Konzervnyitó – az MCC kutatójának válasza a Telex cikkére
További Vélemény cikkek
Egy mérsékelten izgalmas, neveléstörténeti témájú szegedi előadásom – legnagyobb meglepetésemre – perfect storm lett. A Szegederből átvett Telex-cikkben meglehetősen értelmetlenül sorjáznak az előadásban felvetett gondolatok, néhány alapüzenetre érdemes rendezettebb formában is kitérni.
Miért fontos a műveltség?
Az oktatási rendszer egyik alapfeladata szerint egy nemzedékek közötti áthagyományozást végez. Az évszázadok – máshol évezredek – alatt kicsiszolódott élettapasztalata a kultúra csúcsain sűrített formában jelenik meg. Az irodalom gazdag emberi sorsmintázatokat ad, a természettudományok a problémafelismerés és -megoldás lépéseit égetik be, a művészetek pedig a jó élethez szükséges érzékenységet csiszolják. Ezek az értékek mással nem pótolhatók. A csontmezei csata, a kétismeretlenes egyenlet és a kovalens kötés tényleg elhalványul az évekkel, de a tanulással és gyakorlással beégetett szellemi mintázatok tartósan velünk élnek. A Greta Thunberg-féle gyermek-kereszteshadjáratok üres fanatizmusa vagy a popkultúra good guy/bad guy világképe éppen a fenti „edzések” hiányából fakad.
Spence, Arrow, Stiglitz és más közgazdászok az oktatáshoz kicsit másként közelítenek. A „szűrőelmélet” szerint az iskolarendszer fő feladata az, hogy a tanulás és tudásszerzés folyamatában dőljön el, hogy ki hová kerül majd a társadalomban. Amikor Eötvösék a tudásalapú oktatás mellett döntöttek, egyben egy teljesítményelvű, meritokratikus társadalom mellett is letették a voksukat. Ha nem – az elvileg – mindenki által megszerezhető, színtelen, szagtalan tudás dönt, akkor csak három másik elv szerint szerveződhet a társadalom: születési előjogok, örökölt vagyon vagy erőszak mentén. Gondolom, ezt egyetlen hozzászóló sem tartja kívánatosnak.
Ahol műveltség, ott kánon
Oktatás nincs eszmények nélkül, a műveltség pedig kánonba való. Normális országban a kánon minden egyes eleme vitatható – és idővel módosítható. A Kincskereső Kisködmön barlanglakó hajléktalanjainál lehet aktuálisabb olvasmány is, csak értékes legyen. A kánon értelemszerűen középre lő, ezért középosztályi. Ez szerencsés esetben emel és nyit, sokszor persze fáraszt is. A kánonnal kapcsolatban politikai vitáknak is helye van, bár nem szerencsés, ha aktuálpolitikává válik. Aminek nem célszerű helyet adni, az a gyermekkedély által regulált műveltségeszmény („nem kell olvasni, nézzék meg filmen”) vagy minden műveltségeszmény társadalomromboló tagadása. A posztmodern destrukció mindkettőt alkalmazza, miközben a lebontók jelentős része személy szerint művelt, és a gyerekeit is hagyományos elitiskolákba járatja. A lebontók a maguk számára továbbra is szükségesnek ítélnek olyan civilizációs elemeket, mint a megbízható vasúti menetrend, a képzett orvosok vagy éppen a művészmozi-hálózat, de ezek működtetését nem a komoly oktatásra, hanem a gondviselésre (mesterséges intelligenciára stb.) bíznák. A lebontásra ítélt kánon helyére pedig a globális tömegkultúra lépne, az alsó középosztály elől elzárva az értelmes élet (meaningful life) lehetőségét.
Porosz csizma az asztalon
A tudásalapú iskola kontinentális (és később kelet-ázsiai) modelljét hétköznapi módon „porosznak” nevezzük. Ez nem körmöst, gyötrést, rettegett tanárokat, szívtelen vizsgákat és értelmetlen tanórákat jelent, hanem az európai kultúra zseniális alkotását. Korai óvodáztatást. Tankötelezettséget (lányoknak is). Közműveltséget (kánont), tudományalapú tantárgyakat, törzs- és kiegészítő anyaggal. Szakemberek által megírt tankönyveket, és professzionális pedagógusképzést, egyetemi gyakorlóiskolai hálózattal. A porosz modell alkotóelemeit a szovjet iskola tovább finomította, osztályfőnökökkel, tantárgyi munkaközösségekkel, családlátogatással vagy éppen fejlett (alapvetően persze természettudományos) versenyrendszerrel. A XIX. századi európai konzervatívok, szocialisták és liberálisok persze számos klasszikus oktatáspolitikai kérdésben (szelekció, egyházak szerepe, modern tartalmak) csaptak össze, de az első világháborúig mindenki tudást akart. Az antikapitalista romantika gyermekközpontú pedagógiai áramlatai pedig az oktatási rendszer szélein találtak helyet maguknak, sok szép értéket teremtve.
Konzervatív műveltségkánon egy budapesti téren. Mellette graffiti.
