A magyarság jövőjével játszunk

Magyarországon az oktatásról szóló diskurzus – habár öröm, hogy fellendült – rossz irányba megy. Az oktatáspolitika ugyanis időről időre ideológiai harcoknak esik áldozatul, miközben nincs egyetértés abban, hogy mi az iskola célja, és képes-e ma hatékonyan ellátni a feladatát. Ezért a közoktatással együtt az ország is válságban van, és mindannyiunk – különösen pedig a műveltséget értéknek tartók – közös érdeke, hogy jó válaszokat találjunk.

Setényi János, az MCC kutatója írásban fejtette ki, hogy milyen erényeit látja a „poroszos” oktatásnak, és miért tartja fontosnak a hagyományos oktatás védelmét. Habár nem vagyok szakértő, csupán emlékeim vannak a közoktatásról, az elmúlt években mégis arra törekedtem, hogy számos beszélgetésen keresztül megértsem a fiatal kortársaim nézőpontját: mik a problémák, hogyan lehetne továbbfejleszteni a rendszert. Ezért most arra vállalkozom, hogy párbeszédet kezdeményezzek, és tovább lendítsem ezt a nehéz követ, az oktatás jövőjéről szóló vitát.

Miben értünk egyet?

Setényi jól látja, hogy az oktatásban egyaránt helye van a lexikális tudásnak és kompetenciáknak is, sőt a kettő nem is létezhet elkülönülten: egymás nélkül olyanok, mint a fej kéz nélkül, vagy a kéz fej nélkül, mert a világ megértéséhez az adatok és összefüggések ismeretére éppúgy szükség van, mint a készségek fejlesztésére. Azt is

mert a tanítás módszerei és a műveltségi kánon tartalma nem önmagukért valók, és nem is szabad hagyni, hogy az ideológiák harca a tanulás, a tanítás kárára váljon.

Meg kell jegyeznem, hogy a szerzőhöz hasonlóan magam sem tartom jónak, amerre ma a nyugati oktatás halad, de azt sem, amerre a kelet-ázsiai oktatás tart, a maga túlzott terhelésével és a gyerekek lelkivilágát károsító fegyelmével. Az egyes oktatási modelleket tehát kritikával kell kezelnünk, de mindegyiktől tanulhatunk valamit.

Erőltetett konfliktusok

A legfőbb kritikám az írást érintően abban áll, hogy az egész gondolatmenet – csakúgy, mint a konzervatív oktatási narratíva – fókuszvesztésben van a magyar helyzetet illetően. Azt a hamis benyomást kelti, mintha lenne egy ideális status quo, a létező konzervatív oktatás, amelyet a nyugati progresszív filozófiák ostromolnak. A konfliktus lényegét az írás a műveltségre építő „tanulásközpontú” és gyermekek vélt igényeit előtérbe helyező „gyermekközpontú” pedagógiai felfogás közötti ellentétben ragadja meg.

Ez a falfestmény a valóságnak csak töredékét tartalmazza. A végső kérdés ugyanis ez: miért van tulajdonképpen oktatás? Mi a célja, mi az értelme? Ha erre választ tudunk adni, felismerhetjük az elénk tárt dilemma hamis voltát.

A gyermek érdeke, hogy felnőve megállja a helyét a világban, gazdasági, társadalmi és erkölcsi értelemben – vagyis el tudjon helyezkedni képességei szerint, működtesse társas kapcsolatait, testi, lelki és szellemi értelemben is építő életmódot tudjon folytatni. Ezt nevezhetjük kiteljesedésnek vagy emberi jóllétnek. A társadalom érdeke, hogy az oktatáson keresztül fenntartsa önmagát: gazdasági fejlődést teremtsen, őrizze a kultúrát és az önazonosságot, és erősítse a saját kohézióját a sikeres szocializáció révén.

A minőségi oktatás tehát egyszerre a gyermekek és a szélesebb társadalom érdeke, szükségszerűen gyermek- és tudásközpontú egyszerre. Az az iskola, amelynek középpontjában nem a gyermek áll, az tulajdonképpen nem oktatási tevékenységet végez – hasonlóképp, ahol nem történik tudástranszfer, az sem nevezhető oktatásnak. Az oktatás a tudás közvetítéséről szól, legfőbb célja azonban nem lehet más, csak a gyermekek fejlődése.

Az oktatás kudarca

A magyar oktatási rendszer válsága abban áll, hogy nem képes ellátni a feladatát, vagyis nem képes átadni a gyermekeknek az önálló élethez szükséges útravalót. A cikk szerzője az oktatás kulturális és gazdasági szerepére utal (bár emellett fontos a szocializációs szerep is, de fókuszáljunk most az első kettőre).

A műveltséget, a világ megismerését és ebben önmagunk elhelyezését (nevezzük ezt identitásnak) az oktatás úgy segít fejleszteni, hogy átad bizonyos közös (vagy közösnek szánt) társadalmi értékeket: egyfelől hagyományt (például az irodalom, a művészetek, az erkölcstan révén), másfelől olyan objektív tudást, ami kapcsolatot teremt az egyén és a világ között (például a történelem vagy az alapvető természettudományos ismeretek).

A magyar oktatás abból indul ki, hogy ezeket akkor lehet jól átadni, ha minél többet és minél frontálisabban közvetít a gyermekeknek. A kötelezően „bevasalt” tananyag mértéke az utóbbi években inkább nőtt, mintsem csökkent – évszámok, memoriterek, életrajzi adatok –, mintegy piedesztálra emelve a lexikális tudást mint önértéket. Ehhez pedig állandó terhelés járul – sokórás házi feladatok, szó szerinti számonkérés –, amire a központi tanterv és a változó érettségi rendszer felülről is nyomást helyez.

