Lopakodó militarizáció Magyarországon

Egy ember, akiről zsigerileg érezzük, hogy lételeme a harc, a konfrontáció, aki politikai ellenfeleire a legaljasabb és leggusztustalanabb jelzőket aggasztja – de közben a békéről papol. Ismerős? Hogy klasszikust idézzek: Mi az hogy! Nagyon is. Aki Magyarországon él, már megtapasztalhatta, hogyan tudnak agresszív vezetők békepártinak feltűnni. Jaj Amerikának, jaj a világnak – most ők jönnek.

Mégis, ha más nem, Trump talán segít láttatni mindazt, ami történik velünk – és így talán jobban észrevesszük majd itthon is.

Trump az USA külpolitikáját a következő két évben teljesen a saját szája íze szerint alakíthatja. Prioritást élvez majd a konfrontáció Kínával, az ukrán háborút pedig mielőbb le akarja majd zárni, az amerikai erőforrásokat Európából kivonni. Milyen eredményeket várhatunk ettől?

A konfliktus befagyhat. Az ukránok feladhatnak területeket. Szélsőséges esetben teljesen kapitulálhatnak és esetleg ideiglenesen meghívhatják hazájukba állomásozni az orosz csapatokat.

Mindegyik megoldás azt jelentené, hogy Európa védtelen marad egy konfliktussal a hóna alatt, legrosszabb esetben egy büntetlen agresszorral a határain. Hogy a magyar kormány álszenteskedő békeszónokai ezt értik-e béke alatt, abban nem vagyok biztos. De hogy ezért gyártanak titokban fegyvert, arról meg vagyok győződve. Erről pedig beszélnünk kell. Mert ez nem béke.

Alig egy hónapja hatalmas vitát kavartak Orbán Balázs kijelentései a védekezés fontossága kapcsán. Nem véletlen: mondatai leleplezték az ellentmondást a propagandájuk és a valódi szándékaik között. Ugyan még a paprikás krumpliról is a szuverenitás jut az eszükbe, de azért fehér zászlót lengetnének a megszállóknak és ezt tanácsolják az ukránoknak is.

Ha azonban jól figyeltünk, nem egyedül ez derült ki a miniszterelnök névrokonának mondataiból. Megjelent ott egy hatalmas ellentmondás is a kimondott szavak és a magyar kormány úgynevezett honvédelmi politikája között. Ugyanis a valódi, szavaik mögötti probléma nem az, hogy nem akarnak harcolni. Az oroszok ellen lehet, hogy nem akarnak. Az ukránoknak lehet, hogy tényleg nem akarnak fegyvert adni. Ám eközben nemhogy nem a béke politikáját építik, hanem annak pont az ellenkezőjén dolgoznak! A magyar kormány olyan ütemben fegyverkezik, amit nehéz értelmezni, és csak remélni tudom, hogy nem egy jövőbeni háborúra való aktív készülődés zajlik a szemünk előtt.

Nem csak a gyárakra gondolok. Ott van először is a retorika: a „civilnek” néha viccesen hangzó katonai elemek. „Lovaink évszázados katonai hagyományaink szimbólumai, míg páncélozott paripáink a high-tech haderő nélkülözhetetlen elemei” – hallom. Aztán, ha akarom, megnézhetem élőben a katonai eskütételt: „Jöttek, láttak, felesküsznek”. Sőt, éppen a héten tévésorozat is indul honvédségi támogatással, az ország pedig tele „Gyere a seregbe”-plakátokkal.

Mondjuk szerencsére néhányan nem vagyunk veszélyben. „Itt, Magyarországon nem lesz sem LMBTQ-XYZ-, sem gendersemleges, sem másmilyen, progresszív ideológiával fertőzött haderő” – mondja a miniszter. Megnyugodtam. De megnyugodhat ő is: mi, jelzett „fertőzések” által érintettek nem a hadseregbe igyekszünk.

Sajnos a vicc – ha ezen bárki nevetni tud – eddig tartott. A kormány ugyanis milliárdokat öl abba, hogy fegyvergyárakat építsen mindannyiunk adójából. Mindezt persze kizárólag a béke nevében.

Zalaegerszegen békelánctalpasok gördülnek le a futószalagról. Várpalotán békelőszereket gyártanak. Kaposváron békefegyverrendszerek integrációja zajlik. Győrben páncélozott békeharcjárműveket szerelnek össze. Kiskunfélegyházán békemesterlövész fegyvereket, Gyulán békekatonai helikoptereket, Nyírteleken békeradarokat készítenek. De sosem állunk majd hadban Óceániával.

