Érveim a „Fidesz+Izé” vagy a „Magyar Péter+Izé” koalíciók mellett

A koalíciós kormányzás szerintem önérték, és mind a Fidesznek, mind Magyar Péternek jót tenne, ha 2026 után kormányozva ilyen kontrollt kapna. Ehhez azonban vissza kellene térni Varga Judit javaslatához. Az előttünk álló bő egy évben dől el, belecsúszunk-e egy otromba kétpártrendszerbe, vagy megpróbálunk mégis beszélni és megegyezni egymással.

Minap Csizmadia Ervin az Indexnek adott interjújában röviden összefoglalta, miként választ a magyar a rendszerváltás óta, milyen történelmi tanulási folyamat áll a döntéseink mögött, és miért nem volt idáig kétpártrendszer idehaza. Innen rugaszkodnék tova, azzal, hogy miért és miként ne is legyen – nem kitérve sem annak ecsetelésére, hogy nem, a kétblokkos pártrendszer nem kétpártrendszer, és hogy nem, a Fideszbe abszorbeált KDNP „belső koalíciós partnerként” nem értékelhető önálló pártként.

Annyi történelmi áttekintés ugyanakkor mégiscsak szükséges, hogy 1990 után viszonylag hamar kialakult az a helyzet, hogy az átmentett MSZMP-infrastruktúrával és a karantént lebontó Demokratikus Chartával legott a szocialista párt lett az „egyik”, 1994-es választási eredményével pedig az egymagában abszolút többséget élvező Nagy Párt, belekarolva az akkor még szintén releváns szabad demokratákba, monumentális kétharmaddal. Velük szemben az eleve megosztott jobboldal pártjai két cikluson át folyamatos porlásban-osztódásban voltak, hogy az élelmes Orbán Viktor 1998-ban létrehozzon egy ingó-bingó kormányzati trojkát, a Fidesz–kisgazda–MDF-koalíciót. Az első Orbán-kormány még úgy indul, hogy Torgyán József köztársasági elnöki posztról álmodik, folyamatosan feszegeti is a határait – hogy a ciklus végére minden posztját elveszítse, pártja pedig a csaknem 14 százalékos eredményből 1 százalék alá zuhanjon.

Ha a számokat nézzük, akkor 2002 óta a Fidesz „a” jobboldal, A Másik Nagy Párt. Kötőjeles segédcsapata, az MDF már az első, 2004-es EP-választáson elcsámborog, mint egy amerikai elnök, hogy a 2006-os két forduló között teljesen világossá tegye, Dávid Ibolya a pártot a két nagy közé szeretné elhelyezni. Az addigi MSZP–SZDSZ pólusképző erő ugyanekkor, Őszöd miatt megroppan, majd a vizitdíjas népszavazással be is dől. Gondoljunk bele: az 1994-ben létrejött mamutot 2006 óta hentelik; megszámolni is nehéz, hány pecsenyét sütöttek azóta belőle. Akárhogy is, a tavalyi EP-választás lett az első olyan országos választási aktus, amelyen ez a folyamat újabb szintet lépett: a 21 magyar képviselőből 18 vagy fideszes, vagy „kiábrándult fideszes”.

Mind ez idáig a szalámizásban és lökdösődésben ügyes Orbán Viktor hatékonyan pusztította vagy domesztikálta a jobboldali kihívásokat. Az MDF-nek dicstelen vége lett (emlékszik valaki a JESZ-re?), a Jobbikot Vona után parizerbe töltötték és mamusszal széttaposták, a Mi Hazánk pedig talán taktikából, talán tehetetlenségből, de a 2022-ben sikerre vezető nagy ügyekhez (covidos lezárásellenesség, küzdelem a végrehajtói maffia ellen) hasonlókat nem mutatott fel. Egészen Magyar Péter érkezéséig annak tudatában csordogált a belpolitika, hogy van egy nagy Fidesz, és vele szemben, helyesebben körötte szilánkok és morzsalékok, de összevethető méretű kihívó sehol. Terjedelmi és tematikai okokból, mivel külön cikket ér, átugrom annak boncolgatását, hogy a Fidesz és a Tisza összevetésekor egy kormánypártot hasonlítunk egy online projekthez (tudom, tudom, ott vannak a Tisza-szigetek – de azok nem a párt részei, és mondom, majd erről külön); maradjunk annyiban, hogy 2026-ban a ma ismert számok alapján vagy Orbán Viktor, vagy Magyar Péter (miniszterelnök-jelöltje) nyeri meg a választást. 

