A putyini atomhatalmat vissza kell terelni a nemzetközi jog normái közé

A szomszédunkban dúló háború újabb fejezethez ért. Az USA leköszönő elnöke, Joe Biden engedélyezte, hogy Ukrajna orosz területek ellen is használhassa az általuk átadott egyik közép-hatótávolságú rakétájukat (ez egyelőre az ukránok által részben elfoglalt kurszki régiót érinti). Az agresszor Oroszország vezetője, Vlagyimir Putyin válaszul aláírta a több hónapja módosított nukleáris stratégiájukat, aminek értelmében feljogosítva érzik magukat a jövőben az atomfegyver használatára bármelyik résztvevővel szemben, ha az ukránok valamelyik atomhatalom támogatásával támadják meg őket, még ha csak hagyományos fegyverekkel is. Sokan teszik fel aggódva most a kérdést: vajon tényleg be fognak-e vetni atomtöltetet az oroszok, lesz-e világháború?

Donald Trump novemberi választási győzelme a lassan három éve tartó orosz–ukrán háborút is más értelmezési közegbe helyezte. Választási kampányában kijelentette, hogy 24 óra alatt le fogja zárni a vérontást. Mindenki tudja, hogy ez így nem fog megtörténni, de ezzel együtt arra joggal számíthatunk, hogy tárgyalások kezdődnek majd a harcok befejezéséről. Mivel a várakozás ez, a világsajtó már hetek óta a lehetséges megállapodás forgatókönyveit találgatja. A harcoló felek pedig január 20-a előtt szeretnének minél jobb pozíciót elérni, hogy onnan várják majd az új amerikai elnök kezdeményezéseit.

Mind Volodomir Zelenszkij ukrán elnök, mind Putyin orosz elnök tett olyan megjegyzést az elmúlt hetekben, amelyek arra utalnak, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén hajlandók lennének békét kötni. Tehát nem nagyobb most az esély a világháborúra és az atomfegyverek bevetésére, mint az elmúlt közel három évben bármikor. Viszont a harcok hevességének fokozódása szinte borítékolható, ami persze mindig magával hordoz valamennyi kockázatot.

Érdemes itt megállni egy pillanatra. A háború kirobbanásáért a legnagyobb felelősség a Vlagyimir Putyin vezette Oroszországot terheli. Szemben a hazánkban jobbról és balról is hangoztatott, a Kádár-rendszerből ismerősen csengő megnyilatkozásokkal, amelyek minden rossz mögött gonosz imperialista, de leginkább amerikai mesterkedést véltek felfedezni, a szuverén Ukrajna megtámadásának ódiumát az oroszoknak kell viselniük. A valós helyzet az, hogy a Nyugat és az orosz birodalom között elhelyezkedő, a függetlenségüket 1991-ben elnyerő ukránok először ide-oda ingadoztak, majd az elmúlt 15 évben folyamatosan közeledtek a nyugati világhoz.

Szándékukban állt az Európai Unióval szorosabb kapcsolatot kiépíteni, miközben a NATO-ba integrálódás mögött nem állt társadalmi bázis, ezért nem is tekintették első számú célnak. Az oroszok a befolyásuk folyamatos gyengülését nem tudták elviselni, és téves helyzetértékelésük alapján azt gondolták, hogy majd három nap alatt lerohanják az Európa felé forduló országot. Fel sem merült bennük, hogy komolyabb katonai ellenállásba ütköznek, és azzal ámították magukat, hogy majd örömmel fogadják őket. Azt tervezték, hogy felállítanak egy oroszbarát bábkormányt (a Kádár-féle recept), a Nyugatnak pedig – ahogy a Krím megszállását is – le kell nyelnie a békát. De nem így lett, az ukránok nem Orbán Balázsra, Somkuti Bálintra és más, a magyar kormányoldal sajátos megnyilatkozóira hallgattak, hanem három éve önfeláldozóan és hősiesen küzdenek a hazájukért, a szabadságukért. Ezt a háborút az oroszokon kívül senki sem akarta, és nem lesz könnyű lezárni, hiszen a nemzetek békés együttműködését semmibe vevő putyini atomhatalmat kellene visszaterelni a nemzetközi jog normái közé.

Trump hivatalba lépése a világ másik súlyos háborús konfliktusára, a Hamász kontra Izrael fegyveres szembenállásra is hatással lehet. Izrael már több mint egy éve folytat hadműveletet a saját védelme érdekében a területén rátámadó terrorszervezet ellen. Tavaly október 7-én egy fesztivál békés résztvevőire rontottak rá a Hamász fegyveresei, amely mészárlás következtében közel 1200-an haltak meg, és 251 embert túszként elhurcoltak. A tömegmészárlások történetében új fejezetet nyitott a gaztett azzal, hogy az erőszakban tobzódó elkövetők az internet segítségével élőben közvetítették az áldozatok megalázását, kegyetlen kínzását és kivégzését. Izrael az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa 1368. számú határozata alapján – amely feljogosítja az államokat arra, hogy az őket ért terrortámadás esetén a területükön kívül is felléphetnek a terroristákkal szemben – támadást indított a területileg megosztott Palesztin Állam gázai részén bázisokat kiépítő terrorszervezet ellen.

