Undort éreztem, s ezért meglincseltek a kommentelők

Szeptember elején napokig lincseltek különféle közösségi média felületeken. Csak az MKPP Facebook-oldalán több mint 800, többségében gyalázkodó kommentet kaptam. Nem vitatkoztak velem, hanem kioktattak és mocskoltak. Miért is?

Mert az Index véleményrovatába megírtam, hogy undorodok a Kutyapárt köztéri festészeti akcióitól, amikor beton- és fémfelületekre festenek harsány színekkel karaktereket. Az undor zsigeri érzés. Nem lehet senkire parancsolni, hogy ne undorodjon. Nem vették figyelembe az érvelésem, hogy az absztrakt és a modern nem szocreál. Az, hogy a nyers betonfelülettel önmagában semmi baj nincs, egyáltalán nem az én agyszüleményem, sőt, a nyers felületek esztétikája a reneszánszát éli. Hangsúlyozom, hogy nagy általánosságban írom ezt a jelenséget és nem gondolom, hogy a kommentelők a Kutyapárt bármilyen hivatalos álláspontját képviselnék (bizonyára ezt is figyelmen kívül fogják hagyni a most kommentelők).

A cancel culture, a digitális térbe kihelyezett kollektív hatalmaskodás előtt is előfordult, hogy egy csoport célkeresztbe vett egy embert, például amikor zsarnokokat kergettek el, vagy az ’56-os forradalom során ÁVH-sokat vertek agyon. A cancel culture korában azonban minden korábbinál alacsonyabban van a küszöb. Ha például valaki vállalja a véleményét, és meg is fogalmazza, hogy rondának talál köztéri graffitiket, a kommentelők már az ő fejét vernék szét a betonon.

Hogyan lehet megérteni a digitális lincselés jelenségét? Az alapját kell látni, magát a torzítást. Valójában ami tömegnek látszik, csak egy nagyon kicsi anomália. Ezek az emberek valójában semmiben nem reprezentálják a tömeget, a közösségi média nélkül nem találtak volna egymásra, nem is tudnának arról, ami miatt felháborodnak, és nem is látszanának. Egyre több adat van arról, hogy milyen karakterek: szociopaták, szadisták, nárcisztikusok. Egy virtuális csődület nyilvános kivégzésre összegyűlt tagjai. Nem érdekli őket az esztétikáról vagy köztéri művészetről szóló vita.

Ahogy az egyik kommentelő hatalmaskodva kioktatott: „jó az, ami szép és nemes” – valóban, pontosan erről van szó. Átmoralizált esztétika, aminek a logikája szerint a lerohadt, szocreál, sivár, szürke, beton (és még lehetne folytatni az asszociációs láncot) rossz, és ezzel szemben a színes és vidám az jó. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a repedt betonra spongyabobot festeni morális (jó) tett, tehát a betonra festett spongyabob megtestesíti a jót. Eszerint a logika szerint a kritika, a jóság (a felsőbbrendű pozíció elvétele) agresszió, amire agresszióval lehet válaszolni.

Mint az előző cikkemben is írtam, az érv, hogy ezek a gesztusok a szocreál és kommunista örökségtől szabadítanák meg a várost, semennyire sem helytálló, egyebek mellett, mert a szocreál historizáló és figuratív.

Ezen eseten túlmutatva, sok év tapasztalata, kutatása, megfigyelése alapján azt gondolom, hogy a cancel culture rituáléinak szerepe kitölteni a szakadékot a túl sok lehetőség és túl kevés képesség között. A cancelelés valójában a lincselők önfelnagyításáról szól, arról, hogy másokon taposva, mást bűnösnek beállítva, tehát máshoz viszonyítva többnek képzelhessék és mutathassák magukat. Sokféle aktivizmus mögött működik ez a logika. Ahogy Eugyppius mondja a saját magát az autópályához pillanatragasztó Judith Beadle-ről: „A klímaaktivizmuson keresztül Beadle meg tudta haladni a saját semmilyen kispolgári életét és az unalmas home office melóját. Egy új közege lett, hippik és bajkeverők. Az élet a Letzte Generation tagjaként sokkal kalandosabb, mint otthoni melóban honlapokat tervezni. Most interjúkat ad és rajongói leveleket kap. Hirtelen ő tényező lett, mint még eddig soha.”

Mivel felháborodtak egy absztrakt gondolaton, hogy a beton önazonos (és többek között egy absztrakt szobrot is vandalizáltak), kibontom a beton metaforát. Betonból lehet építeni, mert szilárd és strapabíró. Önazonosnak nevezni valójában nem absztrakció, mert figuratívan, anyagában, lényegében önazonos, vagyis sóder, cement, víz. Az, ami. A beton lényegéről gondolkodni absztrakció, amennyiben az anyag esszenciális tulajdonságait esztétikához és térhez kapcsoljuk. Aki ezt kiröhögi, annak a legnagyobb büntetés a saját tudata. Az ilyen emberek azok, akik feljelentenek szomszédokat vagy megmérgeznek macskákat, de ha megtalálják egymást a közösségi média felületein, felerősítik egymás kontrollmániáját, hatalomvágyát, szadizmusát.

A nagyon is hasznos betonnal ellentétben az ilyen csődület nihilista. Nem építi a világot. Szadizmusban nyilvánul meg a hatalma, mert fájdalmat okozni olyan ember is képes, aki nem tud sem szervezni, sem új dolgokat létrehozni, vagyis nem képes olyan dolgokra, amikhez elvont gondolkodásra lenne szükség. Aki a meséket szereti, az nézi a Minimaxot, és nem az interneten lincsel idegeneket. A csürhementalitás a gyáva, belső morális mércét nélkülöző ember erőszakossága.

A tekintélyelvűség lényege az autonómia hiánya. Azért kell egy követhető tekintélyszemély, mert a tekintélyelvű ember önmagában nem tud sem alkotni, sem dönteni. Készséghiány és valami belső lényeg hiány jellemzi. A közösségből akkor lesz csürhe, ha elveszik az egyéniség, és vele az ember belső tartását adó morális mérce, a világban eligazodni segítő empátia. Tekintélyelvűekből csak csürhe lehet. Zsigeri undoromban a cukisított betontól való viszolygás mellett az is közrejátszik, hogy 

Ezzel nemcsak reprezentálja magát és a közönségét, hanem a lakosság egy adott szegmensét mobilizálja is. A tekintélyelvűség két pólusa a hülyegyerek és a szadista tanítónéni (ahogy egy másik kommentelő írta: ‘leülhetsz, egyes’). A kommentelők nyilvánvalóan nem a Kutyapárt hivatalos álláspontját képviselik. A hivatalos álláspontot az képviseli, hogy nem állították le őket.

Ezen az egészen semmi vicces vagy cuki nincsen. Én mindenképpen a törvényi szabályozást sürgetném.

A szerző kultúrakutató, a kortárs művészet határterületeivel, vizuális kutatással foglalkozik.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Magyar Kétfarkú Kutya Párt / Facebook)