A nyaralás lélektana: miért drága, ami olcsó

Drága magyar nyaralók!

Régóta hallgatom és már egész gyűjteményem van a Balatonnal, a drágasággal, meg az Adriával kapcsolatos előítéletekről, illetve vélelmekről – ezeket fogom itt most csokorba szedve úgy bemutatni, hogy egymáshoz illesztett puzzle-darabokként kirajzolódjon belőlük egy olyan kép, ami alapján végre érthetővé válnak, egyébként önmagukban teljesen abszurd és irracionális megnyilvánulások is.

A Pannon Egyetem Turizmus Intézetének májusban nyilvánosságra hozott kutatása több száz adat alapján hasonlította össze az árakat, végre objektíven, tudományosan megalapozott módszertannal és minden egyes kategóriát külön-külön vizsgálva, mert csak így lehet korrekt az összehasonlítás:

A hazai sajtó is kezdi végre több adatot összehasonlítva feltárni, hogy valójában drágább az Adria, mint a Balaton. Csakhogy hiába kerülnek nyilvánosságra a valós tények, mégis makacsul tartják magukat a bő másfél éven át hangoztatott drágasági vélelmek, melyek minden jel szerint a legnyilvánvalóbb tényekkel is dacolnak. Kérdés, vajon hogyan lehetséges ez és miért ragaszkodnak annyian egy tévesen kialakult képhez az árakat illetően? Sokkoló lesz a megfejtés, de egyben megkerülhetetlen is.

 Visszanyal a Kádár-kori 20 forintos fagyi

Az olcsó balatoni nyaralás évtizedeiért most kell megfizetnünk. A balatoni vendéglátásról hatvan éven át az olcsó nyaralás képe élt generációkban, amihez képest nyilván minden piaci ár drágának tűnhet ma, miközben az euróban másfélszeres áron adott adriai fagylalt (átlag 1000 Ft/gombóc) vagy átszámolva akár 20-30 százalékkal drágább éttermi számla egy tengerparton sokak számára olcsóbbnak tűnhet... mármint ahhoz képest, hogy ott nem is számítottak olcsóbbra! Vagyis sokan a merőben szubjektív elvárásokhoz képest minősítenek olcsóbbnak olyan tengerparti árakat is, melyek objektíve átszámolva magasabbak, mert a szockó balatoni tömegturizmus évtizedei azt égették be generációk tudatába, hogy nálunk mindennek olcsónak kellene lennie. A tengerparton viszont nem is számítottak olcsóságra, azokat az árakat normálisnak, elfogadhatónak tartják. Így ma durván visszanyal a Kádár-kori 20 forintos fagyi. Ebben az abszurd helyzetben még nehezebb helytállni és még jobbat kell adni a balatoni vendéglátásban, hogy elégedettek legyenek a vendégek.

Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a piaci valóság az, hogy a minőségi balatoni vendéglátást ma nem túlárazás, hanem épp ellenkezőleg: egyre keményebb árverseny jellemzi, melyben az alapanyagárak inflációját sem tudják teljesen beépíteni áraikba a vendéglátóhelyek, amikor 40 százalék helyett csak 10-20 százalékot tudtak idén emelni. Ebben a helyzetben logikus, hogy jó árszintet csak úgy tudnak tartani az igényesebb helyek, ha értéktöbbletet kínálnak azzal, hogy még jobbat akarnak nyújtani minden téren. Ha a hangzatos vélemények szintjéről sikerülne eljutni a szakmai alapú tényfeltárásig az árképzést illetően, akkor végre a valós piaci helyzetet is megismerhetné a nagyközönség. Persze az is fontos, hogy ne almát körtével típusú összehasonlítások legyenek.
A piaci verseny idén pont nem drágulást hozott a vendéglátásban, hanem leginkább a profit jelentős csökkenését. Egyre keményebben kell megdolgozni egyre kisebb haszonért. Valójában nemcsak az alapanyagok és az energia ára nőtt az éttermi áraknál jelentősebb mértékben, hanem a bérköltségek és egyéb adminisztratív terhek is.
A növekvő verseny és az inflációs nyomás miatt valójában jelentősen javult a balatoni vendéglátás ár-érték aránya az utóbbi másfél évben, miközben a médiában és a közösségi médiában azt sulykolták, hogy milyen drága – pont az ellenkezője történt. Persze a valóság megismerését itt is megakadályozta egy szubjektív tényező, nevezetesen az, hogy az általános infláció miatt sokak anyagi helyzete romlott és leginkább a nyaraláson, azon belül pedig a vendéglátáson próbáltak spórolni. Emiatt a legkevésbé sem érdekelte őket a vendéglátósok nehéz helyzete és az alapanyagárnál kisebb inflációt is eleve sokallják akkor is, ha az relatíve nem piaci drágulást vagy túlárazást jelent objektíve, hanem épp ellenkezőleg, a vendégnek lehető legkedvezőbb árakért folyó versenyt. Ez azonban szubjektíve nem hatja meg azok százezreit, akik ennek ellenére is a vendéglátáson és a nyaraláson akarnak leginkább spórolni most.

