Bedől a konnektivitási mutatvány?

Néhány hete adtam egy interjút a Mandinernek, ahol feltettem a kérdést: mi történik akkor, ha az EU – nyilván az amerikai diktátumoktól nem egészen függetlenül – olyan szankciókat vezet be Kínával szemben, amelyek ellehetetlenítik a magyar kormány által zsákszámra telepítendő gyártókapacitásokat? Elmondtam továbbá, a kabinet történelmi bűnének tartom a 2020-as helyzet elszalasztását arra, hogy három elvesztegetett évtized után elkezdjük újjáépíteni a hazai termelőkapacitást, vagyis a helyi gazdaságot. Ez lenne tudniillik a szuverenitás garanciája, nem pedig az, hogy a saját nemzetgazdaságunkat kitesszük a geopolitikai rulettasztalra. Kritikámra rögvest reagált a külgazdasági és külügyminiszter.

Szijjártó Péter közölte: „(…) Így elindítottuk a Versenyképesség-növelő Támogatási Programot, amelynek keretében 852 magyar vállalat 438 milliárd forintnyi beruházását 185 milliárd forinttal támogattuk. Ezzel több mint 102 000 munkahelyet őriztünk meg, s azon nagyon kevés ország közé kerültünk, ahol a Covid után többen dolgoztak, mint előtte. Ugyanezt a metódust alkalmaztuk a háború nyomán kitört energiaválság közepette: Gyármentő Programot indítottunk, melynek jegyében 125 magyar vállalat 322 milliárd forintnyi energiabiztonsági beruházása valósul meg a kormány 127 milliárd forintnyi támogatásával, hozzájárulva több mint 54 000 munkahely megőrzéséhez.”

Szijjártónak abban vélhetően igaza van, hogy azon nagyon kevés ország közé kerültünk, ahol a Covid után többen dolgoztak, mint előtte: azt persze elfelejtette megemlíteni, hogy a többlet egyre nagyobb arányban a vendégmunkásimportból származik. A miniszter néhány kérdést – nem meglepő módon – a levegőben hagyott. Hogyan aránylanak a felsorolt támogatások a német és kelet-ázsiai befektetőknek az elmúlt másfél évtizedben juttatott közvetett és közvetlen állami támogatásokhoz? A támogatott magyar termelővállalatok milyen arányban dolgoznak hazai nyersanyagból, magyar munkaerővel, és milyen arányban állítanak elő készterméket? Hogyan alakult a támogatott magyar termelővállalatok exportképessége? A „hazánk gazdaságtörténetének egyik legnagyobb beruházásösztönzési programjával” hány, a rendszerváltás után ledózerolt termelőkapacitást sikerült újjáéleszteni? Történt-e lokalista fordulat a gazdaságpolitikában?

A hiányzó válaszokat alighanem a KSH második negyedéves jelentésében kereshetjük. Az előző negyedévhez képest ugyanis

A KSH elemzése szerint a gazdasági növekedést fékezte a nemzetgazdaság egészében nagy súlyt képviselő ipar hozzáadott értékének csökkenése. Az első kommentárok kiemelték, hogy már januárban lehetett látni: az ipari szektor nem találja a helyét, és ennek részben az áll a hátterében, hogy a német gazdaság komolyan megtorpant, ez pedig a magyar gazdaságra is jelentős következményeket gyakorolhat. Gazdasági elemzők szerint a gyengülésben több tényező is szerepet játszott, így az európai gazdaság, ezen belül is főleg Németország gyengélkedése, az elektromos autók iránti lanyhuló kereslet és a hazai fogyasztási hajlandóság erőtlensége. Arra is rámutatnak, hogy strukturális problémák vannak az elektromos autók piacán, hatalmas visszaesést szenvedett el a szektor, nincs jele az elektromosjármű-értékesítés valódi élénkülésének, ami korlátossá teszi a hazai növekedést. Vannak, akik úgy fogalmaznak, hogy az export húzóereje azért tűnt el, mert a gyenge európai konjunktúra, az elektromos autózás terjedésének látványos megtorpanása alaposan leapasztotta a kivitelünk iránti keresletet. Erről még a nemzetgazdasági miniszter is beszélt a napokban: „A legégetőbb versenyképességi problémát a járműipar jövőjének bizonytalansága jelenti.”

Tavaly februárban azt írtam a kormány akkumulátoripari terveiről, hogy a kabinet a maga narratíváján belül tulajdonképpen teljesen logikusan viselkedik. A NER 2010 után ugyanis nem egyszerűen átvette, áramvonalasította is a rendszerváltás utáni kormányok összeszerelő modelljét: Magyarországot tette meg a német autóipar legvidámabb barakkjává. S mivel időközben az Európai Unióban döntés született arról, hogy 2035-től a belső égésű motorok gyártása befejeződik Európában, az Orbán-kormány ösztönösen nyúlt a német autó- és kelet-ázsiai akkugyártók közötti konnektorszerep után. Azt is megjegyeztem akkor: „A 2020. tavaszi Great Lockdown, majd pedig a globális inflációs nyomás drámaian tárta elénk Magyarország szélsőséges kiszolgáltatottságát a nagy globális ellátóláncok felé. A magyar export döntő hányada importterméket tartalmaz. Alapvető nemzeti érdekünk lenne, hogy oldjuk ezt a szélsőséges kiszolgáltatottságot.” S igen, akkor is felróttam, hogy az Orbán-kormány a 2020-as gazdaságvédelmi akciótervet sem használta fel arra, hogy legalább megkezdje a rendszerváltás során lerombolt hazai – és versenyképessé tehető – termelőkapacitások (pl. élelmiszeripar) újjáépítését. Felidéztem azt a veszélyt is, amit Artner Annamária a globális nagyvállalatok profitszivattyújában azonosít.

továbbá temérdek más, tőlünk független tényezőnek. A konnektivitási stratégia – a német autóipar és a kelet-ázsiai akkumulátorgyártás összekapcsolása – ráadásul egy monokultúrás gazdasági szerkezetet állandósít, ami önmagában is iszonyatos kockázatokat rejt. Talán nem kéne megvárnunk, hogy az akkumulátor-nagyhatalmi álmokból Európa hulladéklerakóján ébredjünk.

A monokultúrás kiszolgáltatottság miatt az Orbán-kormány tizenötödik éve növeli a munkavállalók kiszolgáltatottságát, és őrli fel természeti erőforrásainkat. Eleinte a sztrájkjoggal „bíbelődtek”, és a munkaerő-kölcsönzést pörgették fel, no meg a kiemelt beruházási szabályozás csúcsra járatásával lehetetlenítették el a nagyberuházások feletti közösségi kontrollt. Az elmúlt esztendőben viszont lenullázták a munka- és tűzvédelmi oktatást, valamint a foglalkozás-egészségügyet, a környezetvédelmi hatósági szerződés intézményével pedig kaput nyitottak a környezeti bűnözés legalizálására.

Csakhogy egy ország szuverenitása mégiscsak azon alapul, hogy milyen mértékben képes hazai tudásbázison, helyi alapanyagokból, kevés szállítással, hazai energiaforrással és hazai munkaerővel magasabb hozzáadott értéket előállítani. A közepes fejlettség csapdájából a kiutat egy olyan patrióta, a természeti erőforrások kímélő használatán alapuló gazdaságpolitika jelentheti, ahol a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.