A futball és a boldogság újra beköltözött a magyar otthonokba

Beszédet mondani nem egyszerű. Nagy felkészülést igényel. Pláne, ha tömegek előtt kell megnyilvánulnia az embernek. Magyarországon lassan szokássá formálódik a sportban is a felszólalás egy-egy sorozatot, szép eredményt követően. Labdarúgó-válogatottunk 12 mérkőzéses veretlenségi sorozata, idei teljesítménye, csoportelsősége az Eb-selejtezős csoportjában pedig megérdemel egy beszédet, csapatkapitányként, a nagyközönség elé kiállva.

Megcsináltuk! Veletek újra sikerült. Hatalmas megtiszteltetés, hogy itt állhatok előttetek, egy győztes csapat vezéreként. Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek. Mi újra és újra bátrak voltunk. Egyszer sem adtuk fel. Tudtuk, hogy még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után 67 ezer kar, 67 ezer zászló és sál lendül majd a magasba. A sok harmadik és negyedik hely után. Együtt, újra sikerült.

Még mindig itt cseng Faragó Ricsi fiatalos hangja a fülemben: „90. perc, az utolsó esélyünk!”

Az 1997. október 11-én lejátszott világbajnoki selejtező mérkőzés, Helsinkiben. Lőrincz Emil rezignált arccal állt a kaputól 30 méterre letett labda mögött. Erős lövése megpattant egy védőn, szöglet. Még egy, az utolsó utáni esély. Keresztúri András nem túl jóra sikeredett sarokrúgását Halmai Gábor csúsztatta meg fejjel. A szakadó esőben a kaputól tíz méterre helyezkedő, éppen elcsúszó Sebők Vilmos szerencsére nem találta el a labdát. A menteni igyekvő finn védő a gólvonalon álló játékostársára rúgta a játékszert. Az először kifelé pattant, majd Teuvo Moilanen kapus vádliján ismét irányt változtatva jutott a hazaiak kapujába. Magyarország pótselejtezős!

A mai napig hihetetlen az a találat, miként az azt követő, Jugoszlávia elleni selejtezők is azok maradtak. A tizenkét kapott gól közel húsz évre hintette be tövisekkel az utunkat és elvett tőlünk reményt, boldogságot. A balsors hosszú évekig marcangolta próbálkozásainkat. A hollandoktól elszenvedett nagy különbségű vereségek, Andorra, Málta, Kazahsztán fricskája, a sok őszi összeomlás – fájó emlék sokak életében. Bár kínzott nagyon, de történik minden, ahogy írva vagyon, és nem vehette el, nem, a jövőt tőlünk.

Tettünk érte és a szerencse újra mellénk állt. Az első emberi bátorság áldassék: hatalmas tapsot kérek Dárdai Pálnak és Bernd Storcknak. Igaz, az első kalapból kisorsolt Görögország történelme legrosszabb selejtezőkörös teljesítményét produkálta, de ez mit sem vesz el azon alapkövek fényéből, amelyet a két szakember rakott le a 2016-os Európa-bajnokságot megelőzően.

Kezeket fel: ki emlékszik még a pótselejtezőkre, Kleinheisler Laci hatalmas bombájára? És a visszavágón Priskin Tamás rakétájára, az megvan még? Na, ott éreztem először, hogy valami megfordult.

Az Eb-t követően még volt némi botladozás, de 2018 nyarán megérkezett sikereink egyik kulcsszereplője. Köszönjük, Marco Rossi, hogy immár közel öt és fél esztendeje vezetsz minket, 59 mérkőzés óta találod és dolgozod ki a legapróbb részletekre is figyelve azokat a taktikákat, amelyeknek köszönhetően most újra boldogság költözött az otthonokba.

Azt tudtad, hogy ilyen hosszú ideig egyhuzamban legutóbb Baróti Lajos vezette csak a válogatottat? 1957 és 1966 között 79 mérkőzésen ülhetett a kispadra. És azt láttad már, hogy az 1,71 pont/mérkőzés átlagod az elmúlt 40 év legjobb mutatója Egervári Sándor és Mezey György mellett? 1966 után először lettünk veretlenül csoportelsők. Veled, Mister! Tudod, ez mit jelent nekünk?

2018 nemcsak miattad marad emlékezetes, Mester. Elindult a Nemzetek Ligája első kiírása, és nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy mi az elejétől fogva komolyan vettük minden mérkőzését, lehetőségként tekintettünk rá. Már rögtön az első évben megdolgoztunk a szerencsénkért. A C ligában megnyertük a csoportunkat, majd 2020-ban a B ligás csoportunkat is, így jutottunk el oda, hogy tavaly már Olaszországgal voltunk az utolsó pillanatig versenyben a legmagasabb polc első helyéért. Azért, hogy bejussunk a sorozat négyes döntőjébe, sorsunk az utolsó csoportmeccsen dőlt csak el. Angliát, mint most a szerbeket, oda-vissza legyőztük, és Németországból is elhoztuk a három pontot, a hazai döntetlen után. Ugye emlékeztek még 2022 júniusára és Wolverhamptonra? 0–4. Egy újabb fontos mérföldkő.