Mindkettő deklaráltan egyedül, monolit politikai tömb élén, ami nem jó – fentieket azért kellett hosszan kifejtenem, hogy ezt megértsük. Az eddigi koalíciós kormányok kudarcai javarészt nem a közös kormányzás okán, hanem annak ellenére vagy attól függetlenül következtek be. Az Antall-kormány gyilkos törésvonalai pártokon belül húzódtak: szilánkosra hasadt az MDF, a Kisgazdapárt és a KDNP is. Az MSZP–SZDSZ-koalíció belső vitái is ismertek, de az első igazi krízis, Bokros „amputációs” pénzügyminisztersége derékba metszette a kormányzást, ahogy a Tocsik-ügyet és a robbantásos merényletek „kezeletlenségéért” való felelősséget sem lehetett csak az egyik kormánypártra kiszignálni. Az is szilárd meggyőződésem, hogy az első Orbán-kormányt nemcsak azért emlegetik sokan nosztalgiával, mert akkor még ők is a húsosfazék körül voltak, hanem mert tényleg jót tett a Fidesznek és személyesen Orbán Viktornak is, hogy a kormányüléseken meg kellett beszélniük a dolgokat. Végül a 2002–2010 közötti kormányzati vesszőfutásban is nagyobb szerepe volt az MSZP és az SZDSZ pártokon belüli harcainak, a pártonkívüli Medgyessy Péter és a nómenklatúra vívásának, pláne az őszödi beszédnek, mint például a végül csak-csak egybefolyó szakpolitikai véleménykülönbségeknek.

A koalíció jó. A koalíció jobb, mint az egyszínű, minden értelemben egyhangú kormányzás. A verseny jobb, mint a „meghívásos” kiválasztás.

***

Technikai ügyek: miért nincs 2010 óta koalíciós kormányzás? Ebben döntő szerepe van a választási szabályainknak, amelyeket a monolit Fidesz és a megosztott-veszekedő, sokpárti ellenzék különbségére apellálva faragtak. Az álságosan Volner Jánossal beadatott, Varga Judit (később részletezendő) javaslatát felülíró, végső szabályozás az országos lista állítását azon pártok számára teszi lehetővé, amelyek a 106 egyéni mandátumért folyó küzdelemben is legalább 71 jelöltet állítanak. Könnyen kiszámolható, hogy a 71 több mint a 106 fele, ergo már nem fér el két, együttműködő párt listája sem egymás mellett (és ugye egyfordulós a verseny, és ott van még a győzteskompenzáció – nem is folytatom). 2010 előtt akármennyi, 2014-től is még minimum három, kis átfedéssel akár négy kollaboráló lista is indulhatott „egy akolban”, de külön.

Ma viszont egy az egy ellen megy a csata, egy tömb tud nyerni egy másikkal szemben – ezért is figyeltem növekvő értetlenséggel a „lengyel modellt” ajánlgatókat, miközben nálunk az ottani sűrűsödési pontoknak megfelelő, tematikus összeállások így-úgy megvalósultak, csak az ide messze nem elég. Gondoljunk csak a Párbeszéd önfeláldozó, altruista stratégiájára, mely a baloldali-ökoszociális és egyéb együttműködéseket mindig előrébb valónak tartotta, mint azt az egoista önimádatot, hogy e párt saját listával induljon. Majd. De komolyan: Tusk és barátai olyan választási opciót kínáltak a szavazóknak, ami idehaza még kevés lenne a sikerhez. A jelen szabályok szerint csak egyben lehet leváltani az Orbán-rendszert, egy országos lista (legyen bár közös) és egy-egy egyéni jelölt helyben. Márki-Zay Péternél sem a matek hiányzott, hanem egyfelől a tanácsadói kör, amelyik meggyőzi, hogy ne részletezze, mennyire nyitott tenyérrel helyes gyereket verni, plusz ne rakjon migránsszámlálót a határra, és legalább kicsit szégyellje el a képét, amikor nyilvánvalóan homofób attitűddel köpi szét ezredjére, hogy huszonöt meztelen férfi maszk és gumi nélkül. Másfelől meg a politikai hátország: ha azt állítom, hogy Medgyessy Péter mögött nem állt szorosan az MSZP, akkor azt kell mondjam, hogy Márki-Zay és a hat ellenzéki párt nem voltak azonos irányítószámon sem.