Ez azonban nem a hagyomány és a műveltség diadalát jelenti, éppen ellenkezőleg: ez kulturális öngyilkosság. Ez a módszer ugyanis a gyermekekben megöl minden kreativitást, önkéntességet, ezáltal pedig az értékek internalizálásának lehetőségét. Ennek végeredménye, hogy a tanulók ösztönös ellenszenvet éreznek a tanulás iránt, bezárul bennük az érdeklődés, az iskolát elhagyva pedig módszeresen távol maradnak önmaguk és a kultúra művelésétől. Márpedig a tanulás, ha nem jár ismétléssel, és nem tart élethosszig, feledésbe merül. Az oktatás tehát olyan görcsösen erőlteti a műveltséget, hogy végül pontosan ezzel irtja ki azt a következő generációkból.

Társadalmi immobilitás

Az oktatás másik funkciója a gyermekek felkészítése a munka világára, amit „társadalmi reprodukciónak” is szoktak nevezni. Setényi úgy érvel, hogy a tudásközpontú oktatás alapozza meg a meritokratikus társadalmat, szemben a születési előjogokkal, a vagyonnal és az erőszakkal. Ebben igaza is van, de az oktatás e funkciójához szükségszerűen hozzátartozik egy esélykiegyenlítő szerep is.

A gyermekek ugyanis jönnek valahonnan, a családi, anyagi, földrajzi körülményeik alapvetően meghatározzák azt, hogy adott életkorban hol tartanak, milyen mentális és szellemi teljesítőképességgel bírnak. Illúzió azt gondolni, hogy egy olyan rendszer, ami nem veszi figyelembe az egyéni körülményeket, és nem segít felemelkedni a nehéz sorsból, valóban meritokratikus lehet – egy ilyen oktatás a gyakorlatban sokkal inkább támaszkodik a születési és vagyoni előjogokra.

Márpedig a magyar oktatás nem gyengíti, hanem felerősíti a gyermekek családi háttérből származó különbségeit. Miközben a vagyoni helyzet alapján történő szegregáció erősödik, a PISA-felmérések szerint Európában nálunk határozza meg az egyik leginkább a társadalmi-gazdasági háttér az iskolában nyújtott teljesítményt, a rossz családi hátterű, de jól teljesítő diákok aránya pedig 10 százalék alatt van. A PISA-módszer relevanciájának megkérdőjelezése erre nem nyújt adekvát választ.

A leszakadó térségekben, rossz anyagi vagy instabil családi környezetben élő gyermekek számára a tét nem az, hogy hány évszámot tudnak fejből, vagy hány könyvet olvastak el, hanem a túlélés, mert számukra az iskola gyötrelem. 

A tanulás szeretete így nem gyökerezik meg bennük, a munkaerőpiaci esélyeik pedig évről évre romlanak. Mivel az esélyegyenlőségi probléma sokakat érint Magyarországon különböző mértékben, az oktatás kudarcának érzékelhető gazdasági kárai vannak.

Merre tovább?

Az oktatásról szóló vita tehát fókuszvesztetté vált, mert az oktatás jóval több, mint egy üres színpad a kultúrharc csataterei számára. Az oktatás a kulcs egy ország felemelkedéséhez. Enélkül nincsen innováció, nincs versenyképesség, nincs jólét, minőségi oktatás nélkül szellemi és anyagi szűkösség lesz a magyarok sokaságának osztályrésze.

Ennek elkerülése érdekében a magyar közoktatásban nagyobb differenciálásra és nagyobb szociális érzékenységre lenne szükség: érdemes lenne mérsékelni a központi szabályozás mértékét, és növelni az intézmények és a diákok saját mozgásterét, autonómiáját. Az egységesen kötelező tananyagot mértéktartóan kellene csökkenteni, megőrizve azt az alapműveltséget, amelyet közel minden gyermek képes elsajátítani, és amely egy életen át elkíséri a magyar és európai önazonosságban. Növelni kell a hátrányos helyzetű gyermekekre szánt odafigyelést, különösen az emberi erőforrás (mint a fejlesztőpedagógusok, iskolapszichológusok, szociális munkások) létszámát tekintve; végül nagyobb teret kell engedni az olyan kompetenciáknak, amik nem a jelenlegi ipar igényeit, hanem a folytonosan fejlődő gazdaság, az innováció és a magasabb hozzáadott érték követelményeit elégítik ki.

Ha a konzervatív oktatás jelszava alatt minőségi változások indulnak el, az örvendetes lenne, de még inkább, ha az oktatáspolitikát megkímélnénk a kultúrharc ártalmaitól. Az oktatás olyan, mint az általunk nevelt gyermek: nehezen mozdul, nem hallgat parancsszóra, és csak sok türelemmel, odafigyeléssel, megértő beszélgetések sorával nyílik meg a változás előtt. Egy újabb társadalmi alrendszer kettéhasítása, a kompromisszum és az érintettek részvételének hiánya viszont veszélyezteti a reformok tartósságát, és súlyos terheket ró azokra is, akik a jövőben tenni akarnának érte.

Ezért, ha a nemzetet és a műveltség megőrzését tartjuk szem előtt, szemléletet kell váltanunk az oktatás jövőjéről szóló vitában – előtérbe helyezve a valódi kérdéseket a törzsi viszályok helyett.

A szerző a Nívó a Közéletben Egyesület elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Philipp von Ditfurth / picture alliance / Getty Images)