Écrasez l'infâme!

Megint nagyot dobott az egyház: erőnek erejével, vagy inkább az Igének hatalmával leimádkozott a színpadról egy szelíd sanzonénekest. Horvát vallási szervezetek a múlt héten addig zsolozsmáztak, amíg az ottani belügyminisztérium kötélnek állt, és betiltotta a vasfogú, műmellű, műanyagszemű popsztár, Marilyn Manson hétfőre tervezett pulai fellépését.

Az egyház tiltakozik, az állam bólint, a gyalázatos eltiporva. Voltaire nyilván nem így gondolta, de Voltaire kétszáz éve megboldogult, a gyalázatos Marilyn Manson viszont itt kísért, és a mindmáig eltiporatlan egyháznak kezdenie kell vele valamit. Egy protestáns szervezet és a letiltást szorgalmazó katolikus papok szerint a közkedvelt előadóművész "sötét lelkű, és a sátánizmus, valamint a drogok befolyása alá tereli a fiatalságot, és számaival erőszakra buzdít". Nem kellene ezt ennyire túlbonyolítani; azt még egy jól tájékozott ministráns is tudja, hogy Marilyn Manson maga az Antikrisztus.

De hogy az állam - főleg egy önmagát demokratikusnak nevező, a szólás és kifejezés szabadságára büszke országban - letiltson valakit a színpadról azért, mert néhány pap nem bírja a pofáját, az szégyenletes. Gyalázatos.

Az esetet nyilváníthatnánk balkáni belügynek, de az eset azért mégsem balkáni belügy, mert protestáns és katolikus egyház Magyarországon is van, és mert Marilyn Manson ide is jön: augusztus 23-án kedden, egy nappal az elmaradt horvát fellépés után a Papp László Budapest Sportarénában készül fellépni.

Lábamban a bugi, kezemben két jegy a koncertre. Ha a fény felé tartom őket, a vízjelek közül az Antikrisztus vicsorít rám. Szeretném élőben is megtapasztalni. Jogom van hozzá.

Miért tartok tőle, hogy itt is betiltják Marilynt? Mert hogy ez itt nem a Balkán, az nem jelent semmit. Itt is megtörtént, hogy az egyház nyomására a közszolgálati, aztán később egy kereskedelmi televízió levette a műsorról Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című, felejthető ópuszát, pedig az néhány kérges szívű Taxisofőr-rajongón kívül a kutyát sem érdekelt. Amikor moziban játszották annak idején, szőke, kék szemű apácanövendékek osztogatták a bojkottra felszólító röplapokat, és azzal nem is volt semmi baj, kivéve, hogy szívesebben fogdostam volna a combjukat odabent, minthogy kint vitatkozzam velük a teofánia és az epifánia közti különbségről.

Az egyháznak joga van tiltakozni. Az államnak kötelessége kussolni, leginkább azért, mert az államnak nincs semmi esélye arra, hogy eldöntse, Marilyn Manson-e az Antikrisztus vagy maga Szikora Róbert. Nincsenek meg hozzá a szakértői, attól meg a jó isten mentsen meg bennünket, hogy Lamperth Mónika értelmezze a Parlamentben János evangéliumát.

Én tisztelem, sőt félem az istent, különösen mióta megforgatott a gyomromban egy rozsdás vasvillát, röhögött egy nagyot, és benne hagyta. Azt onnan ember nem húzza ki. Ezért aztán misén soha nem harákolok, nem köpködök, nem beszélgetek; úgy hányom a keresztet, mint egy hivatásos ördögűző, és igen, kimondom, nem szégyen az: ismerek rendes katolikust!

Arra az esetre, ha a Marilyn Manson képében megmutatkozó Antikrisztus kedd este megpróbálná felszakítani a mellkasomat és kitépni a szívemet, miközben én békésen headbangelek, viszek magammal szenteltvizet pillepalackban - csak el ne kobozzák a feketébe öltözött sátánfattyak a bejáratnál.

De ha véletlenül valami angyali sugallat hatására itthon is betiltanák Marilyn Mansont, követelném az illetékes szerveknél, mondjuk a belügynél, hogy szögezzék be a templomok ajtaját, mert odabent hülyeséget beszélnek, és az engem a drogok befolyása alá terel. Akkor már inkább a headbang.