De megint leszögezve: 2022-re a kormányváltás technikai feltételei már készen álltak. Úgy kell kiszámolni Orbán Viktor leváltását, ahogy azt akkor is tették. 2026-ra pedig mindkét, fent említett problémát orvosolni lehet. Egyfelől mai várakozásaink szerint egy darab, iszonyúan központosított Tisza adja Magyar Péter hátországát, melynek útjából maga az ellenzék politikai és médiaelitje takarítja el saját korábbi pártjait. És magát, mert másfelől az ellenzéki nyilvánosságot sikerült abba a helyzetbe zsarolni és korrumpálni, hogy ha Magyar Péter holnap esetleg konkrétan a péniszét mutogatná nekik… ja, bocs, ez már megvolt. Szó szerint mindent benyelnek tőle.

Mi következik mindebből? Hogy 2026 után sem lesz koalíciós kormányzás. Vagy a Fidesz halad úgy tovább, ahogy eddig, kétharmad ide vagy oda, vagy pedig jön a szintúgy egyszínű Magyar-kormány. Most kicsit érvelek amellett, miért lenne jobb, ha többen vinnék a kormányzást, aztán, mielőtt jönne a #ménemmongyameg, teszek egy technikai javaslatot is.

***

Az elmúlt három és fél kormányzati ciklus ziláltságát, szakember- és káderhiányát túl egyszerű lenne az orbáni hatalompolitika (közhelyesen beillesztem a kötelező Boston Politics-hivatkozást) szükségszerű és szándékolt következményeként láttatni. Ha lett volna a Fidesz berkeiben jobb, alkalmasabb szereplő erre, akkor nem hagyták volna Kásler Miklósnál a humántárcát, majd nem osztogatták volna szét, hogy végül Pintér MacGyver próbálja megszerelni az egészségügyet és az oktatást is. Nem kellett volna előbb Navracsics Tibort reaktiválni, majd Bóka Jánost előléptetni, végül pedig Szájer Józsefet is újra feltalálni, Deutsch Tamást Varga Judit megbuktatása után listavezetőnek megtenni, ha ott állna a sorompónál tucatnyi alkalmas EU-politikus. A gazdaságpolitikusi forgóajtóban is Matolcsy György, Varga Mihály és Nagy Márton kereng bő tíz éve.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy a Fidesz-motoron akár erre, akár arra van egy oldalkocsi! Én legalább kétfélét el tudnék gondolni: egy világnézeti pártot, azaz egy „valódi KDNP-t”, és egy gazdasági fókuszú liberális formációt. Mindkét megoldás azt jelentené, hogy lenne egy külön törzs, külön pool, ahonnan kihívó, utánpótlás érkezik, új ember, új gondolat, más kódokkal és szocializációval. Azonosítható lenne a felelősség és célok különbözősége is a tárcák esetén. A „keresztényibb” koalíció mellett érveljen más, én hazabeszélek, és a liberális kiegészítést reklámozom kicsit.

Példának okáért egy, a Fideszt illetően is szabad vegyértékekkel bíró liberális párt tudna olyan gazdasági minisztert delegálni, akit nem defenesztrálnak az első Karmelita-látogatás után. Egykulcsos adó? Körkörös kereskedelmi kapcsolatok? Az állami szolgáltatások helyére vagy mellé belépő piaci megoldások? Itt biztosan nem lenne vita. A „nemzeti nagytőkések” gyarapodását és a rossz monopóliumok kialakítását pedig jóval nehezebb lett volna menedzselni, ha más a színe a tárcavezetőnek és az oligarchák zömének.

Vagy nézzük a külkapcsolatokat! A patrióta frakció megalakulásáig egy darab KDNP-s EP-képviselő ült a Néppártban. Ha viszont a nevében már eleve skizó külügyi tárcát rendesen meghasítanák, és Szijjártó külgazdasági miniszter bátran bizniszelne szerte a világban, míg a liberális, a Renew tagjaként fellépő, „hagyományos” magyar külügyminiszter ápolná a diplomáciai kapcsolatokat, bízvást előrébb tartanánk. De mutatok egy még extrémebbet: hallgassák meg ezt a 48 percet, és mondják azt, hogy Pintér Sándor helyett nem bíznák rá inkább az egészségügyet! Ej, remélem, nem szúrtam ki vele nagyon. Határozottan tudok érvelni liberális közlekedési miniszter mellett is, és most, ahogy ezt a cikket ön az interneten olvassa, mobilon vagy laptopon, otthon, útközben vagy munkahelyen, wifin vagy mobilneten, ezer más megnyitott füllel-alkalmazással, mondja, hogy nem volt és nem lenne értelme egy olyan tárcának, ami kifejezetten az informatikai és hírközlési kérdésekkel foglalkozik. Oda is liberális tárcavezető kell. Az oktatásban ellenben nehogy!

