Donald Trump barátsága adhat szerepet Orbán Viktornak az USA és az EU közti viták elsimításában

Olyan évnek néz ki 2025, amikor hosszú idő óta először okkal lehetünk bizakodóak. Érdemes megvizsgálni a nemzetközi és a hazai várható folyamatokat, mire is számíthatunk az előttünk álló esztendőben. A tavaly év elején megjelent írásomban felhívtam a figyelmet arra, hogy húsz éve csatlakoztunk az Európai Unióhoz, amely közösség történelmi, kulturális, politikai és gazdasági otthonunk. Tagságunk óriási lökést adott Magyarország fejlődésének, melynek volumene csak a kiegyezés utáni időszak, az Osztrák–Magyar Monarchia által megteremtett robbanásszerű gyarapodással vethető össze. Mivel a tavalyi esztendő a választások évének számított, így foglalkoztam az amerikai elnökválasztás, az uniós választás, a hazai önkormányzati választás és az uniós soros elnökségünk várható kilátásaival. Fontos és megrázó tényként jelent meg az elmúlt januárban is az orosz–ukrán háború, valamint az Izrael és a Hamász között kirobbant fegyveres konfliktus.

Idén már túl vagyunk a választásokon, és ezek eredménye jelentősen befolyásolja az előttünk álló 365 nap kilátásait. Szeretném tehát megvizsgálni, hogy mindezek tükrében 

Hogy miért lehet reménykedni az idén a világ jobb irányba történő fordulásában? Nos leginkább azért, mert az Amerikai Egyesült Államok új elnöke, akit két hét múlva iktatnak be a hivatalába, jelentős mozgást, változást szándékozik hozni. Ahogy a legutóbbi írásomban is utaltam rá, Donald Trump kivételes helyzetben veszi át hivatalát Joe Bidentől. Az amerikai demokrácia sokat emlegetett fékek és ellensúlyok által alkotott rendszerében ritka az a helyzet, amikor a végrehajtó hatalom fejét jelentő elnök többséggel rendelkezik a képviselőházban, a szenátusban és a Legfelső Bíróságon is. Emiatt arra lehet számítani, hogy radikális javaslatok születnek majd gyors egymásutánjában Donald Trump második elnökségének első két évében. Mivel történelmi sikere – Grover Cleveland 1892-es újraválasztása óta ő az első, aki lehetőséget kapott a választóktól egy nem összefüggő, második elnöki ciklusra – főként a gazdaság fellendítésére, a normalitás megerősítésére és az illegális migráció elleni fellépésre épült, így ezeken a területeken biztosan aktív kezdet várható. A már többször megígért védővámok bevezetése Kína és az Európai Unió irányába bizonyosan vihart okoz majd a világkereskedelemben, de mindennel együtt a piacok és a tőzsdék bizakodóak a jövőt illetően. 

A nemzetközi politikában a várakozás mindkét háborús konfliktusban – a Közel-Keleten és Ukrajnában – egyértelműen az, hogy az új elnök ezek lezárására törekszik. Ennek a feltételezésnek már kézzelfogható eredménye is lett Szíriában, ahol úgy tűnik, a Törökország által támogatott lázadók az új amerikai adminisztráció hivatalba lépése előtt akartak kedvezőbb pozíciót kivívni, ami váratlanul az Aszad-rezsim teljes összeomlását eredményezte. Ebben szerepet játszott még az is, hogy Bassár el-Aszad legfőbb támogatójának Oroszország számított, amely ugyancsak Trumpra készülve, minden erejét az ukrán frontra irányította, mivel a számára legkedvezőbb helyzetet akarja elérni a várható tűzszüneti, valamint béketárgyalások megkezdése előtt. Így képtelenné vált az általa támogatott véreskezű szír diktátor hatalomban tartására.

Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. A Magyarországon is nagyra tartott amerikai elnök, Ronald Reagan – akinek szobra a budapesti Szabadság téren áll – nevezte az 1980-as években a „gonosz birodalmának” a Szovjetuniót. (Megjegyzem, joggal. Akkoriban Szovjetuniónak hívtuk a hódításaival kibővített Oroszországot, amely minket is megszállva tartott. Pontosan tudjuk, hogy milyen élni elnyomásban, egy diktatúrában. De a mi szenvedésünk eltörpül azon borzalmak, tömeges gyilkosságok és népirtások mellett, amit a kommunista vezetés követett el ebben a hatalmas államban. Az emberi élet értékének a semmibevétele már a cári Oroszországban is ismert, megrázó sajátosságként jellemezte ezt az országot, amely aztán kiteljesedett a szocializmus időszakában, és láthatóan ma is tart Vlagyimir Putyin országlása idején.)

