Az EU vezetése tálcán kínálja Orbán Viktornak a szabadságharcos pozíciót

Legyőzi-e a Tisza Párt a Fideszt a következő választáson? Ki mondott jobb beszédet október 23-án: Orbán Viktor vagy Magyar Péter? Ezek a kérdések foglalkoztatták leginkább a hazai közvéleményt, miközben az Egyesült Államokban a rendkívül kiélezett elnökválasztás az utolsó hetek hajrájához érkezett, Volodomir Zelenszkij győzelmi tervvel állt elő, és a Közel-Keleten Izrael háborúja a Hamász ellen Irán provokatív fellépése miatt éppen eszkalálódik. Kaotikus a világ, nehéz kérdések várnak válaszra itthon és külföldön is (még szerencse, hogy Csárdi Antal volt LMP-s képviselő múlt heti ámokfutása egy kis vidámságot vitt a szürke hétköznapokba). Talán érdemes megint megállni egy kicsit, és a napi információözönben megkeresni azokat a pontokat, amelyek a hosszú távon lényeges folyamatokra utalnak.

Az idei október 23-ai ünnep több okból is különleges politikai erőpróbának ígérkezett. Egyrészt Orbán Balázs, a miniszterelnök által is hibásnak minősített okfejtése miatt – mint emlékezetes, azt mondta, hogy „…56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij, aki belevitte az országát egy háborús védekezésbe…” –, másrészt pedig azért, mert egyre több közvélemény-kutatás jelzi azt, hogy a Tisza Párt behozta a Fideszt. Hasznos lehet tehát megvizsgálni a beszédeket abból a szempontból, hogy a várható politikai lépésekkel kapcsolatban elárulnak-e nekünk valamit.

A két fellépés közül a véleményem szerint Orbán Viktor megszólalása számít erősebbnek. Összeszedett, szikár, figyelemfelkeltő politikai üzeneteket tartalmazó, lendületes felszólalást hallhattunk a miniszterelnöktől. Előző nap magyar–szerb–szlovák csúcson vett részt, onnan Párizsba repült Emmanuel Macronnal vacsorázni, majd másnap délelőtt a Millenárison beszélt. Mondandójában igyekezett az 56-tal kapcsolatos hibát kezelni olyan formán, hogy szerinte a magyar forradalom is a szuverenitásunkat védte az idegen hatalommal szemben, és ma is hasonló helyzetben vagyunk: védenünk kell az önállóságunkat, a függetlenségünket. A politikai igazgatója félresikerült mondatához kapcsolódva pedig azt mondta, hogy csak „egyetlen dologért, Magyarországért és a magyar szabadságért szabad harcolni”.

Az elmúlt években, amikor a Fidesz politikusai előszeretettel hasonlították a Szovjetuniót az Európai Unióhoz, a párhuzamot mindig tévesen használták, hiszen nem vettek tudomást arról a tényről, hogy a kommunizmust, a szovjet megszállást erőszakkal, katonai erővel kényszerítették ránk. Az unióhoz viszont a szabadon és demokratikusan kinyilvánított népakarat és egy népszavazás köt minket. (Ráadásul bármikor ki is léphetünk, ahogy azt a britek 2016-ban megtették – aztán alaposan meg is bánták.) Azt sem szabad sohasem elfelejteni, hogy nemzeti történelmünk Szent István király óta Európához és a nyugati kereszténységhez kapcsol minket. Példát mutató és sokszor hősi halált halt elődeink a függetlenség kivívása mellett az európai népek családjában szerették volna újra látni Magyarországot. Harmadrészt pedig arra sem árt emlékezni, hogy a magyar nép nemcsak azért lázadt fel a szovjet/orosz megszállás ellen, mert az diktatúrát kényszerített ránk, hanem azért is, mert az emberek többsége úgy gondolta, hogy egy nálunk fejletlenebb ország erővel ránk oktrojált akarata eleve visszahúzott bennünket a fejlődésben. De miért más most mégis a helyzet a korábbi évekhez képest?

