelkesen szervező Endre Lászlót és Baky Lászlót, belügyi államtitkárait és még jó pár cinkosukat ártatlanul akasztották föl? Nem vadásztak egyes lengyel ellenálló csoportok tagjai a zsidókat zsaroló, őket feljelentő lengyel kollaboránsokra?

Szakály Sándort „meghurcolták”, sajnálkozik Sebes, amikor azt mondta, hogy „idegenrendészeti eljárás” keretében csak hozzánk „beszivárgott”, külföldieket, idegen állampolgárokat toloncoltak ki 1941-ben. Nem csak és főleg nem idegen állampolgárokat deportáltak 1941 júliusában–augusztusában Magyarországról. Egész járásokat „zsidótlanítottak” Kárpátalján, tömegesen deportálták a zsidókat (és nem „kitoloncolták” őket, ahogy Sebes finomkodva és tévesen írja) a németek által megszállt szovjet területekre, a biztos halálba. Az igaz, hogy őket a nácik gyilkolták halomra, de pusztulásukért az őket deportáló magyar hatóságok is felelősek. Az elmúlt negyven évben Sebesnek nem volt ideje vagy kedve elolvasni Majsai Tamás, R. L. Braham, Fejes Judit és kollégáiknak a kőrösmezői deportálásokkal és a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkossággal kapcsolatos publikációit. Szakály Sándor már elismerte, hogy soha nem kutatott a Kárpátaljai Kormányzói Biztos iratanyagában, és egy szót sem tudott hajdan Ormos Mária akadémikusnak válaszolni, aki Kozma Miklósról, Kárpátalja kormányzói biztosáról írt alapos életrajzot. Ormos is felhívta a figyelmet arra, hogy pl. az „idegenrendészeti eljárás” kifejezést a zsidók 1941-es deportálása kapcsán a hatóságok nem használták, ezt csak Szakály találta ki.

Sebes megjegyzi, hogy a Donhoz kihajtott és elpusztult zsidó munkaszolgálatosok 40 százaléka szovjet hadifogolytáborokban halt meg. Szerinte ezért a kommunisták voltak a felelősök, a keleti fronton elpusztult zsidókat csak „hozzá szokták csapni” a holokauszthoz. Ha ismerné a 2. magyar hadsereg történetét, tudná, hogy a munkaszolgálatosok túlnyomó többsége sokszor embertelenül megalázva, a szó szoros értelmében halálra dolgoztatva és éheztetve, végtelenül kimerült állapotban, sokuk még tavaszi–nyári civil ruhái rongyaiban került az 1943-as visszavonulás során szovjet fogságba. Természetes, hogy közülük sokkal többen haltak meg szovjet fogságban, mint a magyar katonák és tisztek. Ezért nem a Vörös Hadsereg volt a felelős.

mert például a német megszállók első három miniszterelnök-jelöltjét kemény kézzel félre tudta söpörni. Edmund Veesenmayer teljhatalmú német megbízott és követ később úgy emlékezett, hogy amikor Imrédy Béla volt miniszterelnök nevét mint az egyik lehetséges miniszterelnökét felvetette, a kormányzó csak annyit mondott: „Azt a zsidót…?” (nota bene: egyik dédnagymamája volt kitért zsidó, tehát ereiben 12,5 százalék zsidó vér csörgedezett csak), majd közölte, hogy az Imrédyhez hasonlóan szélsőségesen nácibarát és antiszemita berlini követét, Sztójay Dömét fogja kinevezni miniszterelnöknek. Ha Horthynak valóban kicsúszott volna a hatalom a kezéből, akkor hogyan tudta például elérni, hogy Csatay Lajos maradhasson a honvédelmi miniszter. Hiába követelték a németek, a honvédelmi miniszter, nyilván a kormányzó támogatásával megakadályozta a zsidó munkaszolgálatosok Németország rendelkezésére bocsátását. Komoly történészek vannak azon a véleményen, hogy a náci megszállók nem sokat tudtak volna tenni, ha a megszállás után Horthy csak néhány ezer, vagy néhány tízezer munkaszolgálatos deportálását engedélyezi.

Nem minden, a nácik által megszállt vagy náci szövetséges országban történt ugyanaz a zsidókkal, vagyis a tömeges deportálásuk és lemészárlásuk. 1942 őszén Ion Antonescu Conducator megtiltotta az Ó-Román-területekről a zsidók deportálását. Még a picinyke szlovák bábállam vezetői is le tudták állítani a zsidók deportálását 1942 őszén. Pétain marsallnak is köszönhető, hogy az 1940-től német megszállás alá került Franciaországban a zsidók 75 százaléka túlélte a holokausztot.

