Az identitáspolitika lényege a meggyőződés, ami veszélyesebb ellensége az igazságnak, mint a hazugság

Különös eseménysorozat tartotta lázban nemrég a honi nyilvánosságot, aminek fókuszában az a szivárványszínű pad állt, amelyet az Amnesty International adományozott Ferencvárosnak. A padot először a Fradi-ultrák festették át zöld-fehérre, majd megint szivárványszínű lett, aztán volt barna és nemzetiszínű is, a pad egyik éjjel fóliacsomagolást is kapott. A festékháborúnak végül a Ferencvárosi Önkormányzat vetett véget, akik – arra hivatkozással, hogy az megsérült – inkább elszállították a padot. 

Miközben a liberális sajtó és egyes véleményformálók nem győzik azt bizonygatni, hogy Magyarországon a woke, az identitáspolitika csupán marginális topik, melyet Orbán Viktor és csapata importál a tengerentúlról politikai haszonszerzés céljából, a pad körüli történések megmutatták, hogy identitáspolitikai témák a hatalom szándékaitól függetlenül bármikor felbukkanhatnak, nem kellenek ehhez Orbánék. 

Ennek jó példája Bagdy Emőke közelmúltbeli esete is, akit genderideológiával kapcsolatos kritikái, pszichoszexuális fejlődéssel kapcsolatos nézetei miatt a Szkeptikus Társaság a megszégyenítő Laposföld-díjjal „tüntetett ki”. Az akció mögött felsejlett némi pártpolitikai motívum is, hiszen a Szkeptikus Társaság egyes tagjai a DK-hoz, illetve a Momentumhoz köthetőek. A történetnek különös ízt ad, hogy miközben a díjazott egy nemzetközileg elismert pszichológus, több könyv szerzője, addig a Szkeptikus Társaság elnöke maga számolt be blogjában arról, hogy habár járt a Pécsi Tudományegyetemre, diplomát végül nem sikerült szereznie.

Egy posztmodern állapot

Noha a liberális véleményformálóknak abban igazuk van, hogy a fideszes hatalmi gépezet az elmúlt években sokat tett azért, hogy kihangsúlyozza, és negatív szempontból népszerűsítse az identitáspolitikai témák aspektusait, ez a szellemi áramlat akkor is megjelent volna hazánkban, ha valaki más lett volna kormányon az elmúlt években. 

Ennek oka a zeitgeist, azaz a korszellem, melynek hatása alól senki sem vonhatja ki magát. A zeitgeist kifejezést eredetileg a német idealizmus nagy alakja, Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófus vezette be a köztudatba, aki olyan láthatatlan, mindent átható erőként definiálta a korszellemet, ami meghatározza egy adott korszak jellemzőit. Habár sokan modern időként gondolnak arra az érára, amelyben ma élünk, a modernizmus valójában a 19. század és a 20. század első felének szellemisége – Charlie Chaplin nemhiába adta 1936-ban bemutatott filmjének a Modern idők címet. 

Ezt azért fontos rögzíteni, mert az a fajta identitáspolitika, amely az utóbbi évtizedben vált meghatározóvá, a posztmodern korszak terméke. Amennyiben meg akarjuk érteni az identitáspolitika lényegét, illetve azt, hogy egyáltalán hogyan működik mai világunk, akkor a zeitgeistot, a posztmodern korszellemet kell megértenünk.

A posztmodern szellemiség lényegét egykor Jean-François Lyotard francia filozófus világította meg látnoki erővel The Postmodern Condition (A posztmodern állapot) című művében. A könyvet magyarul a Századvég Kiadó jelentette meg 1993-ban, mely azért is említésre méltó momentum, mert a kilencvenes évek elején a posztmodern szellemiség a politikában – különösen Magyarországon – még nem volt jellemző. A Fideszhez köthető politikai holdudvarban egyesek azonban már akkor azon elmélkedtek, hogy hogyan lehetne elébe menni bizonyos trendeknek, politikai előnyt kovácsolva ebből azáltal, hogy az újszerű politikai szemléletet valamiképp a gyakorlatban is implementálják.

A posztmodern a modernizmus egyfajta ellenáramlata, s mint ilyen, tagadja a modern gondolkodás alapjait, továbbá erős kételyeket ébreszt az emberben a korábbi értékrenddel, szemlélettel és társadalmi berendezkedéssel kapcsolatban. A posztmodern identitáspolitika szerint igazság nem létezik, amiből az is következik, hogy a saját szempontjából mindenkinek igaza lehet. Ez a szemlélet objektív igazságok és érvelés helyett meggyőződésen, kinyilatkoztatásokon alapul, állításait nem lehet kétségbe vonni, ezért nem lehet vele vitatkozni sem. 