A zsidó állam jogos önvédelme érdekében megelégelte, hogy a Hamász által uralt önálló palesztin területen a nemzetközi segélyekből hosszú évek óta nem oktatási, szociális, egészségügyi és infrastruktúrát fejlesztő beruházások történnek, hanem fegyvereket vásárolnak és állítanak elő, illetve alagútrendszert építenek a szomszédos állam elleni harcra készülve. Választásokat csak egyszer rendeztek, az önállóság létrejötte óta (2006) egy fegyveres csoport tartja erőszakkal ellenőrzése alatt Gázát. (Az állam másik része a szintén önálló önkormányzattal rendelkező Ciszjordániában található, ahol szintén csak a létrejötte pillanatában tartottak választásokat, azóta egy másik palesztin szervezet, a Fatah gyakorolja a hatalmat. Ők ma már nem számítanak terrorista szervezetnek, viszont vezetőjük, Mahmud Abbász sokat veszített a népszerűségéből. Emiatt palesztin oldalról hosszú ideje nincs tárgyalóképes partner, mert vagy terroristákkal, vagy a nép támogatását elveszítő vezetőkkel kellene egyezkedni.)

A harci cselekményeknek sok a halálos áldozata, köztük civilek is. A valós számokat nem tudjuk egyelőre, hiszen folyamatosan dezinformációk keringenek a világsajtóban e téren is. (Például az ENSZ májusban megfelezte az áldozatok becsült számát, mivel olyan mértékűnek találta a hamis adatszolgáltatást.) A Hamász és a hasonszőrű szervezetek a civil lakosságot pajzsként használják fel már hosszú ideje, ezért eshetnek sokan ártatlanul áldozatul a fegyveres konfliktusnak. (Ma már számtalan tény igazolja, hogy a terrorszervezetek a térségben rendszeresen a fegyverraktáraikat, katonai parancsnoki bázisaikat, a túszaikat elrejtő börtönöket, sőt rakétakilövőket működtetnek kórházak, iskolák és szociális intézmények területén, mondván, hogy így kisebb eséllyel éri őket támadás. Ha pedig mégis, akkor azonnal lehet a nyugati közvéleményt elborzasztani azzal, hogy a gonosz izraeliek ártatlanokat gyilkoltak meg.)

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a síita Irán által irányított libanoni terrorszervezet, a Hezbollah északról folyamatos rakétatűz alatt tartotta Izraelt, így a biztonsága érdekében velük szemben is hadműveletet kellett indítaniuk. (Libanon a megosztottsága miatt tragikus sorsú ország. A földrajzilag jó adottságokkal rendelkező, egykoron virágzó államot teljesen szétzilálta a több mint 40 éve tartó harc és megszállás. A magyar kultúrához különleges módon kapcsolódnak: még művelődési és közoktatási miniszterként jártam az akkor is fegyveres konfliktusoktól hangos országban, ahol emléktáblát helyeztünk el annál a cédrusfánál, amely mintául szolgált Csontváry Magányos cédrus című nagyszerű festményének.)

Nem alaptalan ez a reménykedés, hiszen Donald Trump első elnökségének egyik legjelentősebb eredményének azok a békét és együttműködést hozó Ábrahám-megállapodások tekinthetők, amelyekhez hasonló tartalmú egyezmény addig elképzelhetetlennek számított a térségben. Ebben több arab állam gazdasági és politikai együttműködést kötött az addig elpusztítandó ellenségnek tekintett Izraellel, így megteremtette a lehetőségét a térséget érintő átfogó békének. Olyan óriási fordulatot jelentett az elindult békefolyamat az arab világban, hogy néhányan közülük, akik legalább 50-70 éve a háborús állapotok és az állandó terror fenntartásában voltak érdekeltek, megijedtek. Ezért is nagyon valószínű, hogy az október 7-i mészárlás azért is következhetett be, mert Irán és mások ezzel akarták megakadályozni, hogy az Ábrahám-egyezmények következő aláírója a térség egyik pénzben és olajban dúskáló monarchiája, Szaúd-Arábia legyen. (Nekünk itt, az euroatlanti világban sohasem szabad elfelejtenünk, hogy amikor a radikális muszlim terrorcsoportok és államok Izraelt támadják, akkor a nyugati civilizáció ellen is hadat viselnek, hiszen Izrael a kereszténység bölcsője, a zsidó-keresztény kultúra forrása és a térség egyetlen demokráciája.) Tehát az USA következő elnökének itt is fel van adva a lecke: sikerül-e végre visszaszorítani az ellenségeskedést és eleget tenni az ENSZ határozatának, amely egy önálló zsidó és egy önálló palesztin államról rendelkezik a régióban.