Vannak-e konzervatív, szocialista vagy liberális oktatási módszerek?
Történetileg egészen biztosan voltak, de mára ennek nincs jelentősége. Minden oktatási módszer jó lehet, amely célhoz vezet. Még ugyanazt az osztályomat sem taníthatom egyformán egy kedd reggeli és egy péntek délutáni órán, nemhogy gyermekek tízezreit. A fontos a pedagógia tudatosság, azaz a módszerek csupán eszközök és nem ideológiák, szekuláris valláspótlékok. Igen, egy konzervatív iskolában is pöröghet a csoportmunka, és lehetnek projekthetek – amennyiben ezeknek érzékelhető pozitív hozama van a tanulásban.
De a tisztán ideologikus, társadalomátalakító célzattal tiltani vágyott hagyomány, mint pl. a kézírás, memoriter, házi feladat, kötelező olvasmány, osztályzás mindenképpen védelemre szorul,
mert ezek évszázadok alatt bizonyított, hatékony fejlesztő és nevelő elemek. A pedagógiát a gyermekek vélt igényeinek alárendelő, gyermekközpontú pedagógia túlzásait is érdemes a tanulásközpontú pedagógia felé visszaterelni, hogy elkerüljük a tantermi gyakorlat infantilizálódását. Ettől a gyermekek motiválása és mindenoldalú segítése továbbra is a középpontban maradhat.
Kompetenciák és a resentiment
A kompetenciák mai – PISA által globalizált – világa hibrid fogalmi háló, tudományos értelemben a Sollen világához tartozik. Részben a nemzeti oktatásügyek globális kormányzását, részben pedig a globális gazdaság munkaerőpiaci elvárásait tükrözik. Mindkét törekvés legitim, és megfelelő arányban integrálhatóak az oktatás és tanulás hagyományos világába. A mindig győztes kelet-ázsiai oktatási rendszerek bármely tesztben nyernek, mert a porosz (néhol porosz-szovjet) rendszereikbe angolszász tantervi és pedagógiai elemeket is beépítettek. A STEM, a robotika, a programozás frissít, nem véletlen, hogy az MCC általános iskolai és középiskolai programjai is bőven élnek vele. A PISA nemzetközi láthatósága is hasznos, ha adatait intelligens módon szűrik és használják fel nemzeti szinten, belpolitikai vagdalkozásoktól megkímélve.
Valódi veszélyt a posztmodern mozgalmak igényei hordoznak. Kultúratagadás és közműveltség-tagadás, középosztály-gyűlölet. Kronológia nélküli, tisztán projektalapú történelemtanítás, a nagy irodalmi műveket eltoló, banális szövegtan, a popzene tudatos keverése a magaskultúrával, a fehér elnyomó férfikultúra bélyegének gátlástalan használata, a szexuális kisebbségek időbe visszavetített, anakronisztikus kultusza jelzik a resentiment térnyerését.
A kínai nagy proletár kulturális forradalom egyik ikonikus plakátja: „Zúzd szét a régi világot, alkoss egy új világot!”
Valós veszélyek-e ezek itt?
Az olvasó most kételkedve teheti fel a kérdést: hogyan kerülnek bizonyos nyugati politikai mozgalmak vadhajtásai egy szegedi előadás előterébe? Nos, úgy, hogy ezek már nem vadhajtások, hanem az USA és Nyugat-Európa oktatási rendszereibe – változó mértékben – intézményesedett elemek. Az MCC hálózatépítő munkája során azt tapasztaljuk, hogy nyugati kollégáink a még nem kultúravesztett családok és tanulók kimenekítését (escapism) tűzték zászlójukra. A lengyel kormányváltás nyomán már a szláv resentiment is megjelent, célkeresztbe véve a házi feladat intézményét, a Pan Tadeuszt és számos történelmi eseményt. Idáig nekünk nem kellene eljutni.
Végül egy fontos zárómegjegyzés. A globalizáció, a drámai ütemű urbanizáció és a vele járó individualizáció persze Kelet-Ázsiában is kitermeli a versenyt elutasítókat, a műveltségkánont lebontani akarókat, a gyermekkedélyt trónra emelőket. De a következő évtizedekben a kínai, koreai, japán vagy éppen szingapúri iskolákban továbbra is komoly munka folyik majd, s Európának ezekkel a fiatalokkal kell majd versenyeznie – lehetőleg nem védővámokkal és kereskedelmi szankciókkal. Így a tudásalapú oktatás körüli vita nem egy nyugati családi konfliktus, nem is a jól ismert kulturkampf kis színese, hanem a nyugati civilizáció és versenyképesség túlélésének kulcskérdése. Ha jósolnom kellene, az oktatás konzervatív újjáépítése körül a – globális és helyi – munkaadók is felbukkannak majd. Érvelésük nem műveltségalapú lesz, hanem az egyre silányabban képzett és nevelt munkaerő miatti mélységes aggodalmak terelik őket vissza a common sense világába.
A szerző oktatáskutató, az MCC Tanuláskutató Intézet vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Setényi János. Fotó: Papajcsik Péter / Index)