A párhuzam most is hamis, azonban az előző írásomban említett elszomorító strasbourgi vita egyik elemeként Manfred Weber, a Fidesz egykori mérsékelt konzervatív pártcsaládjának vezetője Orbán Viktor jelenlegi magyar kormányfőt a múlt, Magyar Pétert pedig a jövő emberének nevezte, majd hirdetésben adták tudtul, hogy Orbánnak ideje távozni. Tehát Brüsszel most sem Moszkva, azonban jelenleg jogosan teszi szóvá a magyar kabinet vezetője, hogy kívülről akarják megmondani, hogy kinek kell távozni és kinek kell jönni miniszterelnökként itthon.

Webernek ezt a felesleges és hibás megnyilvánulását természetesen rutinosan használja ki Orbán, amikor az októberi forradalomra hivatkozva azt mondja, hogy soha nem szerettük, ha külföldről kívántak beleszólni a dolgainkba. Ez igaz is, hiszen a magyar történelemnek és történelmi tudatnak fontos eleme a rebellis magatartás, vagyis a lázadás az idegen hatalmak, az elnyomás, a kívülről jött utasítások ellen. Ráadásul az érdekeink védelme mellett a Nyugattal szembeni fellépést is elfogadja, sőt értékeli a közvélemény, amit személyes tapasztalatból is tudok. Amikor környezetvédelmi és vízügyi miniszterként dolgoztam – bár akkor még csak három éve váltunk az unió tagjaivá –, a kollégáimmal együtt felléptünk Ausztriával szemben a Rába habzása miatt, majd Németországgal szemben az onnan illegálisan Magyarországra hozott és elégetni kívánt, veszélyes hulladékot is tartalmazó szeméttel kapcsolatban.

Többen óvtak minket ettől, mondván, hogy éppen csak tagok lettünk, de máris diplomáciai bonyodalmat okozunk, azonban a kiállásunk végül eredményesnek és rendkívül népszerűnek bizonyult: az osztrák bőrgyárak szűrőberendezéseket szereltek fel a Rábába ömlő szennyvizük megtisztítása érdekében, az illegális szemétimportot pedig sikerült felszámolni. A magyar közvélemény pedig értékelte a friss uniós tagtársainkkal szembeni határozott kiállást.

A Fidesz egyébként is erős történetmesélésben. A sztorik általában népmesei hagyományokra támaszkodnak: az országot meg kell védenünk valamilyen nagy, külső veszélytől (a globális tőke mesterkedései, a nemzetközi baloldal összeesküvése, Soros György és állítólagos tervei, a migráció, a genderpropaganda, majd Brüsszel és az USA összeesküvése ellenünk). Mi rendszerint, mint a legkisebb fiú, csellel, furfanggal vagy ha kell, erővel küzdünk az óriások ellen. És ahogy Orbán Viktor a beszédében kiemelte: Dávid és Góliát küzdelméből mindig Dávid szokott győztesen kikerülni. Az EU vezetése tálcán kínálja fel számára az újabb szabadságharcos pozíciót. Az üzenet egyszerű, és erős érzelmeket tud megmozgatni a magyar polgárokban.

Kérdés persze, hogy ez elegendő lesz-e az újabb sikerhez. A legnagyobb probléma hazánkban továbbra is a gyengélkedő gazdaság, amely a felszínre dobta Magyar Pétert és pártját. Azt a Tisza Pártot, amely 23-án több embert megmozgató demonstrációt szervezett, mint a Fidesz a Millenárison. Magyar Péter bár hosszú és fókuszálatlan beszédet tartott, mégis előrelépett a politikai személyiségépítésben. A korábbi agresszív, kötözködő megnyilvánulásaihoz képest most igyekezett megfontolt ellenzéki vezetőként mutatkozni.

A gazdasági válság okozta nehézségek egyre több emberben váltanak ki indulatokat, és ezeket szeretné a Tisza Párt szervezetébe terelni a meghirdetett jelöltkiválasztási módszerrel. A Fidesz egykori Polgári Kör-ötletét felhasználva akarja fenntartani a jelenlétüket a társadalom széles rétegeiben, ezért a modern kor szelleméhez alkalmazkodva, a valóságshow-k és televíziós tehetségkutatók világán szocializálódott közönségnek pályázatot hirdetett.