Még nem vált luxussá a nyaralás, de az árképzést nem értik ma sem

Idén sokan közfelháborodás keretében osztották meg egy felkapott tihanyi vendéglátóhely (a Rege cukrászda) számláját. Anélkül, hogy elvesznénk a kérdés részleteiben, hadd emeljem ki azt, ami ebben a jelenségben a leginkább aggasztó és senkitől nem láttam, hogy szóvá tette volna. Immár negyedik évtizede van hivatalosan piacgazdaság, és a honi lakosság aggasztóan nagy részének még mindig nem esett le, hogy mondjuk egy kávé, egy sütemény vagy bármi nem államilag fixált áron kapható, hanem az egyik helyen lehet 400, míg máshol akár 1000 forint is az ára, mert mondjuk nem ugyanolyan minőségű az a kávé és barista készíti el ... vagy akár páratlan panoráma is van hozzá és luxusnak vélt körülmények, a vendégek kifizetik. A menőző szelfi ára ugyan nem szerepel a számlán, de azért mégis be lehet árazni azt is, ha tényleg olyan felkapott a hely. Akkor meg min is csodálkoznak annyian... A legkínosabb tanulsága egy ilyen „ügynek“ az, hogy e honban emberek milliói láthatóan nincsenek tisztában a piacgazdaság működésének alapjaival sem. Akkor pedig nem csak a hazai vendéglátást lesz nehéz működtetni ilyen vendégekkel, hanem az európai és globális versenyben sem sok esélyünk lesz helytállni ilyen honfitársak millióival. Hogy lesznek belőlük tudatos európai polgárok és mikor?
Vegyünk egy másik visszatérő példát: rengetegszer halljuk azt, hogy „mi kerül ebben az ételben“ 3-4 ezerbe, mikor az illető „otthon meg tudná főzni az ötödéből is“, mert ugye annyiért is meg tudja venni az alapanyagokat egy multinál. Most kivételesen ne akadjunk fenn azon, hogy ezzel az „érveléssel“ mennyire veszi semmibe mások munkáját és nem érti a vendéglátás legalapvetőbb működését sem... de húzzuk alá pirossal, hogy a saját munkáját és befektetett idejét-energiáját is semmibe veszi azzal, hogy nem számolja bele az árba, sem a főzés-tálalás-mosogatást, sem azt, hogy mennyi idejébe és benzinköltségbe kerül mondjuk a bevásárlás... meg a konyhája és annak fenntartása. Pedig ha azt mind beleszámolná, akkor már nem is tűnne olyan drámainak az árkontraszt, amire ráfeszül egy teljesen abszurd és torz számítási „módszerrel“, mely szerint egy étel bekerülési költsége=alapanyagár. Olyan emberek tömegeivel, akik ennyire nem értik az őket körbevevő világ alapvető működési törvényszerűségeit sem vajon hogy lehet egy országot jól vagy akár csak normálisan működtetni?

Mert itt már messze nem csupán a vendéglátás sorsáról van szó. Az csupán tükre az adott társadalom állapotának.
Azt is ki kellene mondani sajnos, hogy a magyarok közérzete olyan rossz lett, hogy legalább a nyaralásukon szívesen mennek el az országból, hogy addig se kelljen ugyanazzal a rossz közérzettel találkozniuk – és ez bizony igaz a kormánypárti szavazókra is. Amikor a tengert és külföldi nyaralást választják, azzal mintegy bevallják, hogy inkább csak ideológiai alapon vagy esetleg érdekből szavaznak a hazafiasabb szólamokra. Épp ebben különbözik oly drámaian a nacionalizmus a patriotizmustól, mert a nacionalista szólamok a legritkább esetben jelentenek valódi patriotizmust, ami a hazai turizmus választásában nyilvánulna meg a valóságban, gazdaságilag is. A nagymagyarországos matricákkal Adrián nyaraló autók sokasága azt mutatja, hogy nemcsak a piacgazdaság működése nem világos emberek tömegeinek, hanem az sem, hogy a nacionalista szólamok mit sem érnek, ha a fogyasztói választásokban sem jelenik meg a gyakorlatban mindez patriotizmusként – ahogy a horvátoknál, az olaszoknál vagy franciáknál megjelenik. Mert ők zömmel otthon nyaralnak ugyebár.

