Kristóf, csak gratulálni akartam, nem kérdezni

Még soha, egyetlen kérdést sem tettem fel Milák Kristófnak. Pénteken, az úszók Duna Arénában rendezett 126. országos bajnokságán sem állt szándékomban. Hiába a sajtó felé tett ígéret – mondjuk nem a nevezett olimpiai bajnoktól, csupán közvetett csatornákon, úgy az állami sportvezetés, mint az úszószövetség részéről –, annak gyakorlati kivitelezésére előzetesen nem sok esélyt adtam. Mondjuk, a nulla százalék, az, pestiesen szólva, tényleg nem olyan sok. Csalódnom aztán nem kellett, ezúttal is Milák-nyilatkozat nélkül maradtunk. De vajon ki maradt nélküle? Én? Az Index sportrovata? Vagy olvasóink? Esetleg a Duna Arénában dolgozó kollégák, az általuk képviselt sajtóorgánumok, valamint azok nézői, hallgatói, olvasói?

Pedig a Milák Kristófról szóló cikkekből egyértelműsíthető, hogy a közvéleményt, olvasóinkat rendkívül érdekli minden, ami olimpiai bajnokunkkal kapcsolatos. Persze foglalkoztatja őket a teljesítménye, még inkább az a jelenség, amit generál. Talán nem is árt néhány dolgot tisztába tenni. Mindenekelőtt azt, hogy elsősorban a sportág érdeke, hogy az úszók a medenceteret melyik oldalon hagyják el. Nem Milák érdeke, hanem a sportágé, a magyar úszásé.

Leginkább persze a tévés közvetítés lehet direkt és így erős – élőben eleve ott követhető nyomon maga a konkrét sportteljesítmény is –, de lényegében bármilyen fórum meg tudja mutatni az ikonokat, a bajnokokat, a jövő nemzedéke számára a követendő példákat, a munkáltatók és a szponzorok felé meg azt, hogy vannak értékeik, csúnya megfogalmazás jön, „értékes, éppen ezért forintra váltható, eladható termékeik”. Elég volt a kérés az érintettek felé, nem kellett azt ragozni, a versenykiírásban kötelezővé tenni, mint például a szabályos felszerelést. Mindenki magáénak érezte anélkül is. Nemzetközi versenyeken sincs másként, bár ott nincs is alternatíva a medencetér elhagyására, kizárólag a versenyzők és az akkreditációval rendelkező újságírók részére egyaránt nyílt, úgynevezett vegyes zónán keresztül lehet megközelíteni az öltözőt, és pont. Aki ezzel nem tud mit kezdeni vagy együtt élni, az be se jöjjön.

Ezek alapján bárki, aki elindul az ob-n, az magára vonatkozóan kötelező érvényűnek gondolhatná annak betartását. Vagy betartatását. Ha vannak kivételek, márpedig, ugye, az életben mindig vannak kivételek, akkor a szabályok sem feltétlenül mindenkire egyformán érvényesek. De mihez kössük a szabályok áthágásának következmények nélküli lehetőségét?

Itt máris egy eldöntendő kérdéshez érkeztünk, ami persze megannyi különböző megítélés alá esik. Nehéz meghúzni a határvonalat. Azért nem írjuk, hogy lehetetlen, mert olyan meg, ugye, nincs is, főként a sportvilágban. Miként arra sem lehet egyenruhát varrni, hogyha ezeket a szabályokat valaki nem tartja be, akkor róla mit gondoljunk. Ezért elítéljük, vagy spongyát dobjunk rá?

Egy olimpiai aranyérem már elég hozzá? Vagy legyen inkább kettő? Két olimpián egy-egy aranyérem az több vagy egyenlő, mint egy olimpián két aranyérem? Esetleg ennyi sem kell hozzá, elég a világbajnoki cím? Melyik sportágról beszélünk? Melyik engedhet meg többet/kevesebbet magának az olimpiai bajnokok közül? Úszó, kajak-kenus, vívó stb.? Ebben a sportágban egy aranyérem, az a másikban kitesz kettőt vagy akár hármat is?

A pénteki tudósításban a jelzőket mellőzve, csupán a tényekre hivatkozva számoltunk be a történtekről. Mondjuk a keddi indítás, az tényleg erős volt: középső ujjal az egyezményes nemzetközi jel mutatása a fotósoknak. Engedelmükkel a kép közlésétől eltekintenénk, egy bizonyos szint alá azért ne süllyedjünk, még egy olimpiai bajnok hangulatának a kedvéért sem.

Sportújságíróként bármelyikünknek tíz, húsz, ötven, száz sztori ugrik be a vegyes zónákból, ezek sokszor sokkal érdekesebbek, színesebbek, emberibbek, mint a pályán történtek, vagy akár az oldalvonal mellett a kamerákba mondott jól fésült, éppen ezért sokszor kicsit üresnek ható mondatok, gondolatok. Azt azért tegyük hozzá, hogy ezeknek a 99,99 százaléka soha nem lát napvilágot. Megmarad sztorinak.

Nem gondolom azt, hogy bárki számára megerőltető lenne legalább ott elmenni, ahol a sportági szokásjog alapján közlekednie kell. Amikor nagyon morcos valaki (vajon kire, miért – jó lenne egyszer megtudni), akkor még mindig fel lehet venni a fapofát. Egy ilyen kényes helyzetben, ami Milákot elvezette az ob-ig, az már az extra lenne, hogy annyit azért megjegyez: „Nem nyilatkozom!”

