Az év legjobban várt filmje szemfényvesztés, ahogy a polgári Magyarország is

Gyakran hallhatjuk azt az érvelést, hogy a magyar történelem milyen szerencsétlenül alakult, különösképpen a 20. században. S ha mindez nem lenne elég, az utóbbi évszázadban nagyítóval kell keresni azokat a magyar politikai vezetőket, akik megítélése nem ellentmondásos. Elég csak Horthy Miklósra vagy Kádár Jánosra gondolni: noha mindkét vezetőről korszak lett elnevezve, történelmi szerepük, érdemeik és hibáik értékelése kapcsán a mai napig parázs viták folynak. 

Rossz történelmi szériák, ellentmondásos korszakok és politikusok azonban minden országban vannak, áldozati szerepben tetszelgés volna azt feltételezni, hogy ez csak nálunk van így. Nem képez kivételt ez alól Franciaország sem, történelmük pedig most világszerte aktuális: nemrég került a mozikba az új Napóleon-film, aminek központi alakja a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb, ugyanakkor legmegosztóbb személyisége volt. 

A film kapcsán mintha valóban sikerült volna megidézni Napóleon szellemét, hiszen a mű megítélése legalább annyira megosztó, mint maga Napóleon. „Páratlanul szórakoztató és látványos történelmi film született”, „lenyűgöző teljesítmény”, „Joaquin Phoenix csodálatosan alakítja a császárt az izgalmas életrajzi filmben” – hangzanak a vélemények az egyik oldalon. „A film egy fájdalmas élmény, egy katasztrófa”, „a rendezőnek talán ideje lenne nyugdíjba vonulni”, „a film egyetlen célja nevetségessé tenni Napóleont” – hangzanak a vélemények a másik oldalon. 

A lehetetlen nem létezik

Noha a pénztáraknál kiemelkedően teljesít a film, az egyik legismertebb filmes oldalon, az IMDb-n 51 ezer értékelés alapján mindössze 6,6 ponton áll a film, a Metacritic filmkritikus oldalon is csupán 64 százalékot sikerült a 100-ból összeszednie. Nem jó, de nem is tragikus – vághatnak vissza egyesek az elhíresült szállóigével. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a film 200 millió dollárból készült, amit a világ egyik legjobb filmrendezője rendezett, a főszerep pedig azé a Joaquin Phoenixé, akit a világ egyik legjobb színészeként tartanak számon, a fenti értékelések kapcsán már nem is olyan túlzás a tragikus, de legalábbis a kiábrándító jelzőt használni. A film kapcsán a legilletékesebbek persze maguk a franciák, az egyik neves lap főcíme – az új Napóleon-film Ridley Scott filmes Waterlooja – pedig jól kifejezi, hogy mi a véleménye a műről a franciák jelentős részének.

Azon túl, hogy a rendező a film készítése során meglehetősen szabadosan kezelte a történelmi tényeket, a film egyik legnagyobb hibája az egyoldalú karakterábrázolás. „A történelmet a győztesek írják” – fogalmazott egykor a valódi Napóleon, s a film kapcsán valóban az az ember érzése, hogy itt bizony az általános iskolás tankönyvek szemlélete, azon belül is az angolszász narratíva került bemutatásra. Eszerint Napóleon egy szűk látókörű, hisztis, dühös zsarnok, aki mindennek tetejébe még nőgyűlölő is volt. Napóleont egy zakkant figuraként mutatják be, aki nem a karizmájának és a katonai zsenijének, hanem a véletlennek és zsarnoki természetének köszönhette példátlan felemelkedését.

Franciaország Napóleon idejében vált egy olyan új, modern állammá, ami az ambiciózus emberek diadalát hirdette, melyet az ambiciózus emberek közül is a legambiciózusabb vezetett. „Minden katona zsákjában ott lapul a marsallbot” – hangoztatta annak idején Napóleon, ahogy „A lehetetlen olyan szó, ami csak a bolondok szótárában létezik” szállóige is tőle származik. Mindezek nem csak üres frázisok voltak: azok a tanácsadók és szakemberek, akikkel Napóleon körbevette magát, nem elit egyetemeken végeztek, hanem a forradalom, az új rendszer gyermekei voltak, akik már ebben a rendszerben emelkedtek magasra. De a Grande Armée tisztikara is főként a tehetség és rátermettség alapján került kiválasztásra, nem pedig származás vagy feudális előjogok miatt. 

