Holtsáv

Bezár a Diósjenő–Bánk vasútvonal. Többek között. Mivel egyszer, kábé egy éve még ültem is rajta, el is érzékenyülhetnék, hogyaszongya, elment az utolsó vonat, nem duruzsol többé a Piroska Nógrád lankáin, kihűlnek a sínek. Ezzel szemben, bár nem szívesen vallom be, furcsa káröröm bujkál bennem, pont azért, mert egyszer véletlenül utaztam erre, valami elcseszett, zivataros kirándulás végén. Hogy majd ezzel akkor megyünk tizenöt kilométert, Diósjenőn átszállunk egy másik vonatra, és akkor kisvártatva otthon megszárítkozhatunk.

Hát, ahogy az ember egy ilyen mellékvonalon zötykölődik, előbb-utóbb mérgelődni kezd: ha ez a vonat tizenöt kilométert tesz meg óránként, akkor pont egy órát kell itt ülnöm ezen a mocskos, magányos, félhomályos és bizonytalanul billegő motorkocsin. Akkor az odatévedt utas először a Studenkát kezdi gyűlölni, hogy micsoda egy lelakott szarkupac. Aztán észreveszi, hogy tudna az gyorsabban menni, csak akkor szétesne alatta ez a rémületes tákolmány, a girbegurba sínek, a mohává rohadt talpfák meg a szétmosott töltés, az egész szellemvasút. Viszont ettől még nem bocsátunk meg a kocsinak, mert az még mindig koszos és kényelmetlen.

És akkor aztán elátkozza az utazó kocsistul, vágányostul, lakatlan állomásépületestül az egész vonalat, ami a létező legkevésbé hatékony közlekedési mód a gyaloglás után. Az ott lakók persze tudják ezt rég, ezért voltunk mindössze ketten az egész kocsiban. A helyiek mennek busszal.

A vasútüzem az ilyen vonalakon azt jelenti, hogy egy többnyire üres kocsit tologatnak ide-oda. Egy darabot, amibe kábé egy busznyi ember fér. De az a busznyi már elment busszal, értelemszerűen. Ez a vonal egy terepasztalon teljesen rendben van. Romantikus. Az a technikai kérdés, hogy Magyarország egy terepasztal, ami a vasút végett épült, és az apukánk fizeti a számlát, vagy pedig egy ország vasúttal, de apuka nélkül.

A kistelepülésen lakó, halmozottan hátrányos, ám egyben halmozottan előnyös helyzetű lakosság nem vonatozni óhajt, hanem el szeretne jutni Diósjenőre. Az eljutás alatt nem azt érti, hogy festői tájakon konflissebességgel baktat végig egy undorító állapotú doboz, hanem minél előbb ott akar lenni. Igaz, olvashat, meg fejthet közben keresztrejtvényt, de ő inkább sietne, mert látta már a tájat elégszer a traktorról vagy a magaslesről.

De akkor se rombolni kell, hanem megjavítani a síneket, és felújítani a kocsikat! Száz vasutat, ezeret - mondja erre a mindannyiunkban ott lakozó Petőfi Sándor, erősen illuminált állapotban. Ivott a jó öreg. És ha beruházunk, akkor az az összesen harminc ember, aki egyáltalán akar Diósjenőre menni, a mágnesvasutat választaná a busz helyett.

Viszont harminc emberhez egyáltalán nem kell vonat. Csak busz. Budiba se kell lift, meg a templom és a kupleráj közé se kell mozgólépcső csak azért, mert elvileg előfordulhat forgalom.

A másik kérdésre már a számológép nem ad jó választ. Hogy mi lesz a vasutasokkal, akik eddig ide-oda gurítgatták az üres kocsit, tizenöttel. Elvesztik az állásukat, az lesz velük; mert megszűnik az üres kocsit ide-oda gurítgató munkakör. Sajnálatos tény, súlyos emberi drámák, könnyáztatta peronok. De nincs arra magyarázat, hogy alkalmazásban tartsunk fölöslegessé vált embereket csak azért, hogy meg ne bántódjanak. Segítsünk, ahogy és amennyiből lehet, de nevezzük nevén: ezt segélynek hívják, és a közlekedéshez semmi köze nincs.