Ifjabb George Bush a rettenetes 2001. szeptemberi terrortámadás után nem sokkal a „gonosz tengelyének” nevezte Iránt, Irakot és Észak-Koreát. Az utóbbi időben megint visszatér ez a megfogalmazás, amelyet Oroszország, Kína, Észak-Korea és Irán együttműködésére használnak. Ez sem alap nélküli, hiszen tudjuk, a közel-keleti háború kirobbantásáért, a Hamász minden határt átlépő vérengzésért az őket – és a Hezbollahot – támogató Iránt terheli kiemelt felelősség. Az orosz–ukrán háborút Oroszországnak „köszönhetjük”, amely atomhatalom katonai téren együttműködik Kínával, Iránnal és Észak-Koreával (kínai és iráni gyártmányú drónokat és észak-koreai katonákat vetnek be az ukrán fronton). Csupa önkényuralom talál egymásra megint, hiszen Kína és Észak-Korea két kommunista diktatúra, Irán egy síita vallási diktatúra, Oroszország pedig a szabadságjogokat súlyosan korlátozó rezsim.

A már említett Reagan elnök szembefordult az elődei által meghirdetett „enyhülés” vagy „békés egymás mellett élés” politikájával. Az általa elindított kemény fellépés a kommunista hatalomátvételi kísérletekkel szemben, a fegyverkezési verseny fokozása térdre kényszerítette gazdaságilag a Szovjetuniót, így Közép-Európa nagyrészt ennek – és a felvilágosult szovjet vezetőnek, Mihail Gorbacsovnak – köszönheti szabadságát. (A „békés egymás mellett élés” zsákutcába vezető politikájához nagyban hasonlatos az Orbán-kormány által meghirdetett „semlegesség” koncepciója.) A mi régiónkon kívül még sokan lehetnek hálásak a szabadságért és demokráciáért az USA-nak (Németország, Japán, Izrael, Dél-Korea, Tajvan, stb.), ezért ezt a hagyományát sem adhatja fel a világ első hatalma.

Mi vár Magyarországra az előttünk álló 12 hónapban?

A remények egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy Orbán Viktor miniszterelnök igyekszik majd kiaknázni azt a lehetőséget, amely az ő és Donald Trump különösen jó viszonyában rejlik. Ennek a részletei ma még nem világosak, de esély mutatkozik arra, hogy az Európai Unió irányába a magyar kabinet vezetője betölthet olyan szerepet az Amerikával kapcsolatos viták elrendezésében, amelyek növelhetik a súlyát, és segíthetnek a páriaszerepből történő kitörésben. Ha ez így lesz, akkor esély kínálkozhat az uniós pénzek folyósítására, amire már égető szüksége lenne a tavalyi évben is mélyen a várakozás alatt teljesítő magyar gazdaságnak. Sajnos néhány napja előállt az a botrányos helyzet, amitől már régen lehetett tartani: a kormány kompromisszumképtelensége miatt hazánk elveszített 1,04 milliárd eurónyi (kb. 420 milliárd forintnyi) támogatást az egyébként nekünk járó forrásokból. (Ismert, hogy az Európai Bizottság kb. 10 milliárd euró támogatást szabadított fel 2023 végén a számunkra. Zárolva tartanak még kb. 19 milliárd euró értékű minket illető forrást, miközben a kialakult helyzet kezelésére a kormány 1 milliárd euró értékű kölcsönt vett fel – nem ismert feltételekkel – Kínától tavasszal.) A magyar gazdaságnak lényegében azonnal forrásokra van szüksége, és ennek teljesülése vagy nem teljesülése határozza majd meg az esztendő politikai küzdelmeit és a jövő évi választás esélyeit.

Az évet a Fidesz és a Tisza Párt egyre élesedő vetélkedése jellemzi majd, ahogy azt láthattuk már tavaly év végén a szégyenteljes Menczer–Magyar pécsi szópárbajban. Idén is hasonló érzéseket kiváltva indult a politikai szezon, de most Sulyok Tamás köztársasági elnök és Magyar Péter pártelnök között alakult ki méltatlan szóváltás. A lavinát a köztársasági elnök indította el azzal, hogy sokunk számára megdöbbentő módon nem a hagyományoknak megfelelően újévkor mondott köszöntő beszédet, hanem valahol eldugva a karácsonyi ünnepek alatt. (Nem véletlen, hogy számos nemzetközi példához igazodva ez a magyar hagyomány alakult ki, hiszen az újév az, amikor számot vetünk a mögöttünk hagyott időszakkal, és végiggondoljuk a várható jövőt. Karácsonykor a családok végre csak egymással töltik az idejüket, rég nem látott rokonokat látogatnak meg, tehát ez a teljes politikai holtszezon, hiszen senki sem arra vágyik, hogy a tévéből bármelyik állami vezető szónoklatot intézzen hozzá. El is tűnt a beszéd a semmibe, mintha el sem hangzott volna.) Ezt a „hagyományfelrúgást” igazi baklövésként kell elkönyvelnünk.

