Izrael-barát „héjákkal” hozná el Trump az amerikai–izraeli kapcsolatok újabb aranykorát

Miután a Képviselőház után a Szenátus is republikánus párti többségbe került, mára már biztos, hogy Donald Trump az Egyesült Államok 47. elnökeként kifejezetten erős felhatalmazással térhet vissza a Fehér Házba. Erre minden bizonnyal szüksége is lesz, hiszen előző ciklusához képest sokkal súlyosabb konfliktusokkal és egyre erősödő kihívókkal szemben kell elvezetnie a világ vezető hatalmát. El is kezdődtek a találgatások, hogy a régi-új elnök milyen konkrét lépésekkel próbálhatja majd elérni a kampányában ígért békét az ukrajnai, illetve a közel-keleti háborúban.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök az elsők között volt, aki telefonon és az X-en is gratulált Trumpnak a „történelmi visszatéréséhez”, miközben a Netanjahu-kormány vezető tisztségviselői hangoztatják: az amerikai–izraeli kapcsolatok újabb aranykorát hozhatja el Donald Trump visszatérése a Fehér Házba. A pozitív várakozás korántsem tűnik alaptalannak – két ok miatt sem.

Az első Trump-elnökség Izrael-barát politikái

Trump volt az, aki eleget téve a Kongresszus által már 1995-ben elfogadott törvénynek, Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezte át az Egyesült Állam nagykövetségét, elismerve ezzel Jeruzsálemet Izrael egy és oszthatatlan fővárosaként. Elismerte Izrael szuverenitását az ország számára stratégiai jelentőségű Golán-fennsík felett, illetve a Mike Pompeo külügyminiszterről elnevezett „Pompeo-doktrínában” kimondta: Izrael nem megszálló erő Júdeában és Szamáriában (West Bank, vagyis Ciszjordánia).

Miközben Nikky Haley, az akkori amerikai ENSZ-nagykövet folyamatosan kiállt Izrael mellett a nemzetközi fórumon, Izraellel szembeni elfogultságra hivatkozva Trump kiléptette országát az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetéből, az UNESCO-ból, valamint felfüggesztette az ENSZ palesztin menekültekért felelős szervezetének, az UNRWA-nak a támogatását is. Az UNRWA-ról azóta az is kiderült, hogy több fizetett munkatársa is részt vett 2023. október 7-én az Izrael elleni terrorakcióban.

 Egyrészt 2020-ban tető alá hozta az ún. Ábrahám-egyezményeket, amely keretében Izrael az Egyesült Arab Emirátusokkal, Bahreinnel, majd Marokkóval és Szudánnal is normalizálta kapcsolatait, ezzel fellazítva a zsidó állam elszigeteltségét a régióban. Másrészt sokkal keményebben lépett fel Irán és annak regionális destabilizációs tevékenységével szemben. 2018-ban Trump felmondta a szerinte elhibázott és túlzottan engedékeny iráni atomalkut, és bevezette az ún. „maximum pressure” politikáját, amely keretében gazdasági szankciókkal kívánta Teheránt tárgyalóasztalhoz kényszeríteni egy szigorúbb alku megkötése érdekében. 2020-ban pedig egy amerikai drón végzett Kászim Szulejmánival, az iráni Forradalmi Gárda Kudsz Erők nevű különleges egységének parancsnokával.

Izrael-barát „héják” kulcspozícióban

A másik ok pedig, amiért az izraeli kormány pozitív várakozása megalapozott lehet, az a Trump 2.0 adminisztráció már megnevezett kulcsfiguráinak személye, akik jelentős hatással lehetnek arra, hogyan alakul a következő adminisztráció Izraelhez fűződő viszonya. 

Marco Rubio floridai szenátor lehet a következő Trump-adminisztráció külügyminisztere, akinek jelölésével az elnök egy kifejezetten erős, konfrontatív külpolitika mellett tette le a voksát. Rubio Kínával, Iránnal és Kubával szemben is határozottabb külpolitikát képviselne, 2016-ban pedig még Trumpot is bírálta, amiért semlegességet ígért az izraeli–palesztin konfliktussal kapcsolatban.

Izrael gázai háborúja kapcsán Rubio hangsúlyozta, hogy 100 százalékban a Hamászt tartja felelősnek azért, ami most az övezetben történik, miközben a demokrata adminisztrációt kritizálva kiállt Izrael műveleti szabadsága mellett, hogy katonai úton teljesen felszámolja a Hamász és a Hezbollah erőit.