A korszakot és magát Napóleont is áthatotta a meritokrácia és a polgári szellemiség, ami azt üzente mindenkinek: az új Franciaországban példátlan lehetőségek nyílnak meg előttetek. Egyik legnagyobb vívmánya a polgári törvénykönyv, avagy a Code Napoleon volt, melynek tartalmi elemei számos európai ország jog- és intézményrendszerében ma is meghatározóak. Napóleon folyamatosan hangsúlyozta kormányzásának polgári jellegét, amiről a filmben szó sem esik, pedig regnálása során végig nagy jelentőséget tulajdonított az egyéni és polgári szabadságjogoknak. 

Diktatórikus maffiaállam vagy polgári demokrácia? 

Amennyiben az eltelt évek számát nézzük, Napóleon kora és a korszakban megszülető polgári eszme meglehetősen távolinak tűnik: két évvel ezelőtt volt Napóleon halálának 200. évfordulója, melynek kapcsán számtalan megemlékezést tartottak. Valójában azonban mi, magyarok is érintettek vagyunk a polgári eszme kapcsán, az utóbbi két-három évtizedben ugyanis Magyarországon jelent meg a legmarkánsabb módon a polgári idea, gondolati szinten legalábbis.

A polgári Magyarország ideáját nem más, mint a Fidesz képviselte egykor, a kilencvenes évek derekától ez az eszme egyre jobban meghatározta a párt irányvonalát. Noha a hatalompolitika és az erőkultusz bűvöletében élő kormánypárti éceszgéber, G. Fodor Gábor utóbb degradáló módon nyilatkozott a polgári Magyarországról, a Fidesz akkori szavazótábora számára ez nem egy termék vagy szlogen, hanem egy példaértékű eszme, egy erős kohéziót teremtő koncepció volt. 

Hogy azóta mit alkotott a Fidesz polgári Magyarország helyett, arról sokaknak van velős véleménye manapság. A témához kapcsolódóan a Medián közvélemény-kutató nemrég tanulságos kutatást is nyilvánosságra hozott, melyben arra keresték a választ, hogy miként azonosítják az emberek Orbán politikai rendszerét. Az eredmények nem túl hízelgőek a hatalmi elit szempontjából: a megkérdezettek 34 százaléka maffiaállamnak, 33 százaléka önkényuralomnak, 30 százaléka diktatúrának tartja Orbán Viktor Magyarországát. A Fidesz-szavazók ezzel szemben egész máshogy nyilatkoztak az általuk érzékelt valóságról: a kormánypárti megkérdezettek döntő többsége, 62 százalék polgári demokráciaként identifikálta az Orbán-rendszert. 

Noha a maffiaállam vagy a diktatúra jelző is vitatható, nem kevésbé zavarba ejtő a polgári demokrácia meghatározás sem. Hol és milyen formában látják vajon a válaszadók a polgári eszmeiség megvalósulását Magyarországon? – hiszen egy valódi polgár autonóm, önérzetes és öntudatos, aki nem fél kritikát megfogalmazni a hatalommal szemben. Egy polgár nem hagyja, hogy csorbítsák politikai jogait, és nem tűri azt sem, hogy mindenféle függési viszonyba tereljék. 

Ha őszinték akarunk lenni, az önmagáért kiálló, önérzetes polgárság nálunk csak nyomokban felfedezhető. Ez nem véletlen, hiszen a hatalom számára a megalázkodó, szolgalelkű, alázatos embertípus a kívánatos – ha úgy tetszik, a royalisták a nyerők –, a független, egzisztenciálisan nem kiszolgáltatott, öntudatos polgári réteg inkább veszély és kockázat, semmint kívánatos társadalmi cél. A Fidesz a polgári Magyarország ideáját valójában már a 2010-es hatalomra kerülése előtt elengedte, hiszen a 2002-es, majd a 2006-os választási bukás után is azt a következtetést vonták le, hogy a tömegembert, az utca emberét kell megnyerni, mivel ők vannak többségben, nem a polgári attitűddel rendelkezők. Nem véletlen, hogy a Fidesz 2010-hez közeledve fokozatosan áttért egy plebejus, populista stílusra. 

Pedig ha volt valami kivételes a polgári Magyarország ideájában, az az, hogy széles politikai spektrumon szimpatizáltak vele, s nemcsak jobboldaliak, hanem baloldali és liberális beállítottságú emberek is tudtak vele azonosulni. Ugyanaz adta a nagyszerűségét, ami egykor Napóleont is jellemezte: nem volt jobboldali, sem baloldali, ugyanakkor egyszerre volt mindkettő, hiszen próbálta magában egyesíteni a két irányultságot. Kár, hogy erről a kivételes személyiségről csak egy negatív irányba elfogult, középszerű filmet sikerült összehozni. És persze kár a polgári Magyarországért is.

A szerző politikai tanácsadó.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: IMDb)