A status quo már elveszett? 

Jóllehet, a posztmodernizmus a művészetben már a 20. század utolsó harmadában megjelent, a politikába csak később gyűrűzött be, annak kiteljesedése a 2008-as gazdasági világválságot követő időszakra tehető. Ekkor alakultak ki és erősödtek meg a mai fogalmaink szerinti identitáspolitikai mozgalmak, csakúgy, mint a populista politika is. A progresszív liberalizmus, a woke, a radikális feminizmus, az áldozati kultúra, a metoo, a BLM, a cancel culture, az alt-right, az alt-lite és még számos kisebb-nagyobb mozgalom mind-mind a 2010-es évek hozadékai.

A posztmodern identitáspolitika elutasítja a nagy, átfogó eszméket és világmagyarázatokat, ami nemcsak a vallásoknak és a hagyományos ideológiáknak, de a tudományos szemléletnek a tagadását is jelenti. Mindezt egy új szemlélettel, egy sajátos hitrendszerrel helyettesíti, ami fanatikus módon összpontosít a társadalomban meglévő hatalmi és kiváltságrendszerekre. Ez a szemlélet leginkább egy összeesküvés-elméletre hasonlít, melyben egyes privilegizált csoportok – többnyire a fehér heteroszexuális férfiak – szándékosan úgy szervezték meg a társadalmat, hogy az számukra a hatalom fenntartása szempontjából minél előnyösebb legyen. 

Míg a woke és a progresszív mozgalmak elsősorban a fehér heteroszexuális férfiak túlhatalmától féltik a társadalmakat, addig az alt-right éppen az ő háttérbe szorulásukat látja az egyik fő problémának. Mindkét radikális irányzatnak van egy identitásbeli felhangja, csak amíg az egyik oldal szerint a privilegizált csoportok a status quo fenntartásán ügyködnek, addig a másik oldal szerint a status quo már rég odalett.

Új elvárások – szólásszabadság helyett

Míg a ferencvárosi pad körüli hajcihő azt mutatta be, hogy az identitáspolitikai témáknak milyen polarizáló és tematizáló ereje van a nyilvánosságban, Bagdy Emőke esete arra világított rá, hogy bárki könnyen lejáratás áldozatává válhat, ha nyíltan szembehelyezkedik a woke ideológiával, a progresszív szellemiséggel. Hazánkban az ilyen és ehhez hasonló esetek még csak alkalomszerűek, a nyugat-európai vagy amerikai nyilvánosságban azonban szinte mindennap szembejön az emberrel egy történet, hogy valakit kirúgtak, vagy nyilvánosan megszégyenítettek azért, mert olyat tett vagy mondott, ami a progresszív ideológia szempontjából szexistának, rasszistának, genderellenesnek vagy homofóbnak számított. Pedig az „elkövetők” többnyire nem rossz szándékú emberek, egyszerűen csak nem a progresszív mozgalmak új beszédkódjai és ideológiája alapján élik életüket.

S ha már identitás, nem árt megjegyezni, hogy ugyan Orbánék valóban szeretik bírálni a baloldali identitáspolitikát, valójában ők is identitáspolitikában utaznak, csak annak másik végletével azonosulnak. Miközben a rezsim képviselői előszeretettel nevezik magukat konzervatívoknak, az, amit képviselnek, sokkal inkább egy posztmodern, radikális, értékeket tipró szellemiség. Ez sok tekintetben az amerikai alt-right, illetve alt-lite mozgalmakkal van összhangban, mely irányzatok tagadják a konzervativizmus lényegi alapvetéseit. 

Habár a hagyományos értelemben vett konzervativizmus és liberalizmus csakugyan visszaszorulóban van, a felszabaduló térbe pedig radikális, posztmodern irányzatok szivárognak be, az identitáspolitikától érdemes kellő távolságot tartani. Hisz miközben a posztmodern identitáspolitika egy új világot, megváltást ígér, végső soron csak lealacsonyít és elbutít. E szellemiséggel ráadásul együtt jár egy érzéki csalódás is: folyamatosan meg akar változtatni valamit a másikban, amit valójában saját magunkban kellene megváltoztatni. 

A szerző politikai tanácsadó. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Karip Tímea / Index)