Végignézve a 2010 óta zajló NER-evolúción, nem látom, hogy csőstül szakadna ránk a príma kormányzati utánpótlás. Oka ennek ezer dolog, de az egyik igazán fontos az, hogy az Egy Nagy Párton belül nincs, illetve másféle verseny van. 

Ha pedig 2026-ban egy egyszínű Tisza-kormány áll föl, akkor minden fenti kérdést a hatodik hatványra kell emelni. Ha Magyar Péter az elmúlt évtizedek szinte minden, politikailag akár csak közvetve involválódott szereplőjére nemet mond, azzal kidob minden, minimálisan is releváns politikai tudást is, ami a jó kormányzáshoz kell. Félreértés ne essék: valahogy meg lehet oldani ezt a feladatot az ő merítésével is, még az elfeledett Németh Lászlóné se döntötte be a NER-t; de ha már cserélünk, hadd várjak többet, mint azt a magyarázkodást, amit az énekes tehetségkutatók selejtezőin búcsúzó hamisak szoktak levágni, hogy „pedig volt nálam rosszabb is”. Jó lenne végre, ha nem továbbra is egy akolból, egy alomból jönne a teljes döntéshozói kör.

Jó lenne végre, ha visszatérne a közéletbe is a megegyezés, a kompromisszum kényszere, az egyeztetés divatja, a (kisbetűs) párbeszéd napi gyakorlata. 

Hogy lehetne ezt megoldani? Egyet kéne csak visszalépni. Varga Judit igazságügyi miniszter volt az előadója annak a 2020. november 10-én, 23:59-kor benyújtott (ma már értjük, miért töltötte e kései órát is inkább kodifikációval) T/13679. számú javaslatnak, melyben ez szerepelt: 

„pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább kilenc megyében és a fővárosban – legalább ötven egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított”.

Tökéletes. Gondoljuk végig! Ma ez azt jelentené, hogy a fennen hirdetett kormányváltás célját maximálisan szolgálva el tudna indulni egy külön Magyar Péter-lista és egy Egyesült Ellenzék (vagy Duna Szövetség, vagy bármi ilyen Izé). Maximalizálják a kormányváltó szavazatokat, és ketten a többséget megszerezve egy koalíciós kormányt alkotnak, ahol Magyar Péter a kormányfő, de egy szociáldemokrata hölgy a helyettese, Kulja doktor lesz az egészségügyi miniszter, de egy balos úr a szociális és munkaügyi tárcavezető. Illetve a Fidesz is átgondolhatná, hogy be tud-e söpörni minden, az abszolút többséghez szükséges szavazatot maga alá – vagy megegyezik egy olyan formációval, amely a mai Orbán Viktor számára nehezen elérhető szavazói csoportokhoz szól. Egy urbánus liberális párttal, mondjuk, ami többet hoz Budapest közepén és a vidéki egyetemvárosokban, mint a Fidesz vagy egy másfajta Izé. Aztán ennek megfelelő, fent leírt kormány alakul.

És tudják, mi a legviccesebb? Hogy ha pár hét múlva, a beinduló törvénygyárban valaki beadná Varga Judit eredeti javaslatát, szöveghűen ugyanazt, annak elfogadása érdeke lenne mind a 199 ma ott ülő képviselőnek. Szerintem egyébként az országnak is. Most dől el ugyanis, hogy belecsúszhatunk-e egy ordenáré, otromba kétpártrendszerbe, örök akarnoki önpusztításba, vagy megpróbálunk mégis beszélni és megegyezni egymással.

Itt lehet letölteni az ÖT évvel ezelőtti törvényjavaslatot, teszem ide előzékeny reménnyel a frakciók munkatársainak. Hátha.

A szerző politikai elemző, publicista, jogász és humorista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor és Magyar Péter. Fotó: Tövissi Bence / Index)