Az nem lehet, hogy ész, erő, és ily szent akarat ne nyerje el a jutalmát. Elnyerte. Hiába végeztünk csak a negyedik helyen Horvátország, Wales és Szlovákia mögött három évvel ezelőtt a soros Eb-selejtezős csoportunkban, a Nemzetek Ligájában nyújtott kimagasló szereplésünknek köszönhetően a pontselejtezőkön már újra együtt örülhettünk. Persze megint az utolsó percben... Ezeket a pillanatokat, ezt a terhet szeretem a legjobban. A döntő másodpercben bevinni a legpontosabb ütést. Szegény Hannes Thór Halldórsson, az izlandi hálóőr még most is felriad álmában, ha arra a 92. perces bombára gondol.

Magunkban bíztunk az eleitől fogva. Ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Óriási erőt adott, hogy ti is biztatok bennünk. Ti, mind a 67 ezren, akik télen-nyáron, hóban-fagyban is elkísértetek minket a legnagyobb csatákba is. Sokszor fájó pillanatokat átélve, szomorúan jöttetek haza. A sok negatív érzés azonban, a számos kapott feladat, megoldandó helyzet ma este nyerte el értelmét. A ma este öltözött újra ünneplőbe a fájdalom. Ezért sírtunk és nevettünk oly sokat. Köszönöm nektek és a televíziók képernyői előtt helyet foglalóknak, a nekünk mindvégig szorítóknak a támogatást. Az erőt, amit adtatok, a hátteret, amit biztosítottatok. Így lett a valaha élt legnagyszerűbb magyar labdarúgóról elnevezett aréna egy bevehetetlen vár, dicső harcok, fényes diadalok otthona. Szóljon egy hatalmas taps most nektek és az összes magyar szurkolónak.

Öröm végignézni a lelátókon. Ez talán a legnagyobb sikerünk. Fiatalok és idősek, lányok és fiúk, unokák és nagyszülők, több generáció képviselőit is látom. Már nemcsak a legfontosabb mérkőzésekre, de barátságos találkozókra is meg tudjuk tölteni ezt a csodálatos létesítményt. Függetlenül hovatartozástól, napi problémáktól, oldalaktól, nézetektől, párválasztástól. A futball mindenkié, a sikereink közösek. Itt egyek vagyunk, itt együtt küzdünk, itt együtt érjük el eredményeinket, itt együtt élnünk, halnunk kell. A futball összekovácsol, közösséget formál. Egy célért harcoló érdekközösséget. Itt százszor tudtunk bátrak lenni, százszor bátrak és viharvertek. Az érzés, a küzdelem és a bátorság jutalma pedig felbecsülhetetlen. Nap mint nap ezt az érzést keressük, hajszoljuk, amit most 67 ezer arcon látok: öröm és boldogság. Ezért éri meg futballozni!

Nem utolsó sorban szeretném megköszönni mindazok munkáját, akiknek napi fáradozása nem annyira látványos, mint egy utolsó percben szerzett győztes gól. Azonban nélkülük, a sok háttérben dolgozó szakember nélkül most nem állhatnék itt előttetek. Köszönöm a válogatott stábjának, a masszőröktől az edzőkön át a szervezéssel foglalkozókig mindenkinek. Köszönöm a Puskás Aréna összes dolgozójának, hogy ilyen varázslatos otthont teremtenek nekünk folyamatosan. Számtalan ember dolgozik azon, amit mi úgy hívunk: futballmérkőzés. Köszönjük az MLSZ vezetésének, hogy egy-két rosszabb választásukat belátva immár ilyen hosszú ideje biztosítanak minden feltételt az eredményeinkhez és időt Marco Rossinak az alkotáshoz. Kérek szépen egy óriási tapsot a háttérben mindent megtevőknek, köszönjük az alázatos munkájukat.

Aki mást akar, mint mi most van, az kényes bőrét gyáván nem óvja. Én pedig még ennél is többet akarok. Akkor is, ha sokat foglalkoztat a gondolat, hogy hol lehet ennek a csapatnak a plafonja, a teljesítőképességének felső határa. Meddig száguldhat még felfelé ez a pályaív?

Megduplázódott a top bajnokságban játszóknak a száma, a harmincadik helyen állunk a világranglistán, Európában a 17. legjobb válogatott a miénk. Lesz ez még jobb is, ebben biztos vagyok! Azonban ehhez még több siker és segítség kell majd nekünk. Leginkább az utánpótlás részéről. Ugyanúgy, mint a lelátó, a csapatunk is megmutatta sokszínűségét: itt mindenki családra, összefogásra és sikerekre lel. De a felhőtlen öröm csak a fiatalabb generációkkal együtt lehetséges.

Akárhogy lesz, immár kész a leltár. Játszottunk, együtt nyertünk – és ebbe más is belehalt már.

A szerző 24-szeres válogatott labdarúgó, játékosként a Ferencvárossal háromszor, míg a német Kaiserslauternnel egyszer nyert bajnokságot.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Kaszás Tamás/Index)