A januárban hivatalba lépő amerikai elnökkel kapcsolatban Magyarországon is jelentősek a várakozások. Orbán Viktor miniszterelnök többször utalt rá, hogy jövő év elején egy átfogó megállapodást szeretne kötni az USA-val. Ennek a tartalmáról egyelőre nem sokat tudunk, de ahogy legutóbbi írásomban is utaltam rá, nagy szüksége lenne hazánknak a segítségre. A magyar gazdaság kritikus helyzetbe került, újra recesszióban vagyunk. A kormány előrejelzései tévesnek bizonyultak, és már harmadik éve nem sikerül kilábalnunk ebből a hullámvölgyből.

Itt pedig a meghatározó – igaz, nem az egyetlen – szereplő sajnos hazánk kormánya. A kompromisszumképtelenség eredménye az emberek hétköznapjaiban csapódik le, ami többek közt az egyik felhajtóereje a Tisza Párt felemelkedésének. Mivel a gazdasági helyzet konszolidálásához elengedhetetlenül szükséges a viszonyunk rendezése az EU-val, a magyar kabinet vezetője vélhetően abban reménykedik, hogy a Trump elnökkel ápolt személyes jó viszony segíteni fog a pozíciónk erősítésében. Ez a várakozás nem alaptalan, mert bár – ahogy a fentiek is mutatják – az Egyesült Államoknak rendkívül jelentős nemzetközi problémák megoldásában kell szerepet vállalnia, esélyes, hogy hazánk az előnyére tudja fordítani a két vezető jó kapcsolatát és azt a tényt, hogy a magyar kormányfő, egyedül az EU vezetői közül, évek óta következetesen mellette áll. Erre láthatóan épít is a parlament elé beterjesztett költségvetés, amely jelentős elvonásokat és átcsoportosításokat tartalmaz a közigazgatás és a közszféra területén, lecsökkenti a tartalékot, és szinte minden forrást a gazdaság élénkítése irányában igyekszik felhasználni. Ez egy szokatlanul kockázatos elképzelés – új pénzügyminisztert is rendelnek majd a végrehajtásához tavasztól, amikor majd Varga Mihály várhatóan átveszi a Magyar Nemzeti Bank vezetését –, de ha sikerül megfelelő külső forrásokat találni mellé, ha elindulnak az irányunkba a befagyasztott uniós pénzek, akkor a terv bejöhet. Orbán Viktor kockáztatott a látványos kiállással Donald Trump mellett, és most kockáztat a pengeélen táncoló költségvetéssel is a gazdaság talpra állítása érdekében. Sikerülhet, de csak amerikai segítséggel.

Olyan amerikai kormány segítséggel, amire – szemben az elmúlt négy évvel – most majd a magyar kabinet számíthat, az ellenzék viszont nem. Az az ellenzék, amelynek legnagyobb ereje a Tisza Párt, és jelenleg csak a Mi Hazánk és a Demokratikus Koalíció reménykedhet egy esetleges parlamentbe jutásba. Magyar Péter azonban egyre nehezebb helyzetbe fog kerülni, ha nem tudja demonstrálni, hogy pártja nem egyszemélyes politikai bulvárshow. A sors érdekes játéka, hogy ő, aki a volt felesége illegális lehallgatásával került az érdeklődés középpontjába, most a volt barátnőjével hozott létre „egymást kölcsönösen lehallgatva” olyan helyzetet, amelyben magyarázkodnia kell az elhangzottakért. Azokért a mondatokért, amelyek arról árulkodnak, hogy egymás között mennyire kulturálatlan és színvonaltalan diskurzusokat folytattak az ellenzék jelenleg legerősebb tömörülésének vezetői, szervezői. Bár a fanatikus híveket semmi nem fogja zavarni, a kevésbé elkötelezett szimpatizánsai körében azonban a lehallgatások sorozatával nem azt az érzetet fogja kelteni, hogy rá lehet bízni egy ország irányítását.

A várakozás két hónapja áll tehát előttünk, hiszen a világ jelentős része az új amerikai elnökre vár. A Fidesz–KDNP-kormányzatnak Donald Trump végre esélyt jelent elromlott kapcsolataink rendbehozására az Amerikai Egyesült Államokkal és rajtuk keresztül az Európai Unióval. A kormány pedig akkor lesz sikeres, ha képes lesz élni ezzel az eséllyel.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  New York-i lakosok Donald Trump beszédét nézik egy képernyőn 2024. november 6-án. Fotó: Fatih Aktas / Anadolu / Getty Images)