Magyar Péter természetesen azonnal kihasználta az adódó lehetőséget: ha nem beszél az elnök, akkor majd szól ő a magyar néphez (egyébiránt ez a dolga egy kormányzásra készülő ellenzéki vezetőnek). Beszédében előrehozott választásokat követelt, amire több ellenzéki pártvezető is azonnal rácsatlakozott (Jakab Péter, aki ugyanezt már régóta napirendre tűzte, illetve Gyurcsány Ferenc, aki kiegészítette a parlament feloszlatásának javaslatával.) Ez elhibázott követelés, mert semmiféle politikai alapja nincs. Az országban hat hónapja voltak választások, azt a kétharmaddal kormányzó Fidesz nyerte toronymagasan.

Rosszul teszi tehát mind Jakab Péter, mind Magyar Péter, mind Gyurcsány Ferenc, hogy zászlajukra tűzik ezt a megalapozatlan felvetést. Ráadásul nem teljesül a kívánság, nem lesz előrehozott választás. Általában is téves stratégia az ellenzék részéről, ha a reálisan érzékelhető problémákhoz képest feketébbre festi a képet. A Fidesz is beleesett ebbe a hibába 2006-ban, a baloldal pedig folyamatosan ezt követi el 2010 óta. (Például Mellár Tamás Surányi Györggyel folytatott vitájában a görög válsághoz hasonlította a magyar gazdaság helyzetét, amely tévedést vitapartnerének kellett helyre tennie.)

Magyar Péter hétvégén ebben a kérdésben belekötött a köztársasági elnökbe (pl. bábnak nevezte), aki viszont – újabb politikai baklövés a részéről – válaszolt neki. Válaszában személyeskedve minősítette a Magyar-féle kötözködést („kisstílű hazugságoknak” nevezte az általa leírtakat), mire a Tisza elnöke reagálásában – a tőle már megszokott hangnemben – „ócska, semmitmondó személyeskedés, alkalmatlan, gyáva, opportunista” és egyéb sértéseket vágott a fejéhez. 

A köztársasági elnöki poszt több tiszteletet érdemel, és nagy baj, ha valaki ezt nem tudja, nem ismeri fel. Az elnök az alkotmányunk és az Alaptörvény szerint is a nemzet egységét testesíti meg. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a magyar nép egészét jeleníti meg. Mi együtt, csaknem 10 millió magyar állampolgárként tele vagyunk ellentmondásos tulajdonságokkal, mégis összeköt minket egy erős kapocs kultúránkban, nyelvünkben, hagyományainkban, történelmünkben és a jelenkor közéletében. Ezt a közöst fejezi ki a mindenkori elnök egy személyben. Ezért kell, hogy ő ne vegyen részt a pártpolitikai vitákban, mert az szükségszerűen elválaszt minket, és ezért számít hibának Sulyok részéről beszállni ilyen alacsony színvonalú adok-kapokba.

Göncz Árpád és Sólyom László azért tudtak karakteres elnökei lenni Magyarországnak, mert a sokaknak szimpatikus személyiségükön túl képesek voltak átlépni a pártkötődések határait, önálló arculatot adtak konfliktusok révén a hivataluknak. A többiek ezt nem tették meg, ezért szürkültek bele a hétköznapokba.

Tehát egy köztársasági elnököt nem azért tisztelünk elsősorban, mert vonzó a személyisége, hanem azért, mert megválasztása révén a magyar nép egységben megnyilvánuló sokfélesége iránt fejezzük ki a tiszteletünket a közjogi rendszerünkben. Ezért

De hiba az elnök részéről is, amikor személyeskedve részt vesz egy napi szintű közéleti vitában az egyik párt képviselőjével. Neki az esetleg méltatlan kritikákat is méltósággal kell viselnie, és azokra az alkotmányos feladataira kell koncentrálni, amelyek a közös gondolkodást segítik elő Magyarország polgári között.

Elkezdődött tehát a politikai harc az új év első napjaiban itthon, ami természetes is. Ami nem az, és amit mindig szóvá kell tennünk, az az alacsony színvonal, az alkotmányos berendezkedésünk félreértése. Remélem, a folytatásban a szereplők nagyobb tisztelettel viseltetnek majd a magyar polgárok irányába, akik joggal várnak el a jelenleginél magasabb szintet a közéleti vitákban. A gazdasági helyzetünk javulása mellett fontos lenne, ha idén számíthatnánk a közéleti viták színvonalának emelkedésére is, legalább egy gyűszűnyit.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Donald Trump 2024. december 22-én. Fotó:  Cheney Orr / Reuters)