Olyanról pedig már álmodni sem merünk, hogy: „Sziasztok, srácok! Köszi, hogy itt vagytok, eljöttetek, de most nem szeretnék erről az egészről semmit mondani. Sok mindennel magam sem vagyok tisztában, de most annyira olimpiai fókuszban élek, hogy bármit is mondanék, az csak újabb témákat vetne fel, ami meg kizökkentene a kerékvágásból. Kemény hónapok várnak rám, sok munkával, nem hiányzik fölöslegesen mást is a nyakamba vennem. Ugye, velem együtt örültök, hogy itt tartok, megértitek az érveimet, és azért drukkoltok nekem Párizsban?”

Már miért ne drukkolnánk? Jómagam speciel – ezt megüzentem Virth Balázs edzővel is az ob-n hat számban öt arannyal és egy ezüsttel záró klasszisnak – nem is feltétlen akartam kérdezni. 

Aztán, ha zárásként mégis akad valami mondanivalója, azt jegyzetelem. De nem volt.

Nem győzzük elégszer kiemelni, az olvasók kíváncsiak Milák Kristófra, a vele történtekre, és mint eredményes, népszerű, ismert sportoló, minden bizonnyal arról is szívesen olvasnának, hogy ő miként éli meg a munkáját, mi foglalkoztatja, hogyan telnek a napjai. Amikor a kihagyás és a különutas felkészülés mellett dönt, akkor mi motiválja, azt mivel indokolja. Van, aki megérti, elfogadja, más kevésbé, talán akad olyan is, aki egyáltalán nem. Volt már sportolói példa bőven a közelmúltban arra, amikor valaki kategorikusan elzárkózott az újságírók tömeges érdeklődése elől. De valamilyen módon minimálisan akkor is kommunikált egy általa szimpatikusnak tartott és megbízható csatornán keresztül. Legyen az egy olyan újságíró, akit régóta ismer vagy bármilyen szövetségi platform, itt aligha gondolhat támadásra, kényes kérdésekre, visszakérdezésekre, kényes témák meglovagolására.

De Milák Kristóf esetében talán nem is kizárólag a nyilvánossággal van gond. Kollégákkal a Duna Aréna sajtós asztalainál arról is beszéltünk, hogy a fórumozók többsége szerint a tornából felmentett sajtómunkások azt kapták, amit megérdemeltek! (Mondjuk, amikor hétszeres világbajnok és tízszeres Európa-bajnok sportoló már újságíróként hasonlóan értetlenkedve áll a történtek előtt a Duna Arénában, akkor azt nem feltétlen veszi ilyenkor magára az ember.) Hogy miért is érdemeltük azt, amit – nem – kaptunk, az nem pontosan világos, de talán nem is kell, hogy az legyen. Nem tanúsítottunk kellő tiszteletet a bajnok iránt! Ki, hol, mikor? A komplett magyar sportújságíró társadalom? Egy emberként? Ez még viccnek is... Valószínű, hozzánk hasonló vétséget követhetett el a magyar úszósport megannyi, több évtizede köztiszteletben álló, annak eredményességéért és jobbá tételéért tevékenykedő, ezer fokon égni képes képviselője. Kezdve az edzőktől a szövetségi kapitányon és médiafelelősön át a sportági elnökig bezárólag mindenki más (utóbbi ugyancsak olimpiai aranyérmes…), akik az elmúlt hónapokban szintén bottal üthették a nyomát. Az ő bűnük vajon mi volt? Hogy minden szakmai és tárgyi feltételt biztosítottak? Egyszer talán majd megtudjuk. Vagy egyszer sem.

Biztosak lehetünk azonban abban, hogy Milák Kristófnak is lesz nyilatkozata. Méghozzá hamarosan. Előre borítékolhatjuk a szalagcímeket:

Megszólalt Milák Kristóf!

Most szólunk előre, valamilyen támogatójához köthető PR-anyag lesz. Az elmúlt egy évből kiindulva legalábbis erre következtethetünk, így miként Milák remek formája, úgy ennek hagyománya sem szakad meg. Jó az a kommunikáció, ami kizárólag csak erre szorítkozik? Tavaly még volt olyan marketingesemény, ahol személyesen lehetett azért tőle kérdezni, de általában sajtóközlemény formájában küldött változatok estek be csupán az internetes postaládába, amikor ez éppen szükségessé vált.

Talán az olvasóink, Milák szurkolói, a vele szimpatizálók ennél többet érdemelnének, de az is lehet, hogy nem. Pont annyit kapnak a bajnokból, amennyi érdekli őket: fő versenyszámában, 200 méter pillangóúszásban például szűk két percet. Azt, mondjuk, többször is, mert ahogyan az ob-n, úgy a párizsi olimpián is ilyen többlépcsős út vezet az aranyéremig.

Értékteremtéstől mentes celebekkel zsúfolt világunkban jó lenne, mondjuk, nem kétperces példákat felmutatni, mert azzal csak rövid távon lehet nyerni előbbiekkel szemben, míg közép- és hosszú távon biztos a vereség. A kétperces, valódi tartalmat, amikor a kivételes képesség és a rendkívüli adottság találkozik a munkával, viszont minimális erőkifejtéssel, jó kommunikációval hatványozni lehet(ne). Szilágyi Áronnál messzebb most ne is tekintsünk. Akkor ott celeb legyen a talpán, aki egyáltalán állva marad a közvélemény előtt és a marketingpiacon, mert győzelmi esélye egészen biztosan nem marad egy vérbeli és egyedi sportemberrel szemben.

Nem úgy, mint Milák Kristófnak Párizsra.

A szerző az Index sportrovatának vezetője.

(Borítókép: A győztes Milák Kristóf a férfi 100 méteres pillangóúszás döntője után az úszó országos bajnokságon a Duna Arénában, 2024. április 12-én. Fotó: Kovács Tamás / MTI)