Az a mocskos nagy igazság, hogy Azahriah mindenkihez szól

Még csak Bicskénél járunk az M1-esen, de már túl vagyunk az Introvertált dalon, és a La Casa de Papelt bömbölteti a lányom a Spotify tracklistjéről. Alig indultunk el Budafokról, észre sem veszem, ahogy faljuk a kilométereket, el Profesor, Mexikó, Berlin, kavarognak lelki szemeim előtt és fülemben a kedvenc filmsorozatom szereplői és epizódjai, az újpalotai kölyök pedig úgy csavar a 22 éves ujjai köré, ahogy jó fél évszázada a Rolling Stones a Brown Sugarral vagy egy kicsit később a jó öreg Mark Knopfler a Sultans of Swinggel, illetve a Young fivérek és Brian Johnson a You Shook Me All Night Longgal.

Pozsony felé döngetünk, búcsúkoncert lesz, Azahriah visszavonul, ha csak egy időre is, de ahogy Marco Rossi is megmondta, sohasem tudja az edző, melyik az utolsó meccse, így van ez a popzenében is.

Ez már a tartarosz, jé, a fene se gondolta, hogy Baukó Attila, innen, a grafitszürke lakótelepről ismeri a görög mitológiát, mit ismeri, még jól is alkalmazza a szimbólumokat. Igaz, a dalszövegeinek olykor nincs értelme, de valahogy mégis van, hiába nem állnak össze mondatokká a szótöredékek, plasztikusan kirajzolódik belőlük egy palotai utcák macskakövein szocializálódott suttyó életérzése, ami úgy rezonál kortársainál, ahogy Szörényiék és Bródyék dalszövegei rezonáltak a hatvanas évek kádárista béklyójába vert magyar tinédzsereinek nemzedékénél.  Vagyis nálam.

Bevallom, nem hittem volna, hogy valaha úgy megérint egy magyar énekes/zenész művészete, ahogy annak idején Szörényiéké felkavart. Csaknem hatvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkapjon ugyanaz az érzés.

Mert az a mocskos nagy igazság, hogy Azahriah mindenkihez szól. A lányom – aki alapvetően meghatározza a zenei ízlésemet Amy Winehouse-tól Lady Gagán át Azahriah-ig és Krúbiig – Tatabánya környékén felvilágosít, hogy kezdetben, két-három éve még szigorúan a tinik gerjedtek Azahriah-ra, aki akkor még maga is innen volt a húszon, de ahogy az énekes öregedett, és a dalai hódítani kezdtek, egyre feljebb emelkedett a koncertek hallgatóságának átlagéletkora.

Meg Azi Ázsiója.

Beiktatott egy európai (klub)koncertkörutat, előbb bevette a Budapest Parkot, aztán háromszor a Puskás Arénát, kaszált vele nettó hatszázmillió forintot, de a szövegeivel, a dalaival és az öltözködésével megmaradt ugyanannak a gumicsizmás suttyónak, aki volt 2019-ben, amikor a projekt elkezdődött.

Eleinte még nem volt napszemüveg és vödör/Matulasapka, meg olykor méhészfátyol, ezek csak később lettek az Azi-imázs elmaradhatatlan kellékei. De mindez közömbös, egyik dal pörög a másik után, már kanyarodunk is Komárom felé, át az Erzsébet hídon.

Igen, Komárom hídját is így hívják, Sisiről nevezték el, és máris Révkomáromban vagyunk, Orosz Örs barátomnál, a felvidéki Sine Metu egyesület elnökénél, a szlovákiai magyarság élő lelkiismereténél, a Gömbaszögi Nyári Tábor felélesztőjénél. Örs, amikor megtudja, hogy mi járatban vagyunk, két kávé között elmondja, hogy tavaly Azi is fellépett a nyári táborukban, nem mindenkinek tetszett „odafönt”, de hát ha Krúbi is énekelhetett a Völgyben, akkor hozzá képest Azi rendszerkritikája csak bársonyos simogatás.