A Balaton aktuális megítélése tükrözi a magyar társadalom állapotát, önképét és jövőképét

A Balatonhoz való viszonyunk minden egyes korszakban pontosan tükrözi a magyar társadalom aktuális önképét és jövőképét. Amikor a Balaton bő évtizedes büszke felívelését láttuk, a magyarok sokkal jobban hittek a jövőjükben, a saját sztorijukban és ezért büszkén kifejezésre juttatták azt, mennyire szeretik a Balatont mint „magyar tengert“, azaz a saját üdülőhelyünket. Egy időben még menőbb is volt, mint a tengerpartok. Amikor meg jön a kiábrándulás a hazai viszonyokból és az ország perspektívái sokkal komorabbnak tűnnek, akkor meg hirtelen leginkább a Balatonra vetül mindez, mintha a tükröt okolnánk azért, ha rosszabbul nézünk ki mi magunk.

Manapság az emberek többségének nehéz bevallani (maguknak is, de kifelé a környezetüknek meg pláne), hogy ma már nem engedhetik meg maguknak, hogy jobb helyekre járjanak és családi szokás szerint elmenjenek kéthetes balatoni nyaralásra abba a villába, ahova eddig minden évben jártak... és ezért egyszerűbbnek tűnik a balatoni vendéglátás „drágaságát” okolni, illetve az egyhetesre redukált adriai vagy olasz nyaralást dicsőíteni. Csupán lélektanilag érthető jelenség ez, de közben sajnos sok tízmilliárdos kárt okoz az országnak, ha emberek százezrei járnak el így.

és az is kínos lenne, ha két hét helyett idén csak egy hétre vennék ki ugyanazt a balatoni villát, mert közvetve az is beismerése lenne helyzetük romlásának – az egyhetes tengerparti nyaralással viszont úgy tűnhet, hogy nem is rosszabb az ő helyzetük ma, hanem... jobb. Kompenzációs képmutatás ez a javából. Hányan ismerhetnének magukra némi önkritikával ebben? Attól tartok, hogy milliós nagyságrendű magyar nyaralónál történt valami hasonló az utóbbi két évben. A folyamat persze öngerjesztő, és minél többen választják ezt a mentális menekülési útvonalat, annál nehezebb lesz jó árakat fenntartani és normálisan működtetni a hazai vendéglátást.

Itt kell megjegyezni, hogy ehhez hasonló jelenséget és hosszan tartó lejárató kampányt a sajtóban, illetve a közösségi médiában az ország legkedveltebb üdülő régiója ellen egyetlen másik országban sem láttunk. Ez abszolút elképzelhetetlen nemcsak az olaszoknál vagy a franciáknál, de a horvátoknál is. Ott inkább az a téma, hogy a sok külföldi turista mennyire felhajtja az árakat nemcsak a boltokban és a vendéglátásban, hanem az ingatlanpiacon is, ami miatt a helyiek számára kezd túl drága lenni az élet és a nyaralás is. Ha a zágrábi sajtóban csak feleannyira negatív képet festettek volna a dalmát tengerpartról, mint nálunk a Balatonról, akkor a felháborodott horvát vendéglátósok egy héten belül eldózerolták volna az erről cikkező szerkesztőségeket. Az hungarikum, hogy nálunk sok tíz milliárdos kárt lehet okozni egy ágazatnak bő másfél évig kiragadott adatokra bazírozott lejárató kampánnyal, lényegében érdemi reakciók nélkül.

Vajon miért lángosban akarják mérni az egész balatoni vendéglátást?

Tudja amúgy itthon bárki, hogy szigorúan a bekerülési költségét tekintve a mai alapanyagárak mellett a sajtos-tejfölös lángos nem lehetne olcsóbb egy alap margherita pizzánál, ami ma már a legolcsóbb helyeken is 2000 forint felett van, a jobb helyeken pedig 3000 felett – mégsem írt senki arról cikkeket, hogy a pizza drága lenne. Arról szólt csak a médiafáma, hogy a lángos a drága.