A hírek szerint Trump Mike Waltz floridai képviselőt nevezi ki nemzetbiztonsági tanácsadójává, általa egy újabb Izrael-barát személlyel bővülhet a külpolitikai döntéseket alapvetően meghatározó stáb. Waltz az első ún. „zöldsapkás” (az amerikai szárazföldi erők különleges alakulatában szolgáló), aki nemzetbiztonsági tanácsadói pozíciót tölthet be. Őt olyan külpolitikai „héjának” tartják, aki várhatóan az Iránnal szembeni keményebb fellépést fogja szorgalmazni mind az Egyesült Államok, mind pedig Izrael részéről. 

Elise Stefanik New York-i republikánus kongresszusi képviselő lesz az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete. Stefanik nyíltan támogatja Izrael önvédelmi háborúját a Kongresszusban, kinevezését követően pedig az írta az X-en, hogy a Biden–Kamala-kormányzat „terroristákat jutalmazó politikája” a végéhez közelít. Stefanik arról is ismert, hogy tavaly decemberben részt vett a Harvard, az MIT és a Pennsylvaniai Egyetem igazgatóinak kongresszusi meghallgatásán, amelyen az egyetemi kollégiumokat lángba borító antiszemitizmus volt a téma. Ő szegezte az igazgatóknak azt a kérdést, hogy a „zsidók kiirtására való felhívás” ellentétes-e az egyetemek magatartási kódexével. Mindhárom igazgató azt válaszolta, hogy ez a helyzet kontextusától függ(!).

Mi várható tehát?

A következő négy év amerikai külpolitikáját alapvetően az határozhatja meg, hogy a Republikánus Párt két egymással is versengő szárnya közül melyik tud nagyobb befolyást szerezni a következő Trump-adminisztráció külpolitikai irányvonalainak meghatározásában.

Trump alelnöke, J. D. Vance az „America First” jegyében az izolacionista politika híve. Ide tartozhat egy olyan megközelítés is, amely a háborúk minél előbbi lezárását és elkerülését, és nem az amerikai szövetségesek győzelmét tekinti elsődlegesnek. Egy ilyen hozzáállás egyértelműen kevésbé kedvezne a háborús céljait még el nem érő Izrael számára.

Megnyugtató lehet viszont Jeruzsálem számára az, hogy Mike Waltz és Marco Rubio kulcspozícióba juttatásával az elnök egyértelműen a szövetségeseket támogató, az ellenfelekkel szemben határozottan fellépő külpolitika mellett tette le voksát.

Mindezek alapján Trump és külpolitikai stábja minden valószínűség szerint megengedőbb lesz Izrael gázai műveletével kapcsolatban, a libanoni Hezbollah elleni művelet pedig várhatóan be is fejeződik addig, amíg az elnököt januárban beiktatják. A Közel-Kelettel kapcsolatban visszatérhet a már jól ismert tranzakciós politika, ezáltal Trump elsősorban Szaúd-Arábiával bővítené az Ábrahám-egyezményeket. Kérdés, hogy milyen ellentételezést ajánl majd az elnök Rijádnak, jöhet-e például egy széleskörű védelmi megállapodás a felek között.

Ezeknek szinte előfeltétele az, hogy minél előbb befejeződjenek a harcok Gázában is. Ezt azonban Washington valószínűleg nem Izraelre helyeződő diplomáciai nyomásgyakorlással akarja majd elérni, sokkal inkább azáltal, hogy szabad kezet ad Jeruzsálemnek abban, hogy minél előbb elérje háborús céljait.

Trump külpolitikájának egyértelműen Irán lehet a legnagyobb kárvallottja. Az újraválasztott elnök és a potenciálisan maga köré szervezett külpolitika-formáló személyek arra engednek következtetni, hogy Trump még előző ciklusához képest is keményebben léphet fel az iszlám köztársasággal szemben. Már csak azért is, mert Teherán „bűnlajstroma” jelentősen bővült az elmúlt évek során: fegyvereket ad el Oroszországnak, közvetlenül is támadást intézett Izrael ellen, valamint bizonyíthatóan merényletet tervezett Donald Trump ellen is. 

A szerző politikai elemző, az EuroAtlantic Zrt. tanácsadója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Donald Trump 2017. május 23-án. Fotó: Lior Mizrahi / Getty Images)