De már el is hagyjuk Révkomáromot, a városszéli benzinkútnál a pultos kiscsaj, amikor megtudja, hová igyekszünk, halálosan komolyan rimánkodni kezd, hogy vegyük fel, vigyük el a Majestic Clubba, mert ha tényleg ez Azi búcsúkoncertje, akkor ő belehal, ha nem lehet jelen.

Megnyugtatom, hogy csak átmeneti a búcsú (bár magam sem vagyok meggyőződve erről), aztán már jobb kéz felől feltűnik Dunaszerdahely, a tracklistről pedig a lesson, majd a cipoe. Azi váltogatja a nyelveket, angolul eddig is tudott, Lunától, az ecuadori szerelmétől nyilván tanulja a spanyolt (lásd még La Casa de Papelt), de vannak számok, amelyekbe komplett német strófákat is beszuszakol.

Mire Pozsonyba érünk, átrágtuk magunkat a teljes Azahriah-diszkográfián, a srác nyitott könyv, jöhet az, amiért kétszáz kilométert autóztunk: az este kilenckor kezdődő koncert.

Fél hétkor már hatalmas sor kígyózik kétfelől is a Majestic előtt, bár természetesen mindenkinek van jegye, az emberek az első sorba akarnak kerülni a színpad előtt. Egyetlen szlovák szó sem hallatszik, bár a magyart fura akcentussal beszélik, a tömeg kilencvenöt százaléka a Felvidékről – Révkomáromból, Galántáról, Érsekújvárról, Somorjáról, Dunaszerdahelyről – érkezett.

Aztán megnyílik az ajtó, a klub ezer főt fogad be, egy gombostűt sem lehet leejteni. Felmegyünk a karzatra, mellettem három negyvenes hölgy, beljebb szintén negyvenes férfi a fiával.

És most valami megmagyarázhatatlan impulzus, talán a gyermekük vagy az unokájuk hatására, rákattantak ennek a napszemüveges, vödörkalapos utcagyereknek a zenéjére meg az olykor összefüggéstelen, inkább az érzelmeinkre, semmint az értelmünkre ható, néha trágár, de ha kell, mitológiai párhuzamokkal megterhelt szövegeire.

Az Azahriah-jelenségre.

Amiben benne van a finoman ellenzéki felhang, a szordínóban kormánykritikus mellékzönge, de leginkább a jórészt lepukkant, egyik napról a másikra élő, alkalmasint vicces cigiket szívó, olcsó piákat vedelő magyar fiatalság életérzése, a 2020-as évek kalandvágyó kilátástalansága, az újpalotai utcák macskaköves sivársága, a lakótelepi családsanyargatás, az asszonyverés, amit olyan hűségesen adott vissza a Puskás Aréna három tavaszi koncertjének díszletvilága.

És máris nyakig benne vagyunk a 77 percig tartó varázslatban. Most élőben látom és hallom ugyanazt, amit a Skodánkban hallgattam két és fél órán keresztül. A tömeg eszeveszetten tombol, az összes szám szövegét kívülről fújják, ismétlem, nem újpalotai csibészek, hanem felvidéki magyarok, akiket összeköt a közös nyelv.

A végén háromszori újrázás, a tartarosszal zárul a koncert, Azi mindenkit megnyugtat, hogy visszatér, csak egy kis pihenésre van szüksége.

Velünk, akik két-három év alatt rászoktunk erre az ópiumra, ennek a géppuskaként pörgő nyelvű, jobbára érthetetlen szövegeket reppelő, hip-hopozó, egy kicsit arabos, egy kicsit mulatós zenét nyomó srácnak az eklektikus művészetére.  Mert művészet ez, hiszen ebben az esetben is érvényes az elhíresült mondás parafrázisa: hogy mi a művészet, azt én mondom meg.

És még akkor is művészet, ha egy nagyra becsült barátom, a képzőművészetben, az irodalomban és a zenében is alaposan jártas reneszánsz ember valahová oda pozicionálta Azit, ahol eddig még senki sem járt.

Valahová Timbuktu és a hip-hop közé, félúton.

Ahol a jelek szerint vagyunk pár millióan.

A szerző az Index főmunkatársa.

(Borítókép: Azahriah 2024. augusztus 24-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)