Az ukrajnai háború vége és Magyarország helye az átalakuló világrendben

Októberben és november elején is – jelen sorok írásakor – az orosz hadsereg sikeresen nyomult előre Ukrajnában. Az ukrán haderő túlfeszített húrhoz hasonlít, amely bármelyik pillanatban elpattanhat. Megjelentek a hátországi katonaszökevények csoportjai, immár sokezres nagyságrendben. Mások – vélhetően nem kevesebben – bujkálnak a behívó és az embervadász kommandók elől. Két évvel ezelőtt sokan diadalmasan hirdették, hogy ha eddig nem is volt igazán Ukrajnában erős nemzeti összetartozás-érzés, az most megszületett. Óvatosan fel lehet vetni a kérdést: nem lehet, hogy csak egy hullám volt? A 2022 februári-márciusi sikerek után, ha Ukrajnának külföldi szponzorai és patrónusai megengedik egy észszerű béke kötését, a háborús sikerekkel a tarsolyban valóban a nemzeti érzés új kötelékét tapasztalhatta volna meg az egész ukrán lakosság. Most talán egyre többen érzik úgy, hogy ez már nem az ő háborújuk.

A másik oldalon is felvet kérdéseket az észak-koreai talpasok megjelenése, de ne felejtsük el: Putyin még mindig fél kézzel vívja ezt a háborút. Ha minden igaz, gondot fordított arra, hogy kisebbségeit és börtöntöltelékeit küldje a frontra. Eközben az orosz gazdaság megerősödött, s Oroszország új szövetségi rendszert alakított ki, amely lényegben az eurázsiai kontinens nagyobb hányadát fogja át. Sőt, azon is túlnyúlik: ezt jelzi a brazil részvétel, illetve Dél-Afrika szereplése. Az orosz kaland Fekete-Afrikában tartósnak ígérkezik, s a Nyugat-Afrikai térség egy részében visszaszorította a francia befolyást. Szudánban zavaros polgárháború dúl, ahol mintha mások lennének a szerepek, de nem sok vizet zavar az ukrán különleges egységek és az egykori Wagner „zenészeinek” csatája a fő fronthoz képest. Természetesen az USA-uralta „szabályokon alapuló világrend” (az idősebb Bush-féle unipoláris „új világrend” mai elnevezése) kihívóinak soraiban is akadnak törések. Brazília megvétózta az orosz csatlós Venezuela csatlakozását a BRICS-blokkhoz; India pedig Törökország csatlakozását vétózta meg. Az előbbi esetében talán az olajlobbik érdekkonfliktusa állhat a háttérben, az utóbbinál pedig névlegesen a Pakisztánnal fenntartott túlságosan is jó viszony – de azt se zárjuk ki, hogy az oroszok nem felejtették el a török Bayraktar drónok bevetését az ukrajnai háború elején.

Ami különösen is nyomatékosítja Oroszország szerepét, az az, hogy miközben nyilván nem a legerősebb tagja a formálódó eurázsiai blokknak India és Kína mellett, de egy szimmetrikus, országok közötti háborúban áll nyerésre, illetve az, hogy gyakorlatilag Oroszország adja a világszintű ideológiát a BRICS részére.

A kazanyi találkozó unalmasan hosszú nyilatkozatában ott voltak jól becsomagolva az erre vonatkozó megfelelő pontok. A gazdasági, illetve gazdaságpolitikai emancipációs terv hátborzongatóan rímel arra, ahogyan az egykori nyugati civilizáció öngyűlölő hamis prófétái prédikálnak a Nyugat ellen. Ennek lényege, hogy a Nyugat bűnös, elnyomó és rasszista. Nem csak egykor, hanem ma is. Cancel culture, woke-izmus – háború az egész múltunk ellen. Nem kívülről jön, hanem bentről terjed, mint a rák, amely felfalni látszik mindent. Ezt lovagolja most meg Putyin (pontosabban learatja a szélsőliberalizmus neomarxizmusba hajló termékeit), mellette építve a szovjet időkben szerzett – innen nézve kétes – dicsőségre, a vietnámi háborútól Nicaraguáig, a Közel-Kelettől az angolai kalandig. És ezek a soft power pontok egyáltalán nem enyésztek el. Azoknak a gyerekei, akik a hetvenes-nyolcvanas években a keleti blokkban tanultak, vagy Moszkvában jártak „speciális tanfolyamokra” (gerillaképzőbe), most már javakorabeli emberek. 