Az egyszer már kicsúszott hatalom hogyan csúszott vissza Horthy kezébe 1944 júniusában? Sebes kitalál egy hosszú Horthy-szöveget, amit a nyilván nagyon felháborodott kormányzó szerinte 1944. június 26-án a koronatanácson elmondott. Az inkriminált koronatanácsi ülésről nem áll rendelkezésre jegyzőkönyv. A magyar holokauszt egyik első krónikása, Lévai Jenő nem volt jelen ezen a koronatanácson, viszont hosszan idézi Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter helyettes 1945-ös, meglehetősen pontatlan visszaemlékezéseit. Ezek szerint Horthy állítólag „kijelentette, hogy ő a felelősséget többé nem vállalja, és beszünteti a zsidók további deportálását Németországba”. De nem tette. Horthy június 26-i koronatanácsi nyilatkozattervezetében az olvasható, hogy „hangsúlyozom azt a határozott kívánságomat, hogy Endre László haladéktalanul elmozdíttassék a zsidó ügyek irányításától, Baky László pedig államtitkári tisztétől felmentessék” a kegyetlenkedések miatt. De nincs szó a deportálás leállításáról, pusztán arról, hogy szeretné leállítani ezeket. Tíz nap telt el július 6-ig, amikor felfüggesztette a kormányzó a deportálásokat. Június 26. és július 6. között 55 646 magyar állampolgárt deportáltak az országból.

Sebes azt állítja, hogy a magyar holokauszt legnagyobb embermentő akciója volt az úgynevezett Koszorús-akció. Csak a tények kedvéért szögezzük le: amikor Koszorús ezredes páncélosai bedübörögtek a fővárosba, akkor a Horthyhoz hű és fegyelmezett csendőrök már messze jártak. Engedelmeskedtek a kormányzó parancsának és elvonultak Budapestről. Lehetséges, de egyáltalán nem biztos, hogy a Központi Zsidó Tanács vezetői megpróbáltak Horthyra hatni, hogy állítsa le a deportálásokat. Valószínűbb, hogy Stern Samu és harcostársai a legnagyobb hatást azzal érték el, hogy ők is buzgón terjesztették azt a rémhírt, hogy ha deportálják a kb. 2000 háztömbbe összezsúfolt zsidókat, akkor Budapestet szőnyegbombázni fogják az angolszászok. 

Horthy deportálásokat felfüggesztő (és nem leállító, ahogy Sebes is tévesen írja) döntésének több oka is lehetett. A hadihelyzet a nácik és szövetségeseik szempontjából nagyon rosszul alakult 1944 júniusában. Horthyra nyilván hatottak a külföldi és belföldi tiltakozások és fenyegetések is. Pár napig még azt az ostoba pletykát is elhitte, hogy Baky László nem a zsidók deportálására, hanem valamiféle puccsra készülve vont össze a fővárosban több ezer csendőrt. Végül a legfontosabb kérdés: 

Erről most is, Sebes is olyan mélyen próbál hallgatni, mint egy jégbe fagyott csuka. Horthy csak Románia átállása (augusztus 23.) után döntött úgy, hogy nem engedélyezi a budapesti zsidók deportálását. Ha csak egy-két héttel később következik be a délkeleti német front összeomlása, a fővárosi zsidókat is deportálták volna – Horthy jóváhagyásával.

A Központi Zsidó Tanács egyik leggyalázatosabb akciója volt 1944. június 18-án hálaadó istentiszteletet szervezni őfőméltósága, az addig a napig több mint 350 000 vidéki zsidó deportálását szó nélkül tűrő kormányzó tiszteletére. 

Sapienti sat est dictum – talán ennyi elég annak bebizonyítására, hogy a Hold nincs sajtból, hogy Horthy antiszemita, háborús és népellenes bűnös volt, Magyarországon 1920-tól intézményes antiszemitizmus volt és Sebes Gábor egy elfogult, amatőr történész, akinek a holokausztról nincsenek alapos ismeretei.

A szerző történész, a magyarországi holokauszt kutatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Katonák és harckocsi az utcán Budapest német megszállásának idején, 1944 áprilisában. Fotó: MTI)