Adják el a kórházakat!

Az István kórház szülészetének bejáratánál áll egy asztal, rajta telefon, mögötte szék. A szék általában üres, néha ül rajta egy néni és telefonál. Valószínűleg ő lenne a recepció, vagy az információ, vagy bármi. Csakhogy a néni szinte sohasem ül a széken. Áll kint, áll bent, sétál a kertben, hangosan köszön az orvosoknak, még hangosabban a főorvosnak, halkabban az ápolóknak, műtösőknek és a hozzá hasonló egyéb kórházi dolgozóknak. Látogatónak, betegnek még véletlenül sem. Mindenestre információt adni talán még senki sem látta, aki látogatóba érkezik előbb kérdezi meg a vajúdó nőt, mint őt, hogy mégis hol a labor, a szülőszoba, a kávéautomata.

A néni nyilván kap fizetést – a szakszervezeti tagdíját is nyilván levonják –, kap még ruhapénzt, 13. havi fizetést, lehet, hogy néha még jutalmat is, a törzsgárdatagság már biztos kijár neki. Pedig hasznossága, akárhogy is nézzük, nulla. Haszontalan a tulajdonosnak, államnak, önkormányzatnak, hiszen a munkáját, hogy információt adjon, nem végzi el, viszont még a nyilván nyomorúságos fizetése is bekerül azért havonta kétszázezerbe járulékokkal egyéb költségekkel együtt. Haszontalan a felhasználónak, hiszen információt tőle nem kap, hiszen nem is tud hozzá fordulni, ha nem ül a helyén. Hasznos egyedül tán a főorvosnak, orvosnak lehet, mégiscsak jó, ha valakinek köszönnek előre, amikor kiszáll az autóból. Így jobb a komfortérzete.

A néni ennek ellenére ott van, cseveg, beszélget, miközben munkát, végképp nem önfeláldozót, gyógyítót nem végez. Ez azonban a világ legtermészetesebb dolga egy kórházban, senkit nem zavar, senkinek nem tűnik fel. A tulajdonosnak nyilván nem, hiszen messze van, a Deák tértől a Klinikák négy metrómegálló, az önkormányzatból nehéz odalátni, ráadásul az alagútban sötét van. A betegnek, hozzátartozónak szintén nem, örül hogy bement, megszült, hazament, vagy vettek tőle vért. A helyieknek úgyszintén tökmindegy, van-e vagy nincs a néni, nekik attól több nem lesz, a közalkalmazatti bértáblában aztán semmi meg nem változik, ha a néni eltűnik. Igaz, mégiscsak köszön. Ha meg esetleg felvetnék, hogy tök fölösleges, hát magukra haragítanák Cser Ágnest, ő meg jönne a diplomata-útlevelével, hogy el a kezekkel minden dolgozótól, mint tette azt Hatvanban, ahol az orvosok és a szakdolgozók elsöprő többséggel szavaztak a privatizáció mellett.

Csakhát ez a néni azért óvatos becslés szerint is bekerül évente két és fél millió fointba, amiből, ugye lehetne biztos akár lélegeztetőgépet is venni, vagy kicserélni tíz ablakot. Kinek kerül a néni pénzbe? Hát a tulajdonos-fenntartónak, legyen az önkormányzat, állam, vagy akárki. Az adókból élő államon, önkormányzaton kívül senki nem dob ki két és fél milliót az ablakon. Ha a saját pénzéről van szó, nyilván Cser Ágnes sem, aki, ha nem ég akkorát Mikola István a kettős állampolgárságos hablatyával, talán már a határon túli magyar egészségügyi dolgozók érdekeit is képviselné nagy buzgalmában.

De a kórház nem eladó, az orvos szent és sérthetetlen, ahogy az ápolók és az egészségügyi dolgozók is úgy általában. MIntha az esküjük kizárólag közkórházban és persze a már rég reprivatizált egyházi kórházakban kötelezné őket gyógyításra, a magánkórházban vérszívó hentesekké alakulnának, és egyetlen céljuk a pénz megszerzése és beteg mielőbbi kinyírása lenne, miután eladták az összes használható alkatrészét a gaz multiknak. Cser Ágnes meg képviseli büszkén és bátran a nénit a kórházban, és persze Mikola Istvánt, mert más nem nagyon maradt neki, aki ne tudná, hogy a nénire semmi szükség.

És tudja ezt a vizitdíjat úgy tűnik, sikerrel bevezető Molnár Lajos is, hiszen volt ő főigazgató az Istvánban is, amíg Kupper András vezetésével és a szocialisták segítségével jól ki nem rúgták.

De a kórházakat akkor is el kell adni.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!