Tehát a beszédek tartalmát és mozgósító erejét nézve a miniszterelnök jobban szerepelt, de ebből még hiba lenne következtetést levonni a verseny állására nézve. Annál is inkább, mert érdemes emlékezni arra, hogy 2002-ben Orbán Viktor és Medgyessy Péter tv-vitáján Orbán jobb volt, mégis Medgyessy nyert. Egy választási sikerhez több más tényező is szükséges, emiatt is keltettek feltűnést a különböző közvélemény-kutató intézetek felmérései az utóbbi napokban. Ezek eredményei nagyarányú szórást mutattak attól kezdve, hogy a Tisza már meg is előzte a Fideszt egészen addig, hogy semmi sem változott: a kormánypárt jelentős fölénnyel vezet.

Hogyan kezeljük e teljesen eltérő megállapításokat? Azt javaslom, hogy távolságtartással. Egyrészt a különböző intézetek erősen eltérnek egymástól a megbízhatóság kérdésében. Másrészt a politikai élet hullámzó, egy pillanatfelvétel hamis képet adhat a tendenciákról. Holott mindig az utóbbi a lényeges. A fő irány pedig az, hogy a Fidesz a stabil táborából nem veszít szavazókat, a Tisza pedig begyűjti a baloldali ellenzék, sőt kis részben most már a szélsőjobboldali Mi Hazánk szavazóit is.

Szokás szerint zajlik a harc azon bizonytalanokért, akik egyáltalán hajlandók szavazni, illetve egymás táboráért, hátha onnan lehet elvenni támogatókat. Ebben a küzdelemben a strasbourgi vita kapcsán a hazai ellenzék stratégiai hibát vétett, a Fidesz pedig éppen igyekszik a javára fordítani azt a baklövést, amit a Néppárt elkövetett. De a lényegi kérdés 2025-ben egyértelműen az lesz: beindul-e a kormányfő által ígért gazdasági növekedés, vagy sem. Tehát a helyzet kulcsa továbbra is a kormánypárt kezében van, ahogy arról már egy korábbi cikkemben írtam.

Nagyban befolyásolja Magyarország mozgásterét az a nemzetközi környezet is, amelyben éppen komoly változások előtt állunk. Egyrészt az Amerikai Egyesült Államok elnökválasztás elé néz. Bő egy hét múlva már tudni fogjuk az eredményt, ami hatással lesz Magyarország lehetőségeire is, hiszen a jelenlegi kormány kiemelkedően jó kapcsolatokat ápol a republikánus Donald Trumppal, míg feltűnően rosszak a viszonyok a Kamala Harris mögött álló demokratákkal.

Másrészt Izrael bő egy éve vívja háborúját a rátámadó Hamász terrorszervezettel, ami egy hónapja kiterjedt az Irán által fenntartott terrorszervezet, a Hezbollah irányába is. Irán már nemcsak az Izrael határán állomásoztatott terroristáival, hanem a saját rakétáival közvetlenül is támadja a zsidó államot, s a friss izraeli válaszcsapás a forint árfolyamára is ütést mért. A Közel-Kelet bizonytalansága tovább fokozza a gazdasági nehézségeket a világban, így itthon is.

Végül pedig a másik háborús hadszíntéren, az orosz–ukrán fronton az asztalra került Volodomir Zelenszkij győzelmi terve, ami több, aggodalomra okot adó elemet tartalmaz (Ukrajna NATO-tagsága, a háború kiterjesztése orosz területre, atomfegyverek előállítása Ukrajnában és ukrán katonai védelem Európában az amerikaiak helyett). E pontok alkalmasak lehetnek a magyar kormánypártnak arra, hogy a hibás és ellentmondásokkal teli álláspontját ezzel a háborúval kapcsolatban egy témára irányítsa, méghozzá erre a tervre. Így zárójelbe kerülhet az, hogy természetesen létezik párhuzam a magyar ’56 és Ukrajna jelenlegi küzdelme között: mindkét esetben egy ország, egy nép küzd a szuverenitásáért egy rátámadó nagyhatalommal szemben, amely történetesen ráadásul ugyanaz: akkor Szovjetuniónak hívták, ma pedig Oroszországnak.

Nem lesz tehát egyszerű a tisztánlátás a stabilitását vesztő világban és a hozzá kapcsolódó felfokozott információáramlásban az elkövetkező időben. De néhány hét múlva egy kicsivel több kapaszkodónk lesz arra vonatkozólag, hogy mire számítsunk az előttünk álló hónapokban.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Magyar Péter 2024. október 23-án. Fotó: Szollár Zsófi / Index)