Kontinensünkön tehát az Európa-ellenes erők, akik hajszát folytatnak keresztyén gyökereink és a nemzetállamok létezése ellen, hamarosan külső versenytársakat kaphatnak. 

De vajon hogy fog alakulni Ukrajna sorsa a háború befejezését illetően? Egyáltalán mikor ér véget a háború? Merész kijelentésnek tűnik, de Putyin nem fog félmunkát végezni. Kijevben lesz ugyan egy külön kormányzat, de Ukrajna a valóságban Oroszország kinyújtott karja lesz. Felesleges gerillaháborúról ábrándozni – a háborúba ugyanis most fárad bele a lakosság, már aki ott marad. A reménybeli felkelők jelentős része már külföldön van vagy oda fog menni. Ukrán terrorizmus persze lesz, de nagy kiterjedésű felkelés vagy hasonló nem. 

Kicsi az esélye, hogy valamiféle koreai mintára befagyasztott konfliktussal zárulhat az orosz–ukrán háború. Putyin nem bízik a poszt-nyugati szélsőliberális establishmentben, és nem fogja még egyszer megengedni, hogy a másik fél kezében ütőkártyák maradjanak. Trumpot természetesen tiszteli, de hát mi van, ha négy év múlva megint radikálbalos lesz az amerikai elnök? Ráadásul Oroszország több százezer életet áldozott fel, a teljes veszteség a hadirokkantakkal együtt millió fölötti lehet. Putyin – bármennyire is tiszteli az egykori nagy vezetőt – nem Sztálin, így számolnia kell a véráldozattal, és számolnia kell a saját támogatói bázisával is. Ők aligha érnék be kevesebbel, mint amit „nagy győzelemként” értelmezhetnek. Úgy ítélik meg, hogy 2014-ben a másik oldal kezdte a háborút a Majdan téren – és most igyekezni fognak lenyomni a torkukon az eredményt. 

Megalázó lesz, de a poszt-nyugatiaknak alá kell majd írniuk először is az új ukrán határokat jelentő egyezményt, bár lehet, hogy Putyint az sem zavarja majd, ha sokan nem akarják aláírni. A brüsszeli bürokraták bégetése egyre kevésbé fogja ugyanis érdekelni a világot. Az európai szuperállam létrehozása egyszerre van ijesztően közel és megnyugtatóan távol – s amíg ez az állapot van, addig az unió kifelé béna kacsa marad. 

Putyinnak bőven elég, ha Washingtonnal meg tud egyezni, és a franciák is találhatnak kibúvót, hogy megállapodjanak az oroszokkal. Hogy Trump hogyan oldja meg azt, hogy az ukrajnai kalandból Amerika arcvesztés nélkül jöjjön ki – jó kérdés. Nyilván Oroszországnak is vigyáznia kell arra, hogy amiképpen az atomfegyver bevetésének szélére szorult, úgy Amerikánál is megvan a vörös vonal. Trump nem tréfál. Ráadásul Putyin annyit beszélt a békéről, hogy nemigen tehet mást, minthogy belemenjen egy alkuba – de ez valószínűleg az ő szája íze szerinti alku lesz. Az is lehet, hogy Putyin BRICS-partnerei „garantálják” majd Ukrajna új határait, nem törődve másokkal. 

Ezenkívül Oroszország valamiféle hatalmi átalakulást is megpróbálhat majd kizsarolni Európában. Európai fegyverkorlátozás? Balkáni osztozkodás Törökországgal? Az Északi Áramlat felrobbantásáért felelősök kirakatpere? Németországból kivonják az amerikai megszálló csapatokat? A szankciók feloldása és kártérítés a lefoglalt orosz vagyonért? Újra létrejön Csehszlovákia? A románok átállnak? Nem tudjuk. Mindez az amerikai belső viszonyok függvénye is, tudniillik hogy a nagy belső megújhodást tervező Trump-csapatnak mennyire jut ideje, energiája, pénze és politikai tőkéje Európa felügyeletére.

