Az ellenzék annyira esélytelen, hogy a kormány egy külföldi puccskísérlettől is jobban tart

Nemrég olyan hír járta körbe a hazai sajtót, amire jó ideje nem volt példa: kormányváltó hangulat van Magyarországon. Amennyiben hinni lehet a Medián legújabb közvélemény-kutatásának, a szavazókorú népesség 52 százaléka azt szeretné, hogy kormányváltás legyen, s csupán 38 százalék azok aránya, akik a kormány maradása mellett voksolnának. A kutatási eredményeket alaposabban megvizsgálva azonban úgy tűnik, hogy nemcsak kormányváltó, de egyfajta ellenzékváltó légkör is van az országban. A több százezer kiábrándult szavazó ugyanis a bizonytalanok és párt nélküliek táborát gyarapítja, amivel erős üzenetet küldenek az ellenzéknek: csalódtunk a kormánypártban, de nem kérünk belőletek sem. 

Nem csak a bizonytalanok és párt nélküliek attitűdje jelzi az ellenzékellenes szellemiséget, hiszen a korábban ellenzéki pártokra voksolók jelentős része is meglehetősen negatívan viszonyul az ellenzékhez. Noha a 2022-es választásokat követően sok ellenzéki szavazó megtartotta pártpreferenciáját – azaz látszólag továbbra is támogatnak valamilyen ellenzéki pártot –, a többség már nem hisz abban, hogy ez az ellenzék valaha is képes lesz leváltani Orbán Viktort és kormányát. Az ellenzék szempontjából ez még annál is nagyobb probléma, mint amilyennek első látásra tűnik: 

Gyenge legitimitású rendszerekben mutatkozik meg a hatalom egyik ördögi tulajdonsága: a hatalom félelmet generál annak birtokosában. Az erővel fenntartott rendszereket ugyanis a rettegés uralja, bármilyen erősnek is tűnik az. A rettegés nem jó dolog, de még a langymeleg félelem sem, talán ez is szerepet játszhatott abban, hogy az Orbán-kormányok a 2010-es „fülkeforradalmat” követően mindig kiemelt figyelmet fordítottak a magas szintű politikai legitimitás fenntartására. Egyesek számára talán különösnek hat, de autoriter rezsimek is lehetnek legitimek, ugyanakkor demokráciák és köztársaságok is küzdhetnek legitimitási gondokkal. A legitimitás nem a politikai rendszer jellegéről, hanem többek között a választhatóság és a többség elvéről szól, amire egykor már Guglielmo Ferrero is rámutatott A hatalom – A legitimitás elvei a történelemben című művében. Nem véletlen, hogy ez a könyv jó ideje ott lapul Orbán Viktor házi könyvtárában: a miniszterelnök hatalomgyakorlás szempontjából sokat merített a liberális beállítottságú olasz történész munkásságából. 

A politikai legitimitás kérdése nemcsak a kormányzó elit, hanem az ellenzék, a nem kormányzó elit szempontjából is rendkívül lényeges kérdés, hiszen az ellenzék is a hatalmi elit része, melyet az is jól mutat, hogy beszűkült mozgásterük ellenére továbbra is privilégiumokkal, kiemelt javadalmazással rendelkeznek tagjai. Az elitelmélet szerint törvényszerű, hogy az elit a saját hatalmát, privilégiumait akarja valamiképp fenntartani, ennek a NER-ben folyamatosan szemtanúi lehetünk. Miközben azonban a kormányzó elit politikai legitimitását sorozatosan megerősítette a parlamenti választásokon, addig az ellenzéknek és holdudvarának mára annyit sikerült bizonyítania, hogy szavazóik elvárásait minimális mértékben sem tudják teljesíteni. 

Önteltség és dilettantizmus

A 2022-es, de már a 2018-as választásokat követően is számtalan közéleti, politikai vita zajlott le annak kapcsán, hogy az ellenzék sikertelensége vajon annak tudható be, hogy erősen lejt a pálya Orbánéknak, vagy az ellenzék alapból tehetségtelen. (A két állítás nem zárja ki egymást.) A tehetségtelenségnél is nagyobb baj azonban az a restség, önhittség és felfuvalkodottság, ami az ellenzéket és szellemi holdudvarát jellemzi. Zéró politikai teljesítménnyel rendelkező ellenzéki politikusok, médiaszemélyiségek, elemzők és éceszgéberek a NER 13. évében továbbra is úgy bábozzák el szerepüket, mintha látnák a fényt az alagút végén, és a politikai hatalom potenciális várományosai lennének. 

Mindeközben a Fideszhez köthető think tankek, politikai tanácsadók, háttéremberek az elmúlt évtizedben folyamatosan lekövették a politika nemzetközi trendjeit, a Századvég, az MCC és egyéb politikai műhelyek könyvek, kiadványok, rendezvények formájában permanens módon importálták a politikai tudást az Egyesült Államokból és más nyugati országokból. 