Mégis mi áll akkor a háttérben? Valójában a lángos lett a fő jelképe a 60-as évektől berögzült illúziónak, hogy a balatoni nyaralásnak olcsónak kéne lennie. Pedig már semmi alapja nincs, se gazdasági, se társadalmi háttér nincs már hozzá a rendszerváltás óta (amióta piaci alapon működik a vendéglátás). Mégis makacsul tartja magát az olcsó balatoni nyár elvárása, ami leginkább abban az elvárásban ölt testet, hogy legyen olcsó a lángos.

Gyakran halljuk, hogy a dalmát tengerparton „a strandok ingyenesek“, míg a Balatonnál fizetős strandok lennének – ami duplán téves állítás, mivel sok ingyenesnek mondott adriai partszakaszon semmilyen strandi szolgáltatás és infrastruktúra nincs, emiatt igazából nem is nevezhetők strandnak. A hasonlóan kiépítetlen szabad partszakaszok a Balatonnál mindenhol „ingyenesek“, ahol pedig a tengerparton kínálnak valódi strandi szolgáltatásokat, ott ezek jellemzően jóval drágábbak a balatoni strandok átlagáránál.
Az Adrián tehát valódi ingyenes strandok nincsenek, viszont a Balatonnál, főleg a déli parton elég sok valóban ingyenes strand van akár kifejezetten sok és nívós szolgáltatással. A valóságban kopár sziklás tengerpartokon ingyen lehet odakozmálni, mert jellemzően semmi árnyék nincs sehol, a napernyőbérlés pedig drága.
A hazai kommunikációban eddig sajnos nem jelent meg, hogy akár hungarikumnak is lehetne tekinteni a füves-fás, sok árnyékot kínáló balatoni strandokat. Mert a tengerpart tipikusan vagy homokos vagy sziklás szokott lenni. Nem mellékes szempont az sem, hogy az Adrián viszonylag gyakori tengeri sünbe lépő gyerekeknek sokkal nehezebb elsősegélyt találni egy strandi szolgáltatások nélküli parton, míg a Balatonnál mindenhol hamar elérhető a közvetlen közelben, mivel ez minden strandon kötelező szolgáltatás. Könnyen belátható, hogy a mindenütt szajkózott klisék mennyire abszurdak és mennyire nem fair a Balaton–Adria-hasonlítgatás, ehhez elég pusztán pár evidens tényre kitérni, ami eddig kimaradt a témával kapcsolatos itthoni kommunikációból.

A budapesti és európai árszínvonalhoz igazodva a balatoni a vidéki vendéglátás érdekeit képviseli

Nem csak gazdasági alapon közérdek, hogy valamit kezdjünk ezzel a drágasági kérdéskörrel idén és bízunk benne, hogy a szigorúan tényalapú kommunikáció lehetne a jövőben irányadó. Az Év strandétele díj kihirdetésekor tavaly is kiemeltük, hogy mindegyik díjazott étel helyi és minőségi alapanyagokból készült, kiadós volt, és ezzel együtt is gyakorlatilag egy pizza áráért adták a díjazottak kimondottan finom és kreatív Beach Food ételeiket. Olyan egyedi értéket, amilyet sehol máshol nem lehetett kapni. Miért volna ez drága vagy mihez képest az? Fontos végre feltenni néhány mindmáig elmaradt kérdést. Leginkább azt, hogy vidéken is ugyanannyiba kerülnek a minőségi alapanyagok, mint Budapesten, és a legszebb balatoni helyeken a bérleti díj sem olcsóbb. Ugyan mitől „kellene“ olcsóbbnak lennie egy jó vidéki bisztróban ugyanolyan igényes kiszolgálással elénk tett és ugyanolyan szépen tálalt ételnek? Bízunk benne, hogy senki sem szeretné, ha a vidéki vendéglátásban dolgozóknak kevesebbet fizetnének bárhol, pusztán azért, mert vidéken van egy étterem. Ha pedig így hasonlítjuk össze az árakat – sokkal reálisabban –, akkor egyértelmű, hogy a Balaton ebben a tekintetben az egész vidéki vendéglátás érdekeit is képviseli azzal, hogy ne legyen szakmailag is és emberileg is indokolatlan diszkrimináció a vidéki vendéglátással és annak árszínvonalával szemben.

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)