Az Amerikai Egyesült Államok alighanem ott követte el a hibát, hogy mind az 1989-es „népek ősze”, mind pedig a „színes forradalmak” mögé elfelejtett valamiféle szerény volumenű Marshall-tervet rakni. Ez persze természetes, hiszen a Soros-birodalom alapvetően üzleti vállalkozás, amely besöpri a hasznot, nem pedig a helyi, saját lábra állást támogatja. Kétséges, hogy az oroszok tudnak-e valamit ajánlani a múlóban levő, de még azért erős emlékeket hordozó „amerikai álom” egykori ígérete helyett a közel-külföldjüknek. Pénzre biztosan szüksége lesz Putyinnak, hogy az országa úgy érezze: forintosítva (rubelesítve) is megérte győzni. Kérdés, hogy a fejőstehén szerepét eddig játszó Németország képes lesz-e még bármire, hogy megállítsa az egyre gyorsabb ütemben kibontakozó dezindusztrializációt és a népességcsere folyamatát. Az oroszok kevesen vannak ahhoz, hogy egész Európát uralják, de egy németországi radikális rendszerváltást talán támogatni tudnak. Tudnának, ha nem lennének ideológiai csapdában, hiszen a német nacionalizmust mégsem fogják promotálni. Vagy sikerül valamiféle „NDK 2.0-át” létrehozni, immár egész Németországban? A német káoszt látva – ami nem is weimairizálódás már, hanem a politikai nihil – még ez is megtörténhet.

A nagy talány Lengyelország. Ma egyre többen beszélnek egy Washington–London–Varsó-tengelyről. Ez azonban azon kívül, hogy az USA megmaradó befolyási övezetét sakkban tartsa, másra nem igazán jó. Az Egyesült Királyság nincs abban a helyzetben, hogy komoly erőközpontként működjön. Sem a gazdaságuk, sem a réges-rég leépített iparuk, sem a társadalmuk, sem pedig az elitjük nem képes a hajdani nagyságot visszahozni. Lengyelország elszánt, és nagy lesz a kísértés, hogy törlesszen az oroszokkal szemben. De a végén úgy fognak járni, mint az ukránok. Tulajdonképpen már 1920-ban cserbenhagyták őket a nyugatiak; 1939-ben ismét, 1944-ben pedig újra. Most sem lesz másként. A másik oldalon viszont Putyin egy esetben tűnik képtelennek a higgadt, elemző, hosszú távra számító gondolkodásra – ez pedig Lengyelország.

Trump vélhetően a Közel-Keleten lesz majd igazán aktív. Izrael legutóbbi katonai győzelmei egyelőre elhárították a fenyegető vészt a zsidó állam fölül. De Izraelben meghasonlás van, a társadalom fele immár szinte bármilyen áron tartós békét akar. Csakhogy Izrael katonaállam, és számára minden egyes összecsapás a létezésről szól; így csak addig létezik, amíg katonaállam marad. Izrael számára a tartós békét egyébként is csak a vele baráti rendszerek létrejötte biztosíthatná – erre pedig a közel-keleti keresztény lakosság tartós és egyelőre visszafordíthatatlannak látszó csökkenése miatt kevés az esély. A szunniták addig lesznek barátok, amíg a siíta forradalmi mozgalom közös ellenségként valamelyest érdekazonosságot hoz létre Izraellel. Ez pedig lehet illékony dolog is, lásd a napokban lezajlott találkozót Rijádban, ahol a muszlim világ többségében szunnita vezetői gyűltek össze és a palesztin állam létrehozásáról tárgyaltak.

Iránban sem elképzelhetetlen egy „színes forradalom” a vereségek és az elhúzódó gazdasági problémák miatt, de Putyin nem fogja bajban hagyni szövetségesét. Hiszen, ha az amerikaiak ott rendet raknak, ki tudja, még eszükbe jut visszatérni Ukrajnába, vagy ha nem, akkor bajt kevernek máshol Közép-Európában meg a Baltikumban. A kínaiak sem fogják megengedni a teljes iráni váltást. Épp csak nemrég tette be oda a lábát Kína – emlékszünk Vang Ji, Ali Samkáni és Muszád bin Mohammed al Aiban fotójára, a kínaiak közvetítette iráni–szaúdi békülésről? Azóta persze a térség turbulenciájában az iráni–szaúdi viszony nem egyértelműen baráti, így ez nem feltétlenül kínai siker, de hát ott volt a kínai–szaúdi olajegyezmény is a dollár helyett jüanalapú elszámolásról, ami viszont óriási áttörés.