Az ellenzék politikai gondolkodásában a politika még mindig a liberális demokrácia szabályai és mechanizmusai alapján működik, nem fogják fel, hogy a NER lényege a moralitástól mentes hatalompolitika. A rendszer olyan ideológusok és teoretikusok munkásságára épül, mint Carl Schmitt, Tilo Schabert, Max Weber, Antonio Gramsci vagy Niccolo Machiavelli. Ha ebben a világban valaki politikailag sikeres akar lenni, akkor többek között e szerzők műveit kellene tanulmányozni és implementálni, nem pedig holmi lejtős pálya vagy autoriter hatalomgyakorlás miatt zokogni. 

A Fidesz hatalomtechnikusai tisztában vannak azzal, hogy a politikai siker titka elsősorban a politikai folyamatok formálásán és uralásán alapul. Akár migránsválság, akár Covid-járvány, akár ukrajnai háború, az orbáni hatalmi gépezet minden esetben átpolitizálta a kríziseket, átértelmezve annak kereteit. Az ellenzék liberális, technokrata hagyományokra épülő politikai gondolkodásával szemben elsősorban nem a krízisek megoldására, hanem a krízis percepciójának alakítására fókuszálnak, kiemelt figyelmet szentelve annak, hogy a narratívában minden esetben az ellenzék legyen a destruktív vagy lúzer szereplő. 

Lenne igény az elitcserére

Noha hatalomtechnika és politikai legitimitás tekintetében Orbán Viktor és tanácsadó köre jó tanulónak bizonyult, az ellenzék pedig jócskán leszerepelt, Guglielmo Ferrero könyvében azért fontos dologra hívta fel a figyelmet: bármennyire is legitim egy hatalom, a sors titokzatos törvényének eredőjeként olykor magas pozícióban lévők eshetnek nagyot, miközben felemelkedhetnek azok, akik alacsonyan vannak. Guglielmo Ferrero egyfajta elitcserére célzott ezzel, ami mindig meghatározó esemény a nemzetek életében. 

Ha Magyarország esetét nézzük, nálunk egyelőre nem sok esély van egy ilyen forgatókönyv megvalósulására. Pedig igény lenne rá, hiszen ahol egyszerre van kormányváltó és ellenzékváltó hangulat, ott mégis csak egy új elit iránti vágy fejeződik ki. Elitcserék többféleképpen is megvalósulhatnak: le lehet cserélni egy szűkebb vagy egy szélesebb réteget, maguk a folyamatok pedig történhetnek fokozatosan, de igen gyorsan is. Az elitcsere egyik speciális formája az államcsíny, vagy közismertebb nevén puccs, mely nem a legjobb formája az elitcserének, hiszen csak az elit legfelső rétegét érinti. A puccsal hatalomra jutott vezetés ráadásul magában hordozza saját eltávolításának, azaz egy újabb puccsnak az esélyeit is. 

De hogy mindez nem csak a fantasztákat foglalkoztatja, azt a hatalom képviselőinek alkalomszerű elszólásai is jól példázzák. „Oda nem kéne eljutni, hogy legközelebb valami Puccini nevű embert küldjenek” – talán már csak kevesen emlékeznek e mondatra, pedig idei évértékelő beszédében maga Orbán Viktor fogalmazta meg e figyelmeztetését az Egyesült Államok számára. Habár e kiszólást amolyan orbáni tréfálkozásként is lehet értelmezni, a Puccini név felvillantásával a miniszterelnök egyértelműen egy nemkívánatos puccsra célozgatott szónoklatában. Talán véletlen, talán tudatos, mindenesetre a NER kedvenc think tankje, a Századvég épp idén adta ki a Puccsisták kézikönyve című könyvet is, sejtelmes ajánlóval annak hátoldalán: ez a könyv nemcsak azok számára hasznos, akiknek kényszert kell alkalmazni vagy ilyesmire készülnek, hanem azok számára is, akik az erőszakos hatalomátvételt szeretnék megelőzni. 

A szerző, Edward N. Luttwak elképesztő részletességgel tárgyalja könyvében az államcsíny témáját, terveket és alaposan kidolgozott javaslatokat nyújtva azok számára, akik esetleg puccsot szeretnének végrehajtani a politikai elit leváltása céljából. Magyar szempontból külön érdekesség, hogy sikeres puccsokat olyan országokban lehet a legnagyobb eséllyel véghez vinni, ahol autoriter hatalmi berendezkedés áll fent, illetve nagyfokú a lakosság passzivitása.

Noha egyelőre nem egy távoli nagyhatalom részéről, de külső beavatkozásnak lehetünk a tanúi már most is, hiszen Brüsszel a helyreállítási alap forrásait, valamint a kohéziós pénzeket nyomásgyakorlás céljából tartja vissza. Ez is szerepet játszik abban, hogy kisebbfajta pénzügyi-gazdasági krízis alakult ki Magyarországon, melynek közvetlen politikai hatása is van: lassan, de biztosan csökken a kormánypárt népszerűsége. Intő jel, hogy a pénzügyi-gazdasági válságok idővel belpolitikai válságokat is előidézhetnek – kérdés, hogy eljutunk-e odáig, s ha igen, akkor ez fog-e jelentős változást eredményezni a hazai politikai viszonyokban.

A szerző politikai tanácsadó.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Edward Luttwak. Fotó: Jamie Rose / Getty Images)