Vannak a kormányban is sokan, akik azt mondják, hogy a békéhez fegyverek kellenek. Szinte hallom, hogy a háború: béke. Ismerjük ezt a mondatot: az orwelli abszurd világ alapállítása ez. Csakhogy a fegyverek legfeljebb a biztonság illúzióját adják, ha történetesen nekünk több van, mint a másiknak. De a kocsma, ha bicskával kell bemenni, végtére mégis csak késdobáló. Ilyen Európát akarunk? Ez volna Orbánék békéje?

A fegyverkezési verseny nem a hűvös békéhez vezet. Aki a fegyvergyártásra fogad, sőt büszke a fegyvereire, az végső soron háborút akar. Mert a fegyverek elsülnek. És emberek halnak meg. Én, mielőtt közélettel foglalkoztam, színházban játszottam. Van egy csehovi alapelv: ha egy fegyvert behoznak a második felvonásban a színpadra, az valamikor el fog sülni. Igaz ez Csehovra. És igaz a fegyvermágnásokra. Mindenki tudja, hogy ebből van pénzük. Fegyvereket sütnek el.

Apropó, ki tudta, hogy egy gépágyú akár 6000 töltényt is ellőhet egyetlen perc alatt? Amikor „hadiipari fejlesztésről” beszélünk, az azt jelenti: az emberek adóforintjait arra költjük, hogy még több ilyen fegyver készüljön. Fegyverekbe áramlik a pénz, amit iskolákból és kórházakból kivesznek. Közben az iskolákba katonákat küldenének tanárok helyett. A gyerekek két azonos nemű ember szerelméről nem olvashatnak, de egy másik ember életét kioltó fegyvert lazán mutogatnak nekik. Na, ha valami, hát ez perverz.

Nem csak Orbánék hibája azonban, hogy szinte szégyenkeznie kell valakinek az ellenzéki oldalon, ha nem fogad el bizonyos ortodoxiákat. Hiszen mit csináltak eddig azok, akik Orbán ellenfelei? Meg tudja valaki mondani, mit gondol Orbán ellenzéke hadiipar-fejlesztésről, háborúról, NATO-célokról? Észrevettük-e egyáltalán azt a hatalmas hadiipar-fejlesztést, amely a szemünk előtt zajlik? Szerintem nem. Úgyhogy teszek néhány egyszerű állítást.

Attól, hogy agresszorok és cinikus diktátorok tüntetik fel magukat álszent módon a béke híveinek, a béke értéke nem válik elítélendővé. Sőt.

A béke jobb, mint a háború

Sokszor kellhet nemes célokért harcolni – de ezekben a harcokban is meghalnak emberek.

A hadiipar fejlesztésének célja pedig végső soron mégiscsak életek kioltása.

Azért, mert a magyar kormány hazug módon használja e kifejezést, nem félek kimondani: békepárti vagyok.

Nem pacifista. Azt gondolom, van olyan helyzet, amikor az ellenállás a morálisan helyes, praktikusan pedig a kisebbik rossz. Ukrajna helyesen dönt. De azért ne örüljünk már annak, hogy bátor embereknek harcolniuk kell! Ne ünnepeljük az egyre több és több fegyvert, hanem nézzünk erre a konfliktusra úgy, ahogyan annak ukrán résztvevői megélik: egy tragédia, ahol napnál is világosabb, kik a jók és kik a rosszak – s ahol a tragédia éppen az: a „jók” is sérülnek, nem is kevesen.

Vagyis én nem gondolom, hogy Orbánék honvédelmi politikájával csak az a baj: ellopják, rosszul költik el a közpénzt, amikor fegyverekbe fektetnek. Egyáltalán nem hiszem, hogy a mai Magyarországnak pont a fegyverekben kellene nagyhatalommá válnia. Szerintem először előzzük meg a spanyolokat, hollandokat, németeket életszínvonalban – majd aztán jöhet a fegyverkezés. Ne itt legyünk eminensek.

Nem biztos, hogy ebben igazam van – arra azonban nagy tétet tennék, hogy jól gondolom: ezt a vitát nem úszhatjuk meg mi, Orbán ellenfelei. Minden hülyeségről szól ma a magyar politika. Lehallgatásokról, pöcsökről és beszólásokról. Csak éppen a jövőről és a békéről nem.

Pedig valóban a béke a legnagyobb ajándék. Nyugalomban élni és közösen, egymást meghallgatva keresni a megoldást az előttünk álló kihívásokra – amiből van bőven –, az már egy jó alap az értelmes élethez.

Még csak azt sem mondom, hogy ne teljesítsük katonai kérdésekben a nemzetközi kötelezettségeinket. De vessünk véget a lopakodó militarizációnak! Ne legyünk fegyvernagyhatalom! Legyünk gyógyszer-, tudás- vagy IT-nagyhatalom! De ne fegyver. Mert a fegyverkezés felemészti a lelkeket.

A szerző a Párbeszéd – ZÖLDEK társelnöke, fővárosi frakcióvezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Varga György / MTI)