India számára hatalmas elégtétel a demokraták bukása. Joe Biden lediktatúrázta őket, és a szikh terroristák ügyében sem adtak elégtételt Indiának. Modi felsrófolhatja az indiai szövetség árát mind erre, mind arra, de az iráni csere számukra sem biztos, hogy jó üzlet. Nem valószínű, hogy örülnének Pakisztán után egy újabb poszt-nyugati befolyás alatt levő középhatalomnak a térségben – ráadásul a másik oldalon, „kis” (kb. 200 milliós) szomszédjukban, Bangladesben éppen ebben az évben zajlott le egy „színes forradalom”, és tette rá a kezét az országra egy zavaros hátterű, amerikai–kínai színezetű koalíció az eddig India-barát vezetés helyett, amely mérsékelt politikai erőként előmozdította a gazdasági növekedést. Lehet, hogy az indiaiak először is a bangladesi helyzet rendezését fogják kérni Trumptól?

A világ mozgásban van. A nagy csatatéren, Ukrajnában folyik a vér, és katonai döntés születhet. Magyarország számára egy járható út van: az, amin eddig is haladt. Lehetőség szerint mindenkivel jóban lenni, valamennyi világhatalmat érdekeltté tenni a magyar stabilitásban és sikerben, és a végén fölvenni egy Ausztriához hasonló pozíciót. Ausztriát azonban nem olyan szomszédok veszik körül, mint minket. Akármilyen jó is a viszonyunk velük, ezek az országok az 1918-as magyarellenes eredetmítoszra épülnek, így bármilyen katonai szövetségben való részvételünk lényege, hogy a jelenlegi magyar határokat valamelyik nagyhatalom garantálja. Ez jelenleg a NATO híres ötödik cikkelye értelmében legalább papíron létezik, és újabb kisantant sincs egyelőre. Ez azonban önmagában kevés. Egy ókori bölcsesség szerint: „Aki akarja sorsát alakítani és a sorssal haladni, azt a sors vezeti, aki nem, azt hurcolja.” (Ducunt volentem fata, nolentem trahunt.)

Magyarország 1989 és 1991 között tevőlegesen vett részt az akkori szovjet struktúrák lebontásában. A Vasfüggöny átvágása, a Piknik megrendezése, majd a Varsói Szerződés (VSZ) és a KGST feloszlatása – mindez magyar kezdeményezés volt, ráadásul a VSZ katonai szervezetének és a KGST-nek a megszűntetését Budapesten írták alá. Az új államokat elsőnek ismertük el. Ezek persze elnyomó, kommunista, diktatórikus struktúrák voltak, beleértve Jugoszláviát és a Szovjetuniót is. 

Ez az egész unió szervezetének átfogó reformját, a szuverenitás felszámolására tett lopakodó kísérletek teljes eltörlését kell hogy jelentse elsősorban. Másodsorban pedig a szélsőliberális, radikálbalos narratíva visszaszorítását, az Európa-párti erők győzelmét.

1989-et követően Magyarországon hosszú ideig zavaros viszonyok uralkodtak. A hidegháború győztesei sem számoltak érdemben azzal, hogy építenének Magyarországra. Ezért nem tudtuk learatni a hidegháború befejezésében vitt részünk gyümölcseit. Most azonban a magyar központi hatalom erős, jószerivel változatlan választói felhatalmazással. Olyan ember vezeti az országot, aki – tetszik, nem tetszik – politikai zseni. Jól olvassa az eseményeket, és van egy képe a világról. Kínában, Oroszországban, Amerikában, mindenhol fölveszik neki a telefont és figyelnek a szavára. Van tapasztalata abból is, hogy hogyan kell rendszert váltani. Egy kis ország, viharos történelemmel a háta mögött, egy hatalmas átalakulás idején, a világbíró erők szorításában nem is kívánhatna mást. 1989 után nem igazán sikerült megtalálni a helyünket a Nap alatt, csak rövid időre. Talán most sikerülni fog tartósan is!

A szerző történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Donald Trump amerikai elnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök érkezik a várakozó médiához a csúcstalálkozójukat követő közös sajtótájékoztatójukon a finnországi Helsinkiben 2018. július 16-án. Fotó